Kérdezz-felelek #2 - Sosem késő!

 Sziasztok!

Az elmúlt napokban nyaralni voltam, igyekeztem minél több időt eltölteni a szeretteimmel, és végre aktívan pihennem. Mondhatom azt, hogy eddig ez a nyaram telt a legaktívabban, és még sosem történt meg, hogy annyira élvezzem a napjaim nyáron, hogy ne gondoljak az újabb egyetemi évre. Persze, mindezek ellenére több tervem volt vakáció előtt, de végső soron nem panaszkodom, mert így is sikerült szép emlékeket szereznem.

Az ősz és újabb egyetemi év beköszöntével megpróbálok ismételten több időt fordítani a blogra, habár szerintem ezt elég sokszor megígértem. Tény, hogy elég kevés időm jut évközben olyan dolgokra, amelyeket szeretek, a blogbejegyzéseket pedig nem szeretném összecsapni, ezért amikor nem úgy jönnek össze a dolgok, hogy nyugodtan leüljek, és egy ültőmben megírjak egy bejegyzést, nem fogok neki.

Keddtől megkezdődik az egyetem, két hétig online, aztán felváltva fogunk órára járni és online tanulni. Kisebb és nagyobb csoportokra osztottak fel bennünket, és eszerint veszünk részt a gyakorlati órákon, habár egyelőre még titok, hogyan fog ez pontosan lezajlani. Pár nap múlva remélhetőleg megtudjuk. A kurzusok továbbra is online lesznek, ameddig a vírus-ügy nem csitul, viszont örülök, hogy legalább a gyakorlatok egy részére lesz lehetőségünk bejárni. Valószínű írok egy bejegyzést az évkezdésről és az új könyveimről, amelyek elég érdekesnek tűnnek. Végre olyan könyvek, amelyek teljes mértékben az orvosival kapcsolatosak.

A mai nap egy újabb kérdést hoztam el a kérdezz-felelek keretén belül. 

Szia!

Most végeztem a 11.-et, 1 hét múlva kezdem a tizenkettőt. Nos, kikészít, hogy nem tudom, mit akarok, amit meg akarnék (orvosi), attól a frász is kiver, hogy nekem nem menne. Szerinted, ha MOST nekifognék, teljesen nulláról, és odatenném magam, az a néhány hónap felvételiig elég lenne? Tudom, ez hülye kérdés, de nagyon félek a kudarctól. Mennyi esélyem van egy sikeres felvételihez?

Soha nem késő elkezdeni! És ezt nem lehet elégszer kihangsúlyozi. Nem azt mondom, hogy az utolsó percben való nekifogás ne okozna némi fejtörést, azonban úgy vélem ezt is meg lehet csinálni. Viszont Te még közel sem vagy az utolsó percekben!

Amikor valamit szeretnénk, és felvillanyoz a gondolata, kell elég bátrak legyünk ahhoz, hogy ezt az álmunkat megvalósítsuk. Tizenkettedikes lettél, még bőven van időd arra, hogy a lemaradást bepótold, hisz előtted áll egy egész félév. Azonban az olyan gondolatokat, hogy neked nem menne, nehéz, verd ki a fejedből!

Igen, nehéz, és ez a nehézség az, amely szinte mindenkit félelemmel tölt el, hisz a nehézség magába foglalja, hogy lesznek dolgok, amelyekről le kell mondanunk, és azt az energiát a tanulásra kell összpontosítanunk. Te is félsz, én is féltem és jelenleg is félek az új évtől, és velünk együtt még száz meg száz tanuló ugyanúgy fél ettől. Tény s való, hogy maga az orvosi rengeteg lemondással jár, amit igazán csak most kezdek megtapasztalni. Az utóbbi évem legalábbis bebizonyította ezt. A szülinapom már nem ugyanúgy telik, mint egykor, hisz pontosan a vizsgaidőszak közepére esik. A karácsony és újév közbeni koccintások alkalmával sem tudom mindig teljesen elengedni magam, az azt megelőző reményteljes készülődésről nem is beszélve. Tavaly például el se jutottam rendesen ajándékot venni, mert mindig siettem, nem sikerült besegítenem a készülődésbe, mert még egyetemen voltam. És ahogy elnéztem az órarendet, most sem lesz ez másképp. Kihagytam fontos családi eseményeket, mert vizsgám volt. Rengeteg lemondás, de úgy vélem, mindez egyszer meg fogja érni.

Viszont, és ez nagyon fontos, meg lehet oldani mindent! Kompromisszumot kell kötnöd saját magaddal, ugyanakkor nem szabad elhanyagolnod teljesen önmagad. Nem bírom elégszer kihangsúlyozni, hogy amennyire fontos, hogy jól teljesítsünk a tanulásban, munkahelyen, ugyanannyira fontos a testi és lelki egészségünk, hisz a kettő egymás nélkül nem létezik. Nehéz elfogadni, hogy időt kell fordítani magunkra, akár egy edzés erejéig is, főleg vizsgaidőszakban, de azt nem tagadhatom le, hogy utána sokkal jobban lehet koncentrálni arra, amit el szeretnénk érni. 

Miért félsz a kudarctól? Esetleg azért, mert tartasz az emberek véleményétől? Vagy mert azt hiszed, a kudarc bebizonyítaná, hogy nem vagy rá képes? Ezeket a gondolatokat gyorsan felejtsd el! Mindannyian estünk már el, de ami fontos, hogy mindig fel tudjuk állni utána. A kudarc nem azt bizonyítja, hogy nem vagy képes valamire, hanem inkább megerősít abban, hogy ha törik, ha szakad, akkor is véghez viszed, amit elterveztél. A kudarcnak nem megállítania kellene benneteket, hanem erőt adnia, hogy igenis képesek vagytok rá, igenis nem adjátok fel, bármilyen fájdalmas! 

Felejtsétek el, mit gondolnak, vagy mondanak az emberek! Azt hiszem, ez szintén egy elég nehéz feladat, amivel nap mint nap meg kell küzdenünk, hisz emberek vesznek körül, és akarva-akaratlanul úgyis halljuk a véleményüket, amely befolyásolhat minket. Nagyon erős akaraterőre van szükség, hogy ezeket a véleményeket magunk mögött tudjuk hagyni. Ezek a vélemények ugyanis nem jellemeznek minket! Ezek a vélemények olyan emberektől származnak, akik nem ismernek, nem tudják, mit gondolunk, mit érzünk, mennyi harcon vagyunk túl és még mennyi vár ránk. Az ők véleményük nem a sajátunk! Nem kell meghatározzák, miképp lépjünk, hogyan cselekedjünk. Egy életünk van, amit a saját szabályaink szerint kell élnünk.

Az emberek kritizálnak, mert ez könnyebb, mint valóban megérteni a másik személyt, és azonosulni a problémájával.

A bátorság, önbizalom nem könnyű. Időbe telik elfogadni, hogy nem mások véleménye határoz meg bennünket, mert ezek a vélemények sokszor olyan erőteljesen jönnek velünk szembe, hogy megrendítik a gondosan felépített falakat, és elhitetik velünk, hogy esetleg nem jó, amit csinálunk és így mi magunk sem vagyunk elég jók. Ők nem ismernek titeket. Nem tudják, mi játszódik le bennetek, milyen harcokat kell megvívnotok a sikerekért, vagy egyáltalán, milyen dolgok történtek az életetekben, amelyek ide vezettek benneteket. Pontosan ezért kell kizárólag saját magatokat figyelembe vennetek, és azt az energiát, amit másokra fordítanátok, fordítsátok olyanokra, akik valóban a jót akarják nektek. A szeretteitekre. 

Fontos az, hogy ezen az úton csakis olyan személyek vegyenek körül, akik nem kritizálni szeretnének, hanem egyszerűen megérteni. Az orvosi hosszú és rögös út, de ez nem jelenti, hogy ezen az úton teljesen egyedül kell végigmennünk. Kell a család, kellenek a barátok, akik néha kirántanak a szürke hétköznapokból, és színt visznek az életünkbe, akik emlékeztetnek, miért kezdtük el, és erőt adnak, ha csüggedni látszunk. Ha bejutottatok az orvosira, ne határoljátok el teljesen magatokat a külvilágtól a kudarctól való félelem miatt, hisz végtére is ezek kellene legyenek életünk legszebb évei. Használjuk ki minden percét!

Szóval, Kedves Olvasóm, nem, soha nem késő elkezdeni! Légy szorgalmas, odaadó tanuló, és a legfontosabb, hogy bármily nehézség is áll az utadba, higyj magadban, hogy meg tudod csinálni! Én hiszek benned, és valószínű sokan mások ugyanígy gondolják! Kitartást, és sok sikert kívánok!

Orvosi - elsőéves tárgyak

Sziasztok!

Végre sikeresen magam mögött tudhatom a vizsgaidőszakot, és gondoltam írok egy bejegyzést, összefoglalva az első év tárgyait, ezáltal Nektek is nyújtva egy kis betekintést, hogy nagyjából, mire számítsatok elsősként. Természetesen az itteni és ottani rendszer eltér egymástól, ezért abszolút ne vegyétek úgy, hogy rátok is ezek az 'élmények' várnak egy-egy tárggyal kapcsolatban.

Anatómia 1, 2

Azt hiszem, ez a két tárgy volt, amivel első évben rendesen meggyűlt a bajom. Három típusú anatómia van, ezért is vannak megszámozva. Az első kettőt első évben vesszük fel, az utolsót másodévben. Az anató 1 magába foglalja a csontokat, végtagokat, izmokat, ereket, idegeket, míg az anató 2 a belső szerveket, régiókat tárgyalja, szintén erekkel és idegekkel. Ha választanom kell, nehézség szempontjából az első könnyebb, mindeközben a második érdekesebb.

Mi két különböző tanárral tanultuk a kettőt. Az anató 1-es tanár őszintén nem tetszett. Nem magyarázott jól, ráadásul elég rossz humora is volt, ami a nőket illeti, szóval duplán nem szerettem. A végtagok, csontok nekem túl 'száraznak' tűntek. Nem tudtam érdekesnek találni, bármilyen szemszögből is közelítettem meg. Az anató 2 egy fokkal érdekesebbnek bizonyult, viszont ezt ellensúlyozta, hogy sokkal bonyolultabb is volt. A tanár jól leadta az anyagot, és emiatt vizsgán ugyanolyan nehézségi szinten kérte vissza, amivel mindenkinek meggyűlt a baja. 

Ami fontos ezeknél a tárgyaknál, hogy mindenképp szerezzetek be egy atlaszt. Anélkül, nem mondom, hogy ne boldogulnátok, mert először én is atlasz nélkül rágtam végig magam kábé hatszáz oldalon, de az eredménye is meglett. Google segít, persze, de más, mikor előtted van egy atlasz, és tudod forgatni, látni, elolvasni azokat a plusz információkat, amiket ír. Egy ideig vacilálltam, milyen atlaszra essen a választásom, végül a legújabb Sobottát rendeltem meg eredetiben, mivel akkor még nem volt se magyar, se román fordításban. Románul nem amúgy sem szeretem, mivel vannak dolgok, amiket nem fordítanak le normálisan, ezért van az, hogy kevesebb oldalszámmal adják el a román atlaszokat, mint az angolt, vagy magyart. Netter sem rossz. Sok csoporttársamnak Netter van, és meg vannak elégedve vele.

Biokémia

Első évben végigkísért, és annak ellenére, hogy világéletemben rettegtem a kémiától, mert sosem értettem, egész tűrhető volt. Szenvedtem vele, és rengeteget tanultam rá, de a vizsga elsőre sikerült elég nagy jeggyel. Egyáltalán nem olyan nehéz és lehetetlen, mint ahogy azt egyesek beállítják. Unalmas és hosszú, de meg lehet csinálni. 

A vizsga két részre oszlott. Első részben feleletválasztós kérdések voltak, négy válaszlehetőséggel. Második része leíró jellegű volt. Tőlünk rengeteg képletet kérdeztek, azonban feladatok nem voltak. A feladatokat a gyakorlati részben oldottunk, azonban azok sem voltak egetrengetőek, és meg lehetett tanulni, ha elegendő energiát fektettél bele.

Gyakorlatnál különböző anyagot öntöttünk egymásba, vizelet savasságát, glükózszintjét, fehérjeszintjét vizsgáltuk, meg sok más dolgot, amikre sajnos már nem emlékszem. Itt fontosak voltak az értékek. Azokból sokat kérdeztek vissza.

A tanácsom itt mindenképp az, hogy a képleteket addig írjátok egy lapra, ameddig meg nem maradnak. Másképp nem lehet ezt megtanulni. Plusz ennél a tárgynál én tanulókártyákat csináltam, és a napot mindig azzal kezdtem, hogy elismételtem, amit előző nap tanultam. Ez segített abban, hogy mindig friss maradjon az információ, és ne felejtsem el, mivel elég sok apróságot írt.

Biofizika

Amilyen szinten rettegtem a biokémiától, ugyanolyan szinten rettegtem a biofizikától is. És itt is elmondhatom azt, hogy abszolút nem volt olyan nehéz, mint ahogy saját magam ijesztegettem. Természetesen ugyanúgy tanulni kell rá, és meg kell érteni, amit tanulsz. Annyi különbséget emelnék ki a biokémiával ellentétben, hogy itt voltak feladatok, viszont ha tudtad a képleteket, simán mentek. 

Gyakorlati része nekem nehezebbnek tűnt. Olyan dolgokkal kellett dolgozni minden órán, amiket még életemben nem láttam, és nem is hallottam róluk, ráadásul sokszor úgy csináltam végig a kísérleteket, hogy fogalmam sem volt, mit csinálok, vagy egyáltalán, minek milyen értelme van. Csináltam, amit mondott a tanár, és amit írt a könyv, aztán vizsgára ugyanezeket bemagoltam. Vizsgán volt némi szerencsém, mivel elég könnyű tételt húztam a többiekkel ellentétben, hisz nem kellett vizet forralnom, és vasat melegítenem, ennek ellenére hálás vagyok, hogy lejárt.

Sejtbiológia

Utáltam, őszintén, és most egy cseppet sem túlzok. Az elejéről kezdtünk mindent, a sejt legkisebb szerkezeti felépítésével. Azt meg se kell említenem, hogy a sejteket gimiben is messze kerültem, ha lehetett, mert száraz anyag az egész, és egyszerűen be kell magolni, ami van. Ez nálunk három féléves tantárgy. Első év második felében kezdtük el tanulni, akkor még meglehetősen könnyű volt a másodévhez képest.

Gyakorlati órákon szöveteket tartalmazó lemezeket kaptuk, amiket mikroszkóp alatt kellett alaposan tanulmányozni. Vizsgára kaptunk két lemezt, mindkettőt fel kellett ismerni, és le kellett írni mindent az adott szövetről. A felismerés általában a szerv és a festés megnevezésével kezdődött. Ha ezt tudtad, félig megvolt az átmenőd. Ezután folytatni kellett azzal, hogy hol található az adott szövet, mi a szerepe, milyen sejtek alkotják, ezek a sejtek hogy helyezkednek el, milyen szerepük van. Nekünk szerencsénk volt, ugyanis engedték, hogy órákon lefényképezzük, amit láttunk mikroszkópon, és ebből a végén összeállítottunk egy PowerPoint bemutatót. 

A vizsgára összesen három napot tanultam, mivel közben egyetemre jártunk, és más órára is kellett készülni. Rengeteget néztem a metszeteket, hogy meglássam, mik azok a részletek, amelyek alapján viszonylag hamarabb menne a felismerés. Amennyire féltem ettől a vizsgától, annyira lett jó. Ötöst kaptam belőle, szóval végtére is ez sem volt vészes. Ha megengedik a tanárok, mindenképp fényképezzétek le a metszeteket, és azokat nézzétek és tanuljátok addig, ameddig magatoktól fel nem ismeritek az adott lemezt. 

Bioetika

Érdekes tárgy volt, viszont sajnáltam, mert a tanárt senki nem vette komolyan. Itt igazából azokat az etikai szabályokat ismertették velünk, amiket egy orvosnak be kell tartania. Azonban bántam, mert ahhoz képest, mennyire felkeltette a kíváncsiságomat az elején, a második órától a tanár nagyon laposan és unalmasan kezdett el magyarázni. Néha voltak érdekes esettanulmányok, azonban úgy érzem, többet kellett volna ezzel foglalkozzunk. Egy féléves tárgy volt, vizsga nagyon könnyű. Egyszer olvastam el mindegyik bemutatót, és ötös lett.

Elsősegély

Emlékszem, ez még első félév legelején volt, és ezt élveztem a legjobban. Volt egy elméleti és egy gyakorlati része. Elméleti részén megtanultuk az elsősegély lépéseit, mit kell tennünk egy baleset esetén. Egy sürgősségi orvos tanított, aki eszméletlen jól magyarázott, és rengeteg példát is felhozott, amivel jobban megjegyezhettük a tanultakat. Szerettem, hogy egy olyan világba vezetett be, ami már éreztette velünk, hogy orvosin vagyunk. 

A gyakorlati része még érdekesebbnek bizonyult. Ezt a kórházban tartottuk, az intenzív osztályon. Egy kedves rezidens volt a tanárunk, aki szintén nagyon jól leadott mindent, és itt gyakorlatba ültethettük a tanultakat. Megtanultuk, hogyan élesszünk újra egy csecsemőt, egy gyereket, egy felnőttet, hogyan kell helyesen csinálni a szívmasszázst, a szájról szájra való lélegeztetést (mindezt persze próbababán). A felügyeletével meglátogathattuk az egyik szalont, hogy lássuk, milyen gépek találhatók egy ilyen osztályon. Ott könnyeztem legelőször. Túlságosan fájdalmas volt a látvány, és hirtelen nem tudtam, hova tenni az érzést, ami elfogott, a tehetetlenséget, a tényt, hogy olyan emberek fekszenek ott, akik nem biztos, hogy valaha felébrednek. Mindezek ellenére hatalmas élménynek tudtam be ezeket az órákat, és sajnáltam, hogy csupán egy félévet tartottak. Vizsga szintén könnyű volt mindkét részből, nem kell tőle tartani.

Informatika

Ne becsüljétek alá! Tényleg ez lenne az első mondat, amit tanácsként adnék egy elsősnek. A tanárunk irtó könnyen leadta a leckéket, hogy abszolút semmi nehézséget nem láttam bennük, még a TBL (team based learning: egy évközi felmérés, ami magába foglal egy egyéni tesztet és egy csoportosat. A két jegyet összeadják, és ez képezi a végső jegy öt százalékát) is. Aztán közeledett a vizsga, és elkezdtem tételeket oldani, hogy legyen egy halvány sejtésem, mire számíthatok. Hát, nagyot koppant az állam. A bemutatók könnyűek voltak, azonban a legtöbbször olyan kis apróságokat kérdeztek vissza, hogy aláhúzni sem jutott eszembe őket. Plusz igazítani kellett a kérdéseket a románok és angolok tananyagához is, így volt, amit mi egyszerűen megtanultunk, ők viszont hosszasan és részletesebben tárgyalták. Nem mondom, a végén jól lejárt, és ebből szintén nagy jegyet kaptam, azonban ha nem nézem meg az előző évek tételeit, valószínű ennél is nagyobbat esek. Mindig nézzétek meg az előző tételeket!

Fiziológia

Kössétek fel a gatyátokat, és ezt a lehető legkomolyabban mondom! A biokémia és biofizika bújjon el ezek mellett. Őszinte leszek, ez az első tárgy, aminek tényleg az orvosihoz van köze, és ezzel fogjátok legelőször azt érezni (az elsősegély mellett), hogy orvosin vagytok, azonban amilyen lenyűgöző és izgalmas, annyira nehéz.

Szintén három féléves tantárgy. Első év második felében kezdtük el tanulni. Elméletből a fő téma az immunrendszer és a vér volt. Gyakorlatból leginkább a vérrel foglalkoztunk. Leukocitákat számláltunk, alvadási-, valamint vérzési időt mértünk, megnéztük egymás vércsoportját, és rengeteget szurkáltuk egymást. 

Elmélet: Nagyon jó volt a tanárunk. Szórakoztatóan adta le a leckéket, ha figyeltél, meg tudtál jegyezni egyet s mást. Viszont volt egy negatívum. Fizioból nincs se könyvünk, se bemutatónk. Szóval az egyedüli dolog, amire támaszkodhatunk vizsgaidőszakban, azok a jegyzeteink, a rajzaink, a hanganyagaink és egy olyan jegyzetkönyv-féleség, amit felsőbb évesek állítottak össze hanganyagokból. Aki esetleg a MOGYE-n van, nehogy csak a saját jegyzeteiteket tanuljátok, mert rohadtul megszívjátok! A prof elmondhatatlanul szigorú, és vizsgán a legapróbbat is visszakérdi olyan kérdésekbe belefoglalva, amelyektől legszívesebben a hajad tépnéd. 

Én a hanganyagokat nem tudtam visszahallgatni. Egyrészt negyvennyolc órát vett volna igénybe, másrészt vizsgára volt öt napunk. Ha a hanganyagot tanulom, és azt kezdem el ismét kijegyzetelni, nem lett volna elég, hogy a végére érjek egy hét se. Így maradt a jegyzetkönyv és a füzetem. Az ábrákra rengeteg hangsúlyt fektettem, mivel azokból sokat kaptunk vissza. A képleteket szintén igyekeztem megtanulni, bár az igazat megvallva, egyet nem tudtam gyakorlatba ültetni. Volt egy feladat, mai napig emlékszem rá. Adott egy egér, akinek a vérébe egy ismert anyagot fecskendeztek. Eltelt x idő, az anyag megjelent y helyen, és ki kellett számítani az egér vérmennyiségét. Ha fejre állok se tudtam volna. (Most se tudom.)

Gyakorlat: Az órákat szerettem, a tanárt nem. De erre visszatérek. Szóval gyakorlatból a vért tanulmányoztuk. Előre meg kellett tanuljuk az aznapi leckét, amiből óra végén felmérőt írtunk. Ha megírtuk az ötöst (azt hiszem nálatok ez a kettesnek felel meg), megvolt a jelenlétünk. Ha nem írtuk meg az ötöst, mehettünk ismételni. Ezzel természetesen nem lett volna semmi gond. Azonban a tanár mindamellett, hogy egyetlen leckét se magyarázott el úgy, mint a kollégái, a felmérőn három kérdést helyett csupán egyet adott. Most az az egyet vagy tudtad, vagy nem. Egyetlenegyszer nem sikerült átmennem, az utolsó órán, amikor a társaság háromnegyedét kirakta. Pontosan nem tudom, mit kérdezett, annyira emlékszem, hogy azt sem tudtam a kérdésből, mire kíváncsi.

Itt, amit tanácsolni tudnék az az, hogy logikusan tanuljatok, és ismételjetek. Túl sok információ van, és túl sok minden kapcsolódik egymáshoz ahhoz, hogy egyből meg tudjátok jegyezni a dolgokat. 

Angol

Kiskorom óta szeretem az angolt, a gimiben is a kedvenc tantárgyaim közé tartozott, azonban itt valahogy nem azt kaptam, mint amire számítottam. A tanárnő persze igyekezett, és megpróbálta érdekessé tenni az órákat, sikertelenül. Sokszor úgy éreztem magam, mint a legelső angol órán még ötödikben, amikor megtanulsz angolul olvasni, és kezded elölről az igeidőket. 

Első évben minden órára bejártam, mivel nem tudtam, mennyire veszi komolyan a három hiányzás lehetőségét. Másodévtől rájöttem, hogy többet ér, ha otthon tanulok, vagy csinálok valami értelmesebbet közben, ezért lassan elmaradozott a bejárásom, ameddig be nem ütött a vírus. Semmi következménye nem lett, hogy első félévben közel három vagy talán négy órán voltam, nem is említve a tényt, hogy ő többször jelentett beteget, mint mi. 

Kérdezz-felelek #1 - Egy orvosis szemszögéből

Sziasztok!

Meglepetésemre, az elmúlt közel három hét folyamán érkeztek kérdések, amelyek hatalmas örömmel töltöttek el. Bevallom, valahogy kicsit megijedtem, hogy senkit se fog igazán érdekelni, de úgy tűnik, itt vagytok, és szeretnétek minél többet megtudni. Ennek fényében írom a mai bejegyzés az első kérdéssel kapcsolatban, melynek úgy érzem, érdemes egy teljes bejegyzést szentelni, mivel így picit betekintést nyerhettek a gondolataimba az egyetemet és az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat illetően. 

A kérdés: 

1. Szia! Öröm olvasni a blogodat, mert nagyon inspiráló, és sok motivációt merítek belőle a saját tanulmányaimhoz. Én is orvosi egyetemre készülök, de egyelőre a gimis készülés szakaszánál tartok:) Igazából nem tudom pontosan, milyen kérdéseket tehetnék fel, mert az egész érdekel; hogy milyen az életérzés, milyenek a tantárgyak, mi a legjobb/legrosszabb a képzésben, milyenek a tanárok, mik azok a dolgok, amit egy "újoncnak" javasolnál, hogy csináljon (vagy ne csináljon), és azt sem tudom teljesen pontosan, hogy milyen is a ti rendszeretek, mert én Magyarországon élek. Szóval mesélhetnél... De ha ki kell emelnem egy konkrét dolgot, hogy mi érdekel, talán azt kérdezném, hogy mik voltak a legnagyobb különbségek az elképzeléseid és a tényleges egyetem közt, és végül pozitív vagy negatív irányban csalódtál-e. Most nem jut eszembe más, amit kérdezhetnék :) Csak így tovább, ne hagyd abba a blogolást! Szeretettel Budapestről

Először is, nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat! Ilyenkor irtózatosan örül a szívem, mert úgy érzem, van értelme annak, amit csinálok, van értelme írnom a tapasztalataimról, a néha bonyolult gondolataimról. 

Amikor bejutottam az orvosira, tényleg úgy éreztem magam, mint aki megnyerte a főnyereményt. Egészen addig csak egy álomnak tűnt, amelyet nem gondoltam volna, hogy valaha is valóra fogok váltani. Őszintén, nem hittem magamban annyira, mivel a négy év alatt a gimiben, azokat a célokat, amiket akkortájt magam elé állítottam, nem igazán sikerült elérnem. Baráti társaság szempontjából minden rendben volt, azonban a tanulmányaim szempontjából kicsit padlóra kerültem. Elég erős átlaggal rendelkeztem, szóval nem arról volt szó, hogy hanyagolom a tanulást, abszolút nem érdekel, és több tárgyból állok bukásra. Nem, ilyen szerencsére soha nem fordult elő. Csupán összehasonlításként vettem azt a lányt, aki általánosban versenyekre járt, azzal a lánnyal, aki gimiben már nem igazán találta a helyét ebben a világban. És ez végtére is teljesen rendben van! Eljön az a periódus az ember életében, mikor összezavarodik, és nem tudja, mit szeretne.

Pontosan emiatt történt az, hogy a felvételire se fordítottam olyan nagy figyelmet, mint kellett volna. Pedig, ha akkor komolyabban veszem, most lassan közelednék az orvosi vége felé. És talán ez az első dolog, amit ki szeretnék emelni. Ha tudjátok, mik szeretnétek lenni, ne habozzatok, ne kezdjetek el más után nézni szimplán azért, mert esetleg nehéznek, lehetetlennek tűnik az adott álom. Ha igazán akarjuk, semmi se lehetetlen. Le kell ülni, keményen kell dolgozni, és higyjétek el, sikereket fogtok elérni, és olyankor ti lesztek a legboldogabbak ezen a világon.

Egyetemen már más világ van. Ott kezdtem el igazán érezni, hogy végre célba találtam, és elindultam az utamon. Amikor beültem a legelső órámra - ami, megsúgom, elég unalmas volt, lévén, hogy nem egészen az informatikára számítottam, amit még kilenc-tizedikben tanultunk - volt az a pillanat, hogy azt mondtam, megérte erre várni, hogy egyszerűen jó helyen vagyok. Az első hetem kábé ilyen izgalomban telt. Egyik óráról siettem a másikra, és azt sem érdekelt igazán, ha fárasztó. Második hét végére azonban lassan kezdtem érezni, hogy ez kimerítő lesz. Egyre többet és többet követeltek tőlünk. Igaz, így is voltak olyan tárgyak, amelyek a könnyebb kategóriába tartoztak, enyhébb tanárokkal, akkor még nem voltunk abban a helyzetben, hogy tudjuk, melyiknél lehet hiányozni, mert nem ír katalógust, és melyik az, amelyik bármelyik percben felolvashatja a névsort.

Mondjuk, személy szerint sosem lógtam, ha nem volt muszáj. A legunalmasabb órára is bejártam reggel nyolctól, és én voltam az, aki az évközi ügyeleteket is végig akarta ülni. De pont ez a félelem volt az, amely aztán keresztbetett. A rettegés, a megfelelési kényszer miatt a félév közepe felé teljesen szétcsúsztam. Nem tudtam kezelni a stresszt, nem tudtam annyi mindent megjegyezni, amennyit kellett volna. Éreztem magamban az eltökéltséget, azonban hiába tanultam, hiába törtem magam, nem volt elég. Itt szerintem nem is az volt a gond, hogy nem voltam elég eltökélt, hanem az, hogy több dolgot szerettem volna csinálni egyszerre, mindenből tökéletesre állni. Első évben emiatt alig voltak barátaim. Szinte sehova nem jártam el, és egyetlen eseményhez csatlakoztam csak, gólyának a gólyabálra. Apropó, gólyabálra mindenképp jelentkezzetek! Hatalmas élmény, és biztosan nem bánjátok meg! 

Ne csináljátok ezt! Nyilván, tanuljatok, tegyétek oda magatokat, és ne hanyagoljatok el semmit. Csináljatok egy órarendet, amelyet, ha törik, ha szakad igyekeztek betartani, mivel anélkül meg merem kockáztatni, hogy ugyanúgy el fogtok vesztődni, mint én, mindezek ellenére legyen szociális életetek. Legyen meg az, hogy eljártok a barátaitokkal egy héten legalább egyszer, fordítsatok időt magatokra, a saját szellemi és testi egészségetekre. Ha valami elsőre nem jön össze, ne pánikoljatok. Sírjátok ki magatokat, mert jót tesz, de tudjatok a kudarc után talpra állni. Rengeteg kudarcban lesz majd részetek ezekben az években, amelyeknek nem szabad eltántorítania benneteket.

Első évben még nagyon érződik, hogy az mindennek az eleje. Javarészt elméleti órák, amelyek nehezek, és amelyeket úgy kell megtanulni, ahogy vannak. Pontosan a minap beszéltem a barátnőmmel, hogy habár iszonyatosan haragudtunk első évben, hogy ennyi, szerintünk fölösleges dolgot kell megtanuljunk, mindennek van egy miértje. Akárhogy vesszük, orvosként kell érteni ehhez is, ahhoz is. Kell tudni némi kémiát, habár a Krebs ciklust minden valószínűséggel nem fogom unalmamban felrajzolni, kell tudni némi orvosi fizikát, sejtbiológiát és még folytathatnám. Minden tantárgynak megvan a maga célja, és fontos az, hogy erre rájöjjetek, még ha nehéz is. Kell lássatok mindenben némi logikát, vagy ha nem sikerül, akkor csak szimplán megtanulni őket, és menni tovább. Én elég sok tárgyban nem láttam logikát, mivel vizsgán sem azokat a dolgokat kérték vissza, amelyek mondjuk az orvosival álltak volna kapcsolatban, azonban el kell fogadni ezt a tényt. Lesznek még ilyen órák, és alkalmazkodni kell hozzájuk.

Voltak szigorú és kevésbé szigorú tanáraim, viszont vizsgán mindegyik ugyanúgy megkövetelte a tananyagot. Itt te kell eldöntsd, bejársz-e az adott órára, vagy inkább otthon készülsz egy fontosabbra -másodévben eléggé sokszor felütötte a fejét, hogy inkább otthon tanulok, mintsem töltsem az időm még egy angol órával -.

Megmondom őszintén, nem igazán erre számítottam, amikor bekerültem. Mármint persze, azt tanulod, amivel később foglalkozni szeretnél, viszont ez nem teljesen így van. Ugyanúgy vannak töltelék órák (pl. torna), és ugyanúgy vannak olyanok, amelyekre több figyelmet fordíthatnának. Kórházban kell ügyeletezni és nyári gyakorlatozni, azonban közel sem úgy zajlik, mint ahogy azt egyesek elképzelik (köztük jómagam is másképp képzeltem el). Első ügyeletem alkalmával elég szerencsés voltam, egy egész jó csapatot kaptam az éjszakára. Második ügyelet azonban egy kész katasztrófának bizonyult. Az ápolók épphogy el nem küldenek melegebb éghajlatra, orvosok közül pedig soknak se ideje, se türelme diákokkal foglalkozni. Természetesen, ha odamész, és kérdezősködsz, látják, hogy érdekel, szívesen segítenek, viszont itt is akadnak kivételek.

Az ápolókat tekintve lehet az a gond, hogy rengeteg diák nem veszi komolyan az ügyeleteket. Sokan bemennek, és támasztják a falat, lábatlankodnak, kacagnak, szórakoznak, miközben a személyzetnek segítségre lenne szüksége. Innen pedig következik az, hogy nekik sincs türelmük minden egyes nap végighallgatni egy egyébként is kis helyen, ahol folyamatos rohangálás van, a viháncolásokat. Itt zárójelben szeretnék szólni azok felé pár szót, akik a 'szórakozásból megyünk be' kategóriába tartoznak. Ne menjetek! Komolyan. Ha ennyire nem érdekel, csak büszkélkedni szeretnétek, hogy beöltöztetek, és fel akartok vágni a betegek előtt, hogy ti orvosisok vagytok, hagyjátok. Nem másért, de így miattatok azok is háttérbe szorulnak és szívnak, akik tényleg tanulni szeretnének.

Végezetül, lehet, hogy párszor ismételtem önmagam, és vannak olyan dolgok, amelyeket esetleg egy korábbi bejegyzésben is olvastatok, de igyekeztem minden kérdésre válaszolni. Ha tanácsot kellene adjak Nektek, leendő orvosisoknak, mindenképp az lenne, hogy örüljetek minden apró dolognak, és soha ne adjátok fel, még ha nagyon rosszul is áll a szénátok! Eljön majd az a pillanat, amikor örülni fogtok, hogy a folytatás mellett döntöttetek. Ha pedig bekerültetek, és szeretitek, fordítsatok mindenre figyelmet. Gondoljatok arra, hogy egyesek bármit megadnának, hogy a helyetekben legyenek. Kitartást, és sok sikert mindenkinek, aki felvételizni szeretne majd!

U.I. A magyarországi és romániai orvosi közötti különbségekről egy következő bejegyzésben fogok mesélni.

Vége az első évnek - Orvosi

Sziasztok!

Miután végre én is boldogan üdvözöltem a nyarat (most már hivatalosan is őszt), úgy döntöttem, hozok egy kis beszámolót az elmúlt hónapjaimról (igen, az első két bekezdés valahol auguszt elején íródott, de most már nem törlöm ki :D ).

Nem tagadom, fújtam egy visszavonulót a blogolásból és írásból, mert ebben a félévben a kettő sehogy nem fért meg egymás mellett. Az első félév nehéz volt, tele új és megpróbáltató dolgokkal. A második félév még ennél is nehezebbnek bizonyult, amiben a megpróbáltatások tovább fokozódtak. Sokkal több került fel terítékre, és emiatt sokkal több mindennek kellett megfelelni egy időben, ami, mint kiderült, kicsit szétszaggatott.

Igazából a szörnyű, de egyben gyönyörű és izgalmas második félév után nem gondoltam volna, hogy ide kerülök. Az elején szép volt, és örültem, mert tanulni kezdtünk olyan tárgyakat, amelyeknek picivel több köze volt az orvosláshoz, mint másnak, viszont ez azt is jelentette, hogy ezerszer jobban oda kellett tegye magát az ember, ha nem akart elbukni. Első félévben ugye ott volt az a biztonságot nyújtó érzés, hogy ha esetleg valami nem sikerül, nyáron lehet egyenlíteni. Ekkor még nem gondoltam, hogy nyárra ennyi minden összegyűl, és nemhogy egyenlíteni, de legalább kicsit fennebb tolni a mérleget sem fog sikerülni. Irtózatosan féltem, hogy elbukok, és egy hajszálon táncoltam az utóbbi hetekben. Végül szerencsére sikerült mindent egyenesbe hoznom.

A nyári gyakorlatról is mesélnék picit, ha már itt tartunk.

Azt úgy halkan megemlíteném, hogy kardiológus szeretnék lenni, és bár tudom, hogy első évben szinte értelmetlen a kardiora menni gyakozni, mégis az elejétől fogva ezt szerettem volna. Még második félév elején kérdezősködtem felsőbbévesektől, hogy mi az eljárás, ha kardiora akarok menni, mire jött a válasz, hogy az egyszerűen lehetetlen. Max sebészetre, de oda is kell írni kérvényt, meg ehhez hasonlók. Na jó. Feladtam, hogy odamenjek, és különböző szekciók között kezdtem el kutatni, hogy mégis mi érdekelne egy annyira, hogy négy hetet kihúzzak ott. Emlékszem, a vizsagidőszak első vizsgája után le kellett menni egyből a titkárságra, és ott helyben kellett dönteni, hogy mit szeretnénk, mert limitáltak voltak a helyek, és irtó gyorsan fogytak. Kicsit berezeltem, hogy mi van, ha rosszul döntök, és az életemet is megutálom, ha nem lesz jó. Végiglapoztam a listát, és mivel szinte minden jó helyet elfoglaltak, a választásom oda esett, ahol gondoltam, nénjém is dolgozik.

Innen jönnek az érdekességek.

Kiválasztottam a belgyógyászat 3-at, ami mellett semmi egyebet nem írt, csak az orvos nevét. Mivel úgy a nénjém régi főnökének, mint a kardio főorvosának a családneve ugyanaz, lévén, hogy testvérek, nem foglalkoztam a keresztnévvel. Anyum még aznap délután felhívta nénjémet, hogy elújságolja a hírt, miszerint náluk leszek. Kérdi, hogy a belgyó kettőn vagyok? Anyum mondja, hogy nem, hanem a hármason. És ott derült ki, hogy ők tulajdonképpen a kettes, mert év elején behoztak valami változtatásokat, minek következtében több belgyógyászati kórház eltörlődött, és párat összevontak, meg elköltöztettek. Ez végül akkor és ott annyiban maradt.

Vizsgaidőszak végén volt egy kis dolgom nénjémnél, és akkor kezdtünk el beszélgetni ismét erről. Megemlítettem az orvos nevét, mire elhűlve mondta, hogy az a legrosszabb orvos az egész kórházban, és előre sajnál engem. Rengeteget kiabál, minden alkamazott menekül tőle, olyan szigorú, hogy a testvérét kétszer kiteszi ilyen téren. Viszont kardiológus! Utána következett a másik nagynéném, aki ugyanezekkel a szavakkal fogadott, amikor meséltem neki, kihez kerültem. Ezek után természetes, hogy teljes gyomorgörcs fogott el, hogy mégis mit választottam. Ez az egész végül enyhült egy annyira, hogy azt mondjam, oké, tök mindegy, elvégre kardiológiára kerültem, akarva-akaratlanul.

Eljött a kezdés napja. Az egyik társammal egyszerre választottuk ezt, gondolván, hogy ha már kell menjünk, legalább ne egyedül legyünk. Találkoztunk reggel. Fel a Nagykórházhoz, hátra, az öltözők irányába, ahol a kapusnál álltunk meg, és megkérdeztük, hogy a hármas belgyó itt van-e, vagy sem. A kapus megáll, és teljesen nyugodtan azt feleli, hogy nincs is hármas belgyó, én meg: hogyhogy nincs? Kell legyen, elvégre szerepelt a listán. Kapus: próbáljuk meg a másik kórházat. Talán ott szerencsénk lesz. Buszra pattani, elmenni a kettesig. Ott megállítunk egy szintén orvosis lányt, és kérdezzük, hogy ez a hármas. Mondja, persze! Gyertek, felviszlek a főnővérhez. Megköszönjük a segítséget, megyünk a főnővérhez, elmondjuk neki is, miért jöttünk, mire az egész kezdődik elölről, ugyanis kijelenti, hogy ez a kettes, nem a hármas, de ha gondoljuk, beszéljünk az orvossal, hogy fogadjon.

Mondanom sem kell, hogy itt már rendesen fel volt menve bennem a pumpa, mert bárkit kérdeztünk, senki nem tudott semmit a hármas belgyóról, szóval a végén maradt az, hogy visszamentünk a Nagykórházhoz, le a kardiora, és ott vártunk három kerek órát, ameddig a főorvos végre fogadott bennünket. Közben kiderült, hogy mint ember nem is vészes. Sőt, irtó kedvesen fogadott bennünket. Tőle átkerültünk egy másik kardiológushoz, aki közben a tutorunk is volt. Fent a szekción végül bevágódtunk a rezidensekhez, mert egyébként senki nem nézett ránk, és velük voltunk végig.

Abban a négy hétben rengeteget tanultunk. Kicsit nehéz volt, mert én pont egy olyan rezist 'választottam', aki szigorúnak bizonyult, és rengeteget kérdezett, viszont emellett ugyanennyit magyarázott is, és ami a legfontosabb, egy szintre emelt magával. Az ott lévő rezidensek közül senki nem éreztette velünk, hogy ők felsőbbrendűek, hanem mindenki igyekezett segíteni. Természetesen én is odatettem magam. Olvastam, tanultam, igyekeztem felzárkózni arra a szintre, amire megpróbálnak felemelni, hogy ne valljak szégyent. Amikor látták, hogy próbálkozok, és valamit azért csak tudok (mert folyamatosan teszteltek), beengedtek a műtőbe, teljes felszerelésben.

Ott azt hittem, hogy csak nézni fogok, míg az egyik orvos, aki műtőtt, el nem kezdett kérdéseket feltenni. Egy katéterezési műtéten voltunk, és kérdezte, hogy most épp melyik artériában van, mire mondtam, hogy a radiálisban. Utána megkérdezte, hogy milyen artériákon kell keresztülmenjen annak érdekében, hogy a szívhez jusson. Felsoroltam az egészet, és itt magamban hálát adtam az égnek, hogy az anató vizsgát kétszer kellett letennem. Mindennek megvan a miértje, egyébként, és erre fokozatosan jövök rá. Onnantól kezdve mintha picit közvetlenebbek lettek volna.

Gyógyszerekről tanultunk, megtanultunk EKG-t leolvasni, amit normálisan csak most másodévben fogunk tanulni, gyógyszerekről meséltek, amiket egy szívinkfarktus esetén adnak, a rezistől megkaptam a szalont, ahol minden reggel én voltam beosztva egyedül megvizsgálni a betegeket. Vérnyomást levenni, pulzust és szaturációt mérni, meghallgatni a szívet és tüdőket. Volt alkalmam hallani, hogyan hallatszódik egy fibrilláló beteg, egy billentyű-elégtelenségben szenvedő beteg, valamint egy tüdőgyulladásos. Láttam szívstoppot, majd újraélesztést, és megannyi egyebet. És mindezek csak még jobban megerősítettek abban, hogy jó úton haladok, és bármilyen nehéz is lesz a jövőben, soha ne adjam fel.

Az utolsó napon nagyon szar érzés volt búcsút mondani mindenkinek. Legszívesebben maradtam volna még pár napot, vagy akár hetet, ha nem lettem volna irtó fáradt és lestrapált. Nem mellesleg ez volt az első nyaram és egyben évem, amikor a legkevesebbet tartózkodtam otthon. Mondhatni, többet voltam egyetem és dolgozni, mint otthon.

Mindent egybevetve elmondhatom, hogy ez a szakma számomra abszolút megéri azt a sok álmatlan éjszakát, idegeskedést és sírást, mert a végén mindig rájössz, hogy mennyire szereted, és milyen büszke vagy magadra, amikor rájössz, hogy a sok tanulásnak megvan a gyümölcse, ugyanis tudsz!

Befejezésképp sok sikert kívánok azoknak, akik most kezdték az egyetemet (legyen az orvosi, vagy bármi más)! Ne feledjétek, mindent lehetséges, ha nagyon akarjuk, és semmi se tántorítson el benneteket az álmotoktól!

Beszámoló #2 - Mennyire vesznek komolyan a kórházban elsőévesként

Sziasztok!

Igazából fogalmam sincs, hol kezdjem a mai bejegyzést. Kissé vegyes érzésekkel ülök le írni, mert habár rengeteg rosszat tudnék felsorolni az ügyeletezésekkel kapcsolatban, tudom, hogy ezekben én is hibás vagyok, és semmiképp sem szeretnék átesni a ló túloldalára. 

Azt mindenképpen tudni kell, hogy elsőévesként a kórházban hatalmas pofon fog érni. 

Amióta megkezdődött az egyetem, mindig tűkön ülve vártam, hogy bemenjek ügyeletezni, mert tele voltam reményekkel és elvárásokkal. Sajnáltam is azt, hogy csupán négy ügyeletet kell letudjunk, ami most, második félévben picit soknak is tűnt. Elhanyagoltam, mert annak ellenére, hogy könnyen megcsinálhattam volna az egészet első félévben, folyamatosan halasztottam azzal az ürüggyel, hogy legyen későbbre is. 

Az első sikeres ügyeletemet követően, ami igazából annyiból állt, hogy megfigyeltem az orvosokat és ápolókat a gyerek sürgősségi szekción, nem sok minden történt, mégis felcsigázva jöttem haza, és alig vártam, hogy ismét menjek. Most, a második ügyeletem után a felnőtt szekción egy akkora arconcsapás ért, hogy tegnap, mikor hazajöttem, legszívesebben sírtam volna. A sürgősségin ugyanis nem igazán törődnek veled és a te gyenge elsőéves orvosis lelkeddel. Ez tény. Viszont a mód, amivel egyesek fogadtak, szerintem enyhén szólva is durva. 

Nem tagadom, biztosan hibáztunk azzal, hogy egyszerre heten mentünk be, és mind a heten ugyanarra vettük az irányt, és az első adandó alkalommal, amikor kerek-perec kijelentették nekünk, hogy húzzunk haza, mert úgysem tudunk semmit, megfutamodtam. Csak álltam a társammal a pult mellett, és néztem, hogy ezek után mégis mi a fenét kellene csináljak. A többiek viszonylag hamar feltalálták magukat, és mentek, tettek-vettek, én meg szó szerint leblokkoltam. Elvették a kedvem. Így történt az, hogy látva, hogy mindenki szó szerint nevet rajtunk és útban vagyunk, fogtuk magunkat, és átmentünk a gyerek szekcióra, amiről legalább tudtam egyet s mást. Most viszont ott is csak álltunk jobbra-balra, és pluszban éreztük magunkat. Annyira szar érzés volt ott lenni és mégsem, hogy legszívesebben hazamentem volna. 

Mikor a társam rosszul lett, eldöntöttük, hogy visszamegyünk az öltözőkhöz, és ott majd beszélünk arról, mit fogunk csinálni a továbbiakban. Leültünk az öltözőknél a padra, és csak beszélgettünk, miközben sorra minden egyetemista hazament. Társam is haza akart menni, mert neki ugyanúgy elvette ez az egész a kedvét, én viszont nem akartam ilyen könnyen feladni. Gyávának éreztem magam, hogy egy ennyi után, semmi próbálkozás nélkül megfutamodok, és feladom. Nem akartam ezt, mert elvégre tanulni mentem be, és tényleg tanulni, segíteni szerettem volna. Látni dolgokat, eseteket, segédkezni bármiben, amiben csak lehet. 

Így visszamentünk. Útközben találkoztunk a többiekkel is, akik elmondták, hogy olyan sokat ők sem csináltak, szóval olyan sokról nem maradtunk le. Ameddig ott elmondtuk egymásnak, mi minden történt, jött az egyik kedves ápoló (ezúton is szeretném megköszönni neki és mindegyik társának, aki belevont minket az ottani életbe, és segített, magyarázott és hagyta, hogy csináljuk!), és mondta, hogy menjünk vele, mert szüksége van ránk. Azonnal követtem. Megkérdezte, hogy szívtam-e már fel bármit is fecskendőbe, mire mondtam, hogy nem, de ha megmutatja hogy kell, szívesen megcsinálom. A kezembe adott egy fecskendőt és a fiolát, és megkért, hogy szívjam fel. Így is tettem. Ezután az egyik társamnak megmutatta, hogy kell levenni a vért, és engedte is neki, hogy egy idős bácsin próbálja ki. Tulajdonképpen innen indultak be az események, és miután láttam, hogy mégis vannak olyanok, akik nem nevetnek rajtad, hanem segítenek, visszajött az erőm. 

Ezek után én is odatettem magam, és két óra leforgása alatt EKG-ban segédkeztem, ultrahangot vizsgáltunk az egyik orvossal, aki mindent elmagyarázott (ez megerősítette az álmomat, hogy szívsebész legyek) és vérnyomáscsökkentőt adtam be az egyik betegnek (itt mindent én csináltam. Én törtem el a fiolát, szívtam fel a gyógyszert és adtam be a betegnek branülön keresztül). Innentől aztán nem sok minden történt, ezért éjféltájkor mondták a többiek, hogy ők mennek haza. Én igazából még maradtam volna, de senki nem akart már, és egyedül, a sok beszólást követően, amit az egyik ápolótól kaptunk, kiszolgáltatottnak éreztem volna magam. Lehet, hogy bátrabb kellett volna legyek, és tovább ott maradnom, nem adnom fel, és várnom türelmesen az éjszaka további részében is betegekre, de erre csupán most jöttem rá, és kicsit bánom is, hogy ennyire gyenge vagyok.

Nem tagadom, az utóbbi időben rengetegszer megkérdőjeleztem magamban, hogy valóban odatartozom-e, hogy valóban orvos akarok-e lenni, mert bár első félévben is ott volt a nyomás, második félévben úgy érzem, minden egy fokkal rosszabb. A teher sokkal nagyobb, és folyamatosan nő, a tanulnivaló rengeteg, soha nem fogy el, és vannak dolgok, amikről azt hiszed, soha a büdös életben nem fogod őket megtanulni. A napjaidban nem sok jó szokott történni, főleg miután egymás után vannak az óráid, napjaid felét az egyetemen töltöd, és estére azt sem tudod, mi a bajod. Tényleg hatalmas a nyomás, és fogalmam sincs, hogy jól csinálok-e jelenleg bármit is. Az első szemeszter konkrétan semmmi nem volt a mostanihoz képest, és van egy olyan érzésem, hogy ez mind-mind keményebb és keményebb lesz. 

Tippek vizsgaidőszakhoz

Sziasztok!

A vizsgaidőszakos bejegyzés második része itt folytatódik. 

Ameddig vizsgaidőszakban voltam, volt annyi lélekjelentétem összeírni abban a kemény egy hónapban azokat a hibákat, amiket vétettem tanulás és idő szempontjából. Ezeket most összeszedve itt olvashatjátok. Fontossági sorrend természetesen nincs.

Ne jegyzeteljetek vizsgaidőszakban!

Ez roppant fontos. Nekem is mindig mondták felsőbbévesek, és én is könnyűszerrel elengedtem a fülem mellett. Ha nekifogsz jegyzetelni, egy csomó időt elveszítesz, ameddig minden apró információt kiírsz, amire szerinted rákérdezhetnek. Ezzel nem is lenne gond, ha mondjuk szorgalmi időszakban csinálnád, és nem akkor, amikor még egy hét választ el a nagy vizsgától, te pedig egyetlen mukkot sem tudsz az adott tárgyból. A probléma forrása tulajdonképpen itt az, hogy te kiírsz, amit kiírsz, viszont azt mind meg is kell tanulni. Annyi időd pedig egy hét alatt tuti nem lesz.

A logikus gondolkodást, jó eséllyel, az egyetemen fogjátok megtanulni

Ez inkább amolyan személyes tapasztalat. Sosem volt jó a logikám, és a gimiben sem vezetett rá egyetlen tanár sem a logikus gondolkodásra. Most viszont kénytelen vagyok összekötni a szálakat, következtetni, eljutni nagy nehezen A-ból B-be, használni az agyam nem csak arra, hogy felidézzem a tanultakat, hanem arra is, hogy a tanultakat gyakorlatba ültessem, kicsit tovább boncolgassam és lássak a sorok mögé.

Ne picsogj, inkább tanulj!

Na igen. Ezt csak utolsó két vizsgámnál vettem észre. Konkrétan annyit siránkoztunk a barátnőmmel, hogy milyen nehéz, hogy már nem bírjuk, hogy meg fogunk bukni, hogy teljesen elborította ez a siránkozás az agyam. Akkor nem fogtam fel, hogy ezzel saját magamnak ártok, mert lényegében az energiámat valami abszolút fölöslegesre pazarlom. Ha koncentráltam volna ehelyett a tanulásra, lehet nagyobb jegyekkel fejeztem volna be a szemesztert. Következő alkalommal igyekszem nem beleesni ugyanebe a hibába. Tanuljatok belőle.

Ne hasonlítsd magad máshoz!

Ez irtó fontos! Soha, de soha ne hasonlítsátok magatokat máshoz. Mindenki más, és mindenkinek teljesen más metódus felel meg. Van, aki kora reggel fog neki tanulni, este pedig befejezi. Van, akinek csupán este/éjjel fog az agya. Én az előbbi kategóriába tartozom. Inkább felkelek hajnalban, és tanulok estig, mintsem egy szót is magamba tuszkoljak éjszaka. Egyszerűen este már rongynak sem vagyok jó, türelmem sincs semmihez. 

Beleestem abba a hibába, hogy folyamatosan máshoz hasonlítottam magam, amikor mondjuk este tízkor felléptem facebookra vagy instára, és szembejöttek velem a tanulós story-k. Olyankor mindig szarul kezdtem el érezni magam, hogy bezzeg én pihenek, ahelyett, hogy folytatnám, amit elkezdtem. Aztán egyik nap beszélgettem a barátnőmmel, és többek között szó került erről is, és ő mondta, hogy neki reggel nem megy a tanulás, bármennyire is próbálkozik. Ugyanazon a nap szembetaláltam magam egy másik történettel, amelyben egy társam déli tizenkettőkor itta a reggeli kávéját, mert akkor kelt fel. Én addigra már négy órája tanultam. Szóval, ne, ne tegyétek ezt. Használjátok azt a technikát, ami nektek legjobban megfelel, és vizsgaidőszakban, de egyébként nem csak, ne hasonlítsátok magatokat senkihez!

Ha lassan tanultok és gyorsan felejtetek, felejtsétek el a vizsganap előtti pihenőnapot!

Ez is személyes tapasztalaton alapszik. Lehet, egyesek lassan tanulnak, és lassan is felejtenek, tehát akinek nem inge, ne vegye magára. Visszatérve, én abszolút a fenti kategóriába tartozom, főleg most, két év kihagyással a hátam mögött. Lassan tanulok, lassan értem meg a dolgokat, lassan fogok fel egyet s mást, viszont mikor felejtésről van szó, na az irtó gyorsan megy. Emlékszem, rengetegen osztogatták a jótanácsot, hogy vizsga előtti nap ki se nyissam a könyvet, hanem hagyjam állni a dolgokat a fejemben. Hát, meg is tettem, de, köszi, soha többet! Anatóval - igaz, nem ez volt a terv, csupán idegességből sikerült így - ez történt, és annyira bánom, hogy el se hiszitek. Konkrétan azokat a kis apró infókat, amiket előtte tudtam, mind elfelejtettem. A rajzok összemosódtak az emlékeimben, ugyanúgy minden egyéb is. Kémiából és fizikából, amikor vizsga előtt egy órával is keményen ismételtem az anyagot, minden ezerszer jobban ment. És nem, nem nyugtat meg az az egy nap egy dekát sem. Legalábbis engem sokkal idegesebbé tett, mert úgy érzem, nem tettem meg mindent a siker érdekében. Tehát én ezt a későbbiekben hanyagolni fogom, és utolsó percben is átismétlem, ami nem megy, vagy ami kérdéses, vagy bármi.

Tanulókártyák

Ha hiszitek, ha nem, rettentő sokat segítenek. Konkrétan merem azt állítani, hogy a kémia bukástól ezek mentettek meg. Előtte azt hittem, hülyeség, és aki kitalálta, csak a jegyzetelést emelte egy lustább fokra. De milyen jól tette! A lényege az egésznek, hogy nyolcba szakítotok egy A4-es lapot, egyik felére felírjátok azt a szót, amit nem tudtok, másik felére pedig a magyarázatot, képletet, bármit. Mivel nem áll rendelkezésetekre nagy hely, hogy minden hülyeséget kiírjatok, ezért korlátozni kell az infót, és csak azt írhatjátok le, amit igazán fontos, vagy nehéz. A többit higyjétek el, meg tudjátok tanulni könyvből is. És mikor tanulásra kerül sor, elolvassátok a szót az egyik oldalán, és megpróbáljátok visszamondani, ami magyarázatnak van adva. Nekem nagyon beváltak, és tényleg mindenkinek ajánlom.

+1

Aki orvosira adja a fejét: nem fogtok megszabadulni a fizika és kémia gyakorlatoktól!

Szomorú hír, tudom, de ez a csúnya igazság. Egyrészt ezért is választottam az orvosit, mert világéletemben utáltam a fizikát és kémiát, és a hozzájuk kapcsolódó hülye számigálós gyakorlatokat. Gimiben konkrétan hányni tudtam volna a képletektől, feladatoktól. Nos, amikor elkerültem egyetemre, és a kémia gyakorlati óráink jó része ebből állt, nem beszélve az elméleti részéről, ahol a tananyag felét képletek tették ki, kicsit megállt bennem az ütő. Aztán következett a fizika, aminek fele szintén képlet és gyakorlat. Oké, fizikából nem olyan nehezek, mint gimiben, de akkor is. A kémia pedig kétszer olyan nehéz. Szóval nem, ettől nem fogtok megmentődni, és az első/második éveteket végig fogja kísérni. De, nyugtasson benneteket a tény, hogy ha én megcsináltam, holott kémia vizsgán az első pár kérdés elolvasása után konkrétan az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy hogy a jó fenében fogok én ezen a vizsgán valaha is átmenni, akkor nektek is menni fog. A lényeg, hogy dolgozzatok keményen, és soha ne adjátok fel!

Túl az első vizsgaidőszakon

Sziasztok!

Most, hogy végre túlvagyok életem első vizsgaidőszakán, nyugodtabban ülhetek le megírni egy bejegyzést. 

Úgy véltem, mivel sokan kerültök még ilyen helyzetbe, köztetek jómagam is, megosztanám az élményeimet és tanácsaimat ezzel kapcsolatban, hátha a közeljövőben kicsit másképp csinálom a dolgokat, és nem kapkodok el semmit. (A tanácsokat egy következő bejegyzésben teszem közzé, mert ez így is nagyon hosszúra sikeredett :D )

A mostani vizsgaidőszak számomra úgy testileg mint lelkileg megterhelő volt. Amikor mondták, hogy semmi egyéb dolgunk nem lesz ezen négy hét alatt, mint otthon ülni, és tanulni, örült a szívem, mert két évig ezt csináltam. Többé-kevésbé hozzá voltam szokva, hogy nem mozdulok ki sokat, csupán tanulok, vagy teszek-veszek a ház a körül. Egyedül azt felejtettem el, hogy az akkori metódusom viszonylag nyugisabban volt kialakítva, és nem lihegett a nyakamban egy nyolc vagy akár kevesebb napos határidő, amire tökéletesen, vagy legalábbis majdnem tökéletesen kellett tudjam az anyagot. Szóval bebuktam. Csúnyán.

Az első napokban elég jól ment. Korán keltem, estig nyomtam, aztán lefeküdtem, másnap kezdtem elölről. Csakhogy a harmadik naptól arrafelé kezdtek kimerülni az elemeim. Ráadásul mindezt tetőzte, hogy semmi, de abszolút semmi nem maradt meg az anyagból. Ez volt az egyik legnehezebb vizsgám, az anatómia, úgyhogy normális, hogy rohadtul stresszeltem magam miatta, nem mellesleg két részben kellett vizsgázzunk belőle: egy szóbeli, ahol a hullán kerestünk meg izmokat, idegeket, ereket, és egy írásbeli, ami negyven százalékát tette ki az egész tantárgynak. Ha nem kaptad meg az átmenőt, automatikusan buktál. Ebbe még belegondolni is rossz volt, főleg úgy, hogy amióta megkezdődött az egyetem, sehova nem jártam el, hanem tanultam, amint egy kis szabadidőm akadt. Nyilván rossz metódussal, mert nem igazán vált be, bármennyit is görnyedtem a könyv felett.

Az utolsó két napban már annyira kivoltam ezzel az egésszel, hogy konkrétan azt mondtam, oké, nem érdekel, bukjak meg, majd megyek nyáron még egyszer. Odáig jutottam, hogy tízszer elolvastam valamit, de egyszer nem tudtam helyesen visszamondani. Persze, nem adtam fel, tovább tanultam, csak úgy mellette elfogadtam azt a tényt is, ha esetleg nem sikerül. És itt jön a feketeleves. A hullavizsgám viszonylag jól sikerült, átmentem, viszont ha akkor és ott örültem is annak a parányit nagy jegynek, hazaérve, és többet törve rajta a fejem, megemésztve, milyen hülyeségeket rontottam el - esküszöm olyanokat, amiket álmomban is könnyűszerrel megkaptam volna -, elöntött a szomorúság, azután pedig a szégyenérzet, mert egy olyan demonstrátornál vizsgáztam, akit valamennyire ismerek, és akire valahogy mindig is felnéztem, mert okos, érti és szereti, amit csinál. Szóval sírni kezdtem, amivel ismét mindent elrontottam, mert elvette a kedvem a másnap megrendezett nagy vizsgára való tanulástól.

Este még néztem videókat az idegekről és erekről, de tökmindegy volt már. És úgy mentem be a terembe, hogy nekem ez nem fog sikerülni, nem tudok, a vizsgáztatóm is megmondta, hogy nem tudok, kár a gőzért. És bementem, és kikaptuk a tételt, és az első kérdés elolvasása után konkrétan éreztem, hogy az agyam komplett üres. De tényleg. Nem hazudok. Úgy éreztem, kong az ürességtől, és semmi nem jutott eszembe. Próbáltam visszaemlékezni a rajzokra, mindent összekevertem. Próbáltam felidézni a tanultakat, egy szó nem jutott eszembe. Kínomban majdnem felnevettem a vizsga kellős közepén. És furcsa volt, mert nyugisan elfogadtam a tényt, hogy nem fog sikerülni, és tuti nem én leszek az egyedüli.

Aztán, amikor megkaptuk az eredményeket, és láttam, hogy a társaim háromnegyede nagyon nagy jegyeket írt, és alig tíz bukó volt, elfogott a sírógörcs. De olyan erősen, hogy ilyen erősen szerintem még akkor sírtam utoljára, amikor a csontvizsgámat rontottam el. Egy hatalmas szégyennek éreztem magam, akinek semmi keresnivalója ott. Butának éreztem magam, holott nagyon jól tudom, hogy minden az én hibám. Valamit nem csináltam jól, valahogy inkább koncentráltam a bukásra, mint arra, hogy átmegyek. Valahogy valószínű nem adtam bele mindent, vagy nem is tudom. A lényeg, hogy az én hibám volt, senki másé.

A következő két vizsgám, a biokémia és biofizika is szarul ment, de azokra tudom, hogy mindent beleadtam, holott lehetséges, hogy az anatómiába is, csak ez most elvész a kudarc mögött, vagy tudja a fene. Mindkettő sikerült. 

A biokémia borzasztó volt. Annyit, amennyit abban a pár napban kémiáztam, egész 9-12 alatt nem, és sajnos így se mondhatom azt, hogy tökéletes. Aminosavak, enzimek, vitaminok, genetika. Egy csomó képlet, kémiai megnevezés, amiket szerintem már vizsga után elfelejtettem, nem vicc. Képletekre egyre nem emlékszem, még jó, hogy ott tudtam párat, ami segített átmenni.

 A fizika is jól meghúzott. Nem ilyen tételre számítottam, hanem egy viszonylag könnyebbre. Voltak olyan dolgok, amiket könyvben abszolút nem írt, ráadásul itt is folyamatosan össze kellett rakni a kirakóst, vagyis azokat a dolgokat, amik a könyvben nagyon röviden és könnyen le vannak írva azokkal a részletekkel, amik nincsenek benne ebben a pakliban. Plusz mindezt tetőzték a feladatok is, amihez, valljuk be, hülye vagyok, mert vagy nem fogom fel a képleteket, vagy nincs logikám. Vizsga közben konkrétan azt nem tudtam, hány másodpercből áll 24 óra...

Szóval, igen. Lejárt, s bár iszonyatosan vártam ezt az egy hét vakációt, most valahogy szomorúsággal tölt el, hogy nem úgy jött el, ahogy kellett volna, és sikerek helyett majdnem mind sikertelenséget tudok magam mögött az első félévből. Természetesen nem adom fel, és tovább harcolok, mert mindezek mellett iszonyatosan szeretem, amit tanulok és csinálok, és azért értem el apró sikereket is, mint például 78 ember előtt mutattam be az elülső boka régióját. Nem adnám semmiért, még ha rohadt nehéz is. Megvan a maga szépsége, amit lehet, nem sokan értenek, és ami miatt lehet sokan azt várják, mikor esek ki. De végig fogok menni ezen az úton, és már alig várom a második félévet, mert mind új tantárgyaink lesznek, új dolgokkal, információkkal. 

Tehát ha bárki ilyen nehézségekbe ütközött az első vizsgaidőszaka alkalmával, ne adjátok fel! Csináljátok tovább, mert a kemény munka előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét!

Gondolatok egyetem előtt

Sziasztok!

Az egyetemre való bejutás számomra egy olyan mérföldkövet jelentett, amit bevallom, nem tudtam, ha valaha is át fogok lépni. Olyan elérhetetlen álomnak tűnt, mintha legalábbis valaki űrhajósnak készülne a NASA-hoz. Nem lehetetlen, de valahogy mégis. 

Amikor bejutottam, elmondhatatlanul boldog voltam. Szerintem, ha lehetséges lett volna, biztosan már a második nap megyek órákra. Olyan élményhullám járt át, amit azelőtt nem éreztem még. Megcsináltam, és ez végtelen büszkeséggel töltött el, még akkor is, ha a bejutási jegyem lehetett volna jobb is.

Eléggé maximalista személy vagyok, emiatt pedig rengeteg problémám adódik, hisz mindent tökéletesre akarok megcsinálni. Ha valamibe egy kis baki csúszik, vagy nem úgy alakul, ahogy elterveztem, egyből magamban keresem a hibát, hogy mit rontottam el, mi nem működik megfelelően? Nem mellesleg, én miért nem lehetek olyan, mint más, akinek elsőre sikerül minden, és aki életében még soha nem csalódott vagy élt meg sikertelenséget?

Talán ezért is lapul ott a szívem mélyén az elégedetlenség a bejutási jegyemmel kapcsolatban. Mert hiába jutottam be, lehettem volna valahol a lista legelején és nem a közepén, főleg, hogy másokkal ellentétben én itthon tanultam, teljes nyugalomban és csendben a nap 24 órájában. De aztán meg ott van az is, hogy igen, lehetett volna jobb, viszont a tehetségem abból a könyvből eddig terjedt ki. Mert hiába tanultam napi több órát egyhuzamban, egyszerűen nem voltam képes minden egyes apró információt megjegyezni és összekötni, nem beszélve a vizsgadrukkról, amikor a kézremegés miatt az is kérdéses volt, hogy rendesen satíroztam-e be a köröket a vizsgalapon.

Az utóbbi napokban viszont valamiért rámtört a csendes pánik. Kezdődött ismét az alvászavarral, amikor éjszaka nem bírtam elaludni, és folyton azon kattogott az agyam, vajon milyen lesz, vajon elég jó leszek-e, megfelelek-e majd az elvárásoknak, és folytatódott a mindennapos kimerültséggel és kedvtelenséggel. Konkrétan arra sem volt sok erőm, hogy reggel felkeljek az ágyból, vagy ami még rosszabb, leüljek és írjak. Semmi sem kötött le igazán, s ameddig a bejutáson pillanatától egészen pár héttel ezelőttig eszméletlenül vártam az egyetemet, addig most valamiért várom is, meg nem is.
Itt most persze szó sincs arról, hogy megfutamodtam, és legszívesebben nem is mennék, mert borzasztóan izgatott vagyok, milyen lesz új társaságba kerülni, és azzal foglalkozni, ami az álmom, és ami a karrieremet fogja alkotni. Csupán ott lapul bennem a félelem, hogy nem leszek elég jó. Ráadásul ismét kapom a kommenteket, hogy roppant nehéz lesz, lehet első évben feladom, ne gondoljam, hogy most minden csili-vili, és ez lesz maga a paradicsom. Ezek pedig tesznek még egy lapáttal az amúgy is rossz kedvemre. Mintha mindenki éreztetni akarná, hogy egy olyan személynek, mint én semmi keresnivalója egy olyan elit egyetemen, mint az orvosi.

Mindezek ellenére próbálok tenni a félelmem ellen, és igyekszem minden mögött a jót látni. Minden nap jobb kedvet varázsolok magamnak azzal, hogy egész egyszerűen mosolygok. Minden nap eszembe juttatom, hogy ezért dolgoztam és harcoltam két éven keresztül, szóval ne keseredjek el, mert most végre ott vagyok. Eszembe juttatom, hogy ez a világ teljesen más lesz az eddig tapasztaltaktól. Olyan emberek fognak körülvenni, akik mind ugyanazért harcolnak, és akik szívében szintén ott ég a láng, hogy embereken segítsenek.

Megfogadtam, hogy nyíltabb leszek az emberekhez, és igyekszem akkor is kedves és mosolygós lenni, amikor legszívesebben elbújnék a világ elől. Részt szeretnék venni minden eseményen, és erősen tervezek belépni az egyetem diákszövetségébe. Egyrészt, csupa jót hallottam róla, hogy mennyire kedves és segítőkész személyek alkotják, akik sokszor enyhítették a hallgatóknál fellépő otthon iránti honvágyat, másrészt ők szervezik az egyetem legtöbb és szinte legfontosabb rendezvényeit, úgy mint különböző konferenciák, diáknapok, látogatások kórházakba, önkénteskedés a sürgősségi osztályon, próbafelvételik és a többi.

Nagy a valószínűsége annak, hogy nem egyszerre fogok belevágni mindenbe, mivel először mindenképp rá kell jönnöm, hogyan tanuljak haha!jóvicc!hajrá Berni!, teremtenem kell egy egyensúlyt, amibe beleiktatom az edzést is, hisz eléggé nagy sikereket értem el ezen a téren, meg kell ismerkednem picit az egyetem rendszerével és a professzorokkal, mit kérnek, mit várnak el, de bízom a legjobbakban.

Ezen a héten kívül két hét van még hátra a kezdésig. A mai kisebb elmélkedős bejegyzésemet követően pedig igyekszem majd vidámabb hangulatú bejegyzéseket hozni, ugyanis jövő héttől kezdve beindul az élet. Tizedike körül például kiteszik, hogy bejutottam-e a kollégiumba vagy sem, az órarendet, a csoportokat, milyen könyveket kell beszereznem első évbe. Továbbá a későbbiekben azt is megtudom, mik lesznek szükségesek majd az órákra (fehér köpeny, szike, kesztyű és ehhez hasonlók. Elég sok mindenről olvastam, viszont előre nem szeretnék vásárolni, inkább megvárom, mit kérnek majd a profok). Ezekről persze mindenképp fogok írni. Elmagyarázom a tanév szerkezetét, az órarendet és a csoportokat, ha pedig bekerültem a kollégiumba, akkor a beköltözés pillanatát, miket viszek/vittem magammal, és mi az, amit mondjuk mindenkinek ajánlanék, aki szintén kollégiumba szeretne költözni.

Mindenképp tartsatok velem, mert érdekes élmények várnak rám, amiket igyekszem veletek is megosztani :)

Instagramon is bekövethettek, mert bár jelenleg nem sokat tudok feltölteni rá, a jövőben ez változni fog, és kisebb örömöket, híreket ott is meg fogok osztani. A linket a jobb oldalon lévő instagram ikonon érhetitek el :)