2018. április 11., szerda

Mit tanított nekem az írás?

Sziasztok!

Rengeteget gondolkoztam azon, mit írhatnék újabb bejegyzésként. Egyrészt mostanság tényleg minden téma alaposan ki volt már tárgyalva, így nem szerettem volna ugyanazt az x dolgot, amit már ezeregy oldalon boncolgattak, én is elmondani, ismét. Másrészt a legtöbb blogos csoportban az utóbbi hónapokban inkább outfites, főzőcskézős, lakberendezős posztokat olvasni,  amibe én nem szerettem volna beletartozni. Nem ilyenekért hoztam létre a blogot.

Ma aztán végre eszembe jutott egy érdekes bejegyzés-téma, amit gyorsan le is firkantanék, mielőtt feledésbe merül. 

Írni nagyon régóta írok, emiatt jutottam el arra a pontra, hogy a mindennapjaim részévé vált. Ha nem is ülök le minden este vagy kora reggel a billentyűzet elé pötyögni, a fejemben így is, úgy is kavarognak az ötletek. Ebből kifolyólag eljutottam addig a pontig, ahol már elmondhatom, hogy az írás nem csak írni, választékosan fogalmazni tanított meg engem, hanem valamilyen szinten a személyiségemhez is hozzásegített. A különböző karakterek, amiket a történeteim során megalkottam, olyan kihívás elé állítottak, amelyekkel néha bátran, néha idegeskedve néztem farkasszemet. Elvégre, minden egyes karakter esetén valaki másnak a bőrébe kell bújnunk, hogy hitelesen eljátszunk a szerepét.

1. Türelem

Azt hiszem, ez az egyik majdnem legfontosabb dolog, amit az elmúlt évek alatt alkotás közben megtanultam. Aki ismer, az tudja, hogy oké, türelmes vagyok egy darabig, de ha betelt nálam a pohár, mindenki fusson, amerre lát. Nos, ez nálam egy új szintet ütött meg. Emlékszem, nagyon rég alkottam egy olyan szereplőt, aki kábé leszarta a világot. Általa én is felvettem azt a köntöst, ami segített leküzdeni az elkezdődő idegeskedést, ha valami nem úgy sikerült, ahogy én szerettem volna, és akkor sem akadtam ki teljesen, amikor robbant a bomba valami kapcsán. 
Azt is idebiggyeszteném még, hogy a türelem nem csak az életem ezen részére hatott ki, hanem az alkotásban is merőn közrejátszott. Például sokszor voltam úgy, hogy nekem akkor és ott kell valami, és ebben senki sem állíthat meg. Ez persze rengeteg konfliktust szült a körülöttem lévőkkel, mivel azt a valamit nem mindig kaphattam meg akkor és ott. Kellett egy kis idő, ami eljuttasson oda, s az út közben megtanultam jobban értékelni a célt. És így van ez írás terén is. Türelmesnek kell lenni ahhoz, hogy valami jót és maradandót alkossunk. Hiába van a fejünkben ezernyi gondolat, kell egy út, amelyen elinduljunk, és amely segítségével ügyesen összekössük a szálakat.

2. Önbizalom

Önbizalomhiányos voltam nagyon hosszú ideig. Mondjuk most sem rendelkezem valami erős magabiztossággal, viszont rengeteget fejlődtem. Ebben az segített, hogy folyton olyan történeteket olvastam és írtam, amelyekben a szereplők vakmerőek és bátrak voltak, nem beszélve arról, hogy efféleképpen sok kapu megnyílt előttük. Elfogadták a hibáikat, és büszkén felvállalták őket. Azok pedig, akik önmagukat adták, sikereket értek el, még ha azok a sikerek parányiak is voltak. Rájöttem arra is, hogy az embereket sokszor nem is érdekli, hogy éppen hogy viselkedünk. Persze, az adott pillanatban akár furcsa pillantásokkal is méregethetnek, ha a helyzet így kívánja, de amint továbbmennek, minden feledésbe merül. 

3. Erősebb személyiség

Bevallom, ezt a jelenlegi karakterem 'tanította' meg nekem. El kell, hogy mondjam, talán ez az eddigi életem legerősebb és legkiemelkedőbb főszereplője. Nagyon sokat, éveket dolgoztam rajta, és úgy érzem, végre megérte annyi időt belefektetni. A lány miatt nekem is fel kellett vennem egy olyan álarcot, ami egyáltalán nem rám vall. Én csendesebb, nyugodtabb, megfontoltabb vagyok, míg ez a lány a történetben lázadozik, szembe megy a veszéllyel, nem gondolkozik el a tettei következményein vagy súlyán. Szóval totál az ellentétem. És szeretem. Komolyan megszerettem őt, annak ellenére, hogy nem tekinthető egy példaképnek. S miközben őt alkottam, sokszor elfelejtettem levenni azt az álarcot, és sokszor cselekedtem én is úgy, hogy nem gondoltam a következményekre. Valamilyen szinten bevállalósabb lettem, és őszintén, sokkal szebb és érdekesebb élményekre tettem szert ekképpen, mint azelőtt. Természetesen, habár feszegetem is a határaimat, azért megmaradok a racionális cselekvés vonalán belül. Annyi az egész, hogy nem agyalok annyit, ha valamit végre akarok hajtani.

4. Megtanultam önmagam lenni

Tény s való, hogy szeretek élni. Szeretek új dolgokat kipróbálni, nevetni, új embereket megismerni, új élményeket szerezni, néha hülyeségeket csinálni, bulizni, táncolni, lézengeni az éjszakában és megannyi más dolog. Nos, ez azelőtt közel sem így volt. Oké, szerettem, elméletben, de amikor cselekvésre került volna sor, valahogy elvesztem az emberek ki nem mondott véleményeiben. Nem mertem egyetlen lépést sem tenni anélkül, hogy ne agyaltam volna azon, vajon hányan néznek, vajon mit gondolnak rólam, vajon kinevetnek, vajon van valami az öltözékemen, ami nem tetszik nekik? Száz meg száz kérdés, amire abszolút nem éri meg időt fordítani. Egyrészt, a fene se fogja nézni, hogy nézel ki. Másrészt az a kinézet a te személyiséged része. Ha szereted, viseld bátran! Ha énekelni akarsz a nyílt utcán, menj, és énekelj teli torokból. Ha végig akarod nevetni és beszélgetni az éjszakát a legjobb barátaiddal, csináld! Ezek lehetnek akár vissza nem térő alkalmak is, amelyeket ha elengedsz, talán örökre bánni fogod. 

5. Harcolni a végsőkig

Olyan szakmát választottam, aminek elgendhetetlen része a mindennapi harc nem csak a fejlődéssel, hanem önmagunkkal szemben is. És itt most nem csak az írásról beszélek, hanem bármilyen másik szakmáról. Írás közben akaratlanul is megtanulunk harcolni a célért, a szereplőkért, a történetért. Igen, sokszor feladjuk, és még annál is többször hajítjunk a fiók mélyére a szerzeményt azzal az ürüggyel, hogy majd egyszer folytatjuk, közben pedig jómagunk is tudjuk, hogy az a 'majd egyszer' soha nem jön el. Ez a munka része. Viszont, ha megtaláltunk egy olyan élettörténetet, amit el akarunk mesélni, akkor azért tűzön-vizen keresztül megyünk, és addig nem nyugszunk, ameddig be nem fejezzünk.
Ez a mindennapi életben nagyon fontos, mivel az egész életünk harcokból áll. Harcolunk az igazunkért, harcolunk a megbecsülésért, az elismerésért, a szerelemért, a munkahelyért, a jó jegyekért, a célokért. Harcolunk azért, hogy éljünk, és ne vesszük el a szürkeségben. Ez tesz minket emberivé, és ez az, ami miatt századnyára sem adjuk fel, bármilyen nehéz is. Ez az, ami egyedivé és különlegessé tesz mindannyiunkat. Mert harcolni rohadt nehéz, mondjon bárki bármit. Sokszor sírunk, és sokszor sodródunk afelé, hogy legszívesebben feladnánk az egészet, mégsem tesszük. Nem tesszük, mert reménykedünk, hiszünk. Innen is üzenem mindenkinek, hogy az álmaitokat soha ne adjátok fel! Az álmok azok, amik éreztetik velünk, hogy élünk, és van értelme az életünknek.

Nektek mit tanított az írás?

2018. március 19., hétfő

Az a bizonyos 'catcalling'

Sziasztok!

Mielőtt belevágnék a dolgok közepébe, tisztáznám, mit is jelent pontosan a 'catcalling'. Bizonyára, ha nem is minden, de minden második lány/nő ütközött már abba a problémába, amikor az utcán sétálva  bizonyos 'férfiak' (igen, szándékosan tettem idézőjelbe, mert az ilyeneket nem tudom férfiaknak nevezni, sokkal inkább bunkó parasztoknak) utána szólnak, esetleg füttyentenek is. Nos, ez röviden és tömören a catcalling. 

És hogy én most miért is tárgyalom ezt a témát?

'Ne fütyülj. Ne vagyok kutya.'
Őszinte leszek. Az elmúlt időkben nem egyszer megesett már velem, főleg nyáron, amikor ugye előkerülnek a ruhácskák, rövid nadrágok, szoknyák, hogy nyugodtan sétáltam a járdán, és vagy ledudáltak a kamionosok, vagy egy csoport fiú mellett elhaladva fütyülni kezdtek utánam. Megemlíteném, hogy soha nem öltöztem kihívóan, sőt sminket sem használok túlzott mennyiségben. Ugyanakkor szeretem a csinos darabokat, és ebből kifolyólag előszeretettel is viselem őket. Viszont ez, szerény vélemény szerint,  akkor sem jogosít fel senkit arra, hogy ilyen megnyilvánulást tegyen. 

Bevallom, az ilyenek engem nagyon rosszul érintenek. Hosszú ideig voltam önbizalomhiányos, és most sem tartom magam valami hű, de jónak, ennek ellenére igyekszem magabiztos lenni, mert olyankor mindent könnyebben viselek, és a rossz dolgok is gyorsabban leperegnek rólam. Azonban amikor ilyesmivel találkozom, valahogy akaratlanul is elgondolkozom azon, hogy mit csinálok rosszul, mivel lehetne leállítani az ilyeneket, egyáltalán megéri-e foglalkozni velük. Természetesen az utolsó kérdésre abszolút nem a válasz! Mert miért foglalkoznál egy olyannal, aki abban leli örömét, hogy ezzel hívja fel magára a figyelmet?

Az a kérdés viszont foglalkoztat, hogy ilyenkor mégis mi jár a másik félnek a fejében? Ezzel szeretne elérni valamit az illető lánynál, vagy csak szimplán unaloműzés a meleg ellen?

Tény s való, hogy a férfiak szeretik megnézni a lányokat, szeretik kicsit legeltetni rajtuk a szemüket, úgy, ahogy mi is tesszük velük (senki le se tagadja!). De hadd emeljem ki, hogy ameddig a kulturáltabbak visszafogottan teszik ezt, addig a bunkók előszeretettel szólogatnak be. Azon viszont el sem gondolkoznak, hogy ezzel talán megrendítik egy gyengébb önbizalmát, mert egyből azt kezdi el nézni magán, hogy most valóban olyan jól néz-e ki, vagy pont az ellenkezője? Vajon túl sokat mutatott az a szoknya, vagy olyan rondán áll, hogy egyesek így fejezik ki nemtetszésüket? Vajon merjen még elindulni a kedvenc maxi ruhájában, vagy inkább vágja a szekrénye legmélyére, és soha többet elő se vegye? Szomorú, de mind igaz.

Tudd a különbséget egy barátságos dicséret és egy zaklatás
között.
És, ami még buzdított, hogy leüljek, és az ezzel kapcsolatos gondolataimat megosszam az az, hogy egy adott oldalon egy lány megkérdezte, hogy azért, mert utána nem fütyülnek, nem szólnak be neki, hogy 'csini a rucid!' vagy - a szokásos, milliószor hallott és irtó pocsék - 'helló cica, van gazdád?', azért ő csúnyának számít? Ő konkrétan azt hitte magáról, hogy azért, amiért őt nem érik ilyen típusú megnyilvánulások, már nem számít jó nőnek. Most komolyan eddig fajult a világ, hogy valaki ebben méri a szépségét?  Egyáltalán, mitől jó nő egy nő? Hogy beszólnak neki kábé minden második lépésnél? Vagy már nem is ülhet fel nyáron egy zsúfolt buszra, mert tuti akad legalább egy személy, aki túlságosan is beférkőzik a magánszférájába, és tizedik megszólítás után sem hajlandó befejezni? Vagy idegenek próbálnak rácsapni a fenekére egy emberekkel teli utcán szimplán azért, mert merte felvenni a kedvenc bőrszoknyáját? 

Biztosan nem ettől lesz valaki szép. Biztosan nem attól leszek szép, hogy félnem kell fényes nappal elindulni, nehogy utánam kiabáljanak, lefütyüljenek, vagy ami még rosszabb, fogdosni kezdjenek. És szomorú az is, hogy azok, akik mindennek szem- és fültanúi, a kisujjúkat sem mozdítják. Mert minek?

Mindezek ellenére nem fogok meginogni. Meginogni olyan szinten, hogy nem veszek fel többet csinos darabokat, és nem adok a külsőmre. Szeretem a testem, szeretem rendezni magam, foglalkozni a külsőmmel. Jól esik, ha valaki megdicséri a hajam vagy a ruhám, mindezt kulturáltan és barátságosan, nem paraszt módjára, mintha legalábbis az útszélen kellettném magam.

Azoknak a magukat férfiaknak nevezőknek pedig üzenem, hogy vegyetek vissza a viselkedésetekből! Egyrészt így soha a büdös életben nem fog egyetlen épeszű lány sem szóba állni veletek, és a keményebbek elküldenek titeket a búsba. Másrészt valakinek a lelkébe tiportok, és tönkreteszitek őt. Nem mindenki olyan erős, hogy az ilyeneket kibírja, és emelt fővel nézzen velük farkasszemet. Legyetek már annyira férfiak, hogy férfiként viselkedtek, nem pedig valami szalasztottként, akik akkor látnak életükben először nőt.

2018. március 17., szombat

Egy néni, aki segített

Sziasztok!

Az elmúlt pár napban érdekes dolgok történtek velem. De a legérdekesebb, és egyben legmeghatóbb is ma volt. Úgy érzem, ez egy olyan történet, amit érdemes megosztanom a nagyvilággal, csak hogy ne felejtsük soha, még mindig léteznek kedves emberek, akik szívesen segítenek másokon.

De kezdeném a legelején. Csütörtökön errefelé gyönyörű volt az idő. Sütött a nap, meleg volt, nyugodtan elő lehetett venni a vékonyka bőrdzsekit. Ezen a nap mentem én is a kis unokatesómhoz látogatóba egy napra. Akkor nem is gondoltam volna, hogy olyan kutya hideg kerekedik szombatra, hogy bánni fogom azt, hogy időnap előtt letettem a vastag téli kabátomat. Csütörtök, péntek nagyon jól telt. Élveztük a jó időt, a tavaszt, és örültünk, hogy végre nem kell rétegesen öltözni. Igaz, mielőtt eljöttem volna, anyum megkérdezte, hogy nem öltöztem-e túl vékonyan, de legyintettem, hogy 'Ó, ez a hideg nekem meg se kottyan!'. 

Péntek este egy kis bárban töltöttem az időt pár rég látott baráttal, és már akkor éreztem, hogy kezd hűvösebb lenni, ráadásul az eső is eleredt. Hazafelé menet kinyitottam az ernyőt, és úgy egyéb gondom nem is akadt. Nem volt olyan hűvös, hogy most dideregni kezdjek, holott sokan még mindig téli kabátban járkáltak.

Aztán szombaton jött a pofoncsapás. Reggel elég tűrhető volt minden. A nap is sütött és a szél sem fújt különösebben. Azonban délutánra minden megváltozott. Amikor elindultam hazafelé, pityergett az eső, de még itt sem kapcsoltam, hogy lehet ebből komolyabb. Amikor viszont leértem a főmegállóba, ahol megálltak a városomba vezető buszok, a pityergés egyre szaporább lett, és egy hideg, csípős szél is felülkerekedett. Egy darabig reménykedtem, hátha eláll, vagy legalább jön a busz. De neeem! Egyre jobban esett. 

Előszedtem az ernyőm. Először alig bírtam kihúzni, majd mikor kinyílt, észrevettem, hogy féloldalasan áll. Mi a fene, gondoltam, s lévén, hogy voltak már gondjaim vele, megpróbáltam összehúzni, nehogy emiatt elszalasszam a buszt. Sehogy sem bírtam. Esküszöm, annyit kínlódtam, hogy az ujjamat is elkarcoltam, de nem adta meg magát. Odamentem egy férfihoz, s megkérdeztem, hogy segítene összehúzni? Ő nagy nehezen, ráncigálva, majdnem a szemét is kiszúrva végül összehúzta, s figyelmeztetett, hogy többet ne nyissam ki, mert annak annyi. Visszagyömöszöltem az ernyőt a táskámba, közben magamban majdnem káromkodtam, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen. Persze a busz még mindig sehol. Az eső egyre jobban esett, a szél fújt, hogy a vizes nadrágom a bőrömre tapadt, és a hajamból is facsarni lehetett a vizet. Majdnem toporzékoltam az idegességtől. 

Egy adott pillanatban, amikor már tényleg nagy erőfeszítésre volt szükségem, hogy nehogy dobbantsak egyet dühömben, megjelent egy néni. Felém sétált. Arra is emlékszem, hogy ilyen méregzöld kabátot viselt, és nagyon ápolt volt a bőre. Rövid, világosbarna hajába néhol szürke hajszálak keveredtek, és a ruházatán egyetlen esőcsepp sem árválkodott. Ezen csodálkoztam is. Először megállt nem messze tőlem. Esküszöm, átfutott az agyamon, hogy de jó lenne, ha idejönne, és tartaná kicsit az ernyőjét a fejem fölé, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy ázott egér, ha felülök a buszra. De ez tényleg egy ilyen futó másodperc volt. Nem is fordítottam rá nagyobb figyelmet. 

A táskámban kezdtem el kotorászni egy papírzsepi után, mivel a hidegtől az orrom is eleredt. Egyszer csak érzem, hogy valaki mellém lép. Felkaptam a fejem. A néni állt meg mellettem, s azt hittem, hogy valamit kérdezni szeretne, ezért ki is egyenesedtem, hogy válaszolni tudjak. Sokszor megesett már, hogy idősebbek kérdezték a buszjáratokat, én pedig szívesen elmagyaráztam nekik a menetrendet. Azonban ez a néni, akit szerintem az ég küldött, mert azelőtt fohászkodtam Istenhez, hogy állítsa meg az esőt, vagy jöjjön legalább egy nyamvadt busz, mert már fél órája keményen ázok, csak annyit mondott 'Gyere, állj be az ernyő alá, hogy legalább a fejed ne ázzon!'. Annyira meglepett, hogy a sírás is utolért. Most is ha rá gondolok, fojtogatnak a könnyeim. 

Beszélgetni kezdtünk ilyen-olyan dolgokról, többet között a hirtelen időjárásváltozásról is. Elmondtam, hogy eltörött az ernyőm. Kérdezte, hogy melyik buszt várom. Mondtam, hogy ezt és ezt, de fogalmam sincs, mikor jön, mert hétvégén, ha eddig nem jött, akkor más a program. Folytatódott a beszélgetés még egy olyan két percig, amikor is jött az ő busza. Azelőtt már néztem, hogy vajon nem csendesedett kicsit az eső, de esze ágában sem volt. A néni mondta, hogy ez az ő busza, úgyhogy ő megy is. Mondtam, hogy rendben, és köszöntem volna meg, hogy beengedett az ernyője alá, amikor sietve, a busz ajtajából a kezembe nyomta az ernyőt, és csak ennyit mondott: 'Tessék! Légy boldog!'. Annyira megörültem és meghatódtam, hogy tényleg szóhoz sem jutottam. Jóformán nem is hittem a szememnek. 

Igazából még most sem jutok szóhoz, és pár óra elteltével is olyan, mintha meg sem történt volna. Egyedül a türkiz ernyő árulkodik arról, hogy valóban valaki tiszta szívből segített rajtam, és ezt szerintem már nem is lesz alkalmam meghálálni neki. Nem gondoltam volna, hogy egy ismeretlen ilyen kedves lesz egy másik ismeretlenhez. Ez egy nagyon apró, ugyanakkor számomra hatalmas jelentőséggel bíró gesztus volt, amit soha nem fogok elfelejteni.

Megfogadtam, hogy ezután én is sokkal többet fogok segíteni olyanoknak, aki rászorulnak. Legyen az egy karnyújtás egy idősebbnek egy hosszú lépcsősor előtt, valaki átsegítése egy átjárón, ahol egyébként fél, vagy akár egy ernyő átnyújtása egy olyannak, aki ázik. 

Köszönöm, Néni, hogy ma segített rajtam! Nem fogom feledni! 

2018. március 7., szerda

Hogyan oltsd le a saját írásod?

Sziasztok!

A minap olvastam egy igen érdekes cikket ITT, és pedig, hogy hogyan oltsuk le a saját írásunkat. Ez persze a címből is kiderül. Azzal, hogy nekem (és nem csak nekem) volt bátorságom megírni egy ilyen bejegyzést, csak azt szeretném megmutatni, hogy senki sem tökéletes, hogy abszolút senki sem szopja a tehetséget a kisujjából, és mindenki lentről kezdte az írást és a blogolást. De nem is fecsegnék tovább feleslegesen, hanem térnék egyből a tárgyra.

A tárgy pedig az, hogy le fogom fikázni a saját történetemet. Az érdekes ebben az lesz, hogy ez volt az első történetem, ami eléggé nagy sikernek örvendett, amit sokan és szívesen olvastak. Ez pedig a Catherine.

Nos, a cím, higyjétek el, fogalmam sincs, honnan jött. Egy egyszerű keresztnév, ami ráadásul a főszereplőm neve. Ha jól emlékszem, azért esett ilyen közönségesre a választásom, mert mikor nekifogtam írni a történetet, kábé semmit sem tudtam róla. Minden olyan spontán jött, mint a füttyentés. Nem alkottam meg normálisan a szereplőket, a helyszínt, a történet végkimenetelét. A fejezeteket első elgondolásra írtam. Emlékszem, abban az időben folyton újabb és újabb történetek pattantak ki a fejemből, s mikor láttam, hogy egyiket se olvassa senki, mindegyiket abbahagytam. Így ment ez egészen addig, ameddig a fentebb említett sztori lángra kapott. Az első olvasómat követően megfogadtam, hogy ha fene fenét eszik, akkor sem adom fel, és akkor is befejezem. Sikerült is, de a hírnévnek annyira örültem, hogy az eredeti sztori befejezte után az agyam megállás nélkül kattogott a folytatáson. Egyszerűen nem akartam elengedni az első igazi sikeremet blogolás terén.

De hogy miről is szólt ez a történet?

Fülszöveg alapján, erről: Catherine az olyan lányok közé tartozik, akiket nem mindenki kedvel, mégis a legjobb pasi az iskolából az ő barátja. Aztán, egy forró augusztusi napon a családjával kirándulni mennek Franciaországba, ahol megismeri Eric-et, a jóképű, mégis titokzatos fiút, aki minden vágyát felülmúlja. Hol mérgesíti, hol pedig leveszi a lábáról. Viszont, a vakáció nem sikerül kockázatmentesen. A lányt több baleset éri, viszont másnapra mindig meggyógyul. Érzi, hogy valami nincs rendben vele. Az igazságot pedig csak Eric tudja felfedni előtte.

Hát, gyerekek, most nagyot derülök ezen. Mármint a lányt nem sokan kedvelik, egyesek egyenesen utálják, és elképzelés alapján a nyomik csoportjába tartozik. De ettől függetlenül a legjobb pasi az iskolából az ő barátja. Értitek? A legjobb pasi, aki, mint tudjuk, a való életben ritkán néz rá egy szürke kisegérre.
Forró augusztusi nap? Miért is kellett oda az a forró? Mit szerettem volna jelképezni vele? És akkor ott van még Franciaország, ami szimplán azért került bele a történetbe, mert a suliban akkortájt tanultuk, hogy Anglia és Franciaország között van egy összekötő alagút, amelyen keresztül vonattal lehet közlekedni a két ország között, valamint kellett egy hely egy kastélynak, ami azért Angliában ritkán fordul elő elő se fordul.
Tovább haladva biztosan senkinek sem kerüli el a figyelmét a jóképű, titokzatos Eric, aki hol mérgesíti, hol leveszi a lábáról a lányt. Nos, nem tagadom, ezt a fiút olyan tulajdonságokkal szerettem volna felruházni, mint amilyenekkel, gondolom, az akkori 'kiszemeltem' is rendelkezett. Kudarcba fulladt minden. Egyrészt így akartam kompenzálni a való életben szarul menő szerelmi életem, másrészt fogalmam sem volt, mit is csinálok. Azt meg se említem, hogy a megcsalás veszélye alapból fennáll, hisz Cathnek már van egy barátja, mégis szemet vet Ericre. Ezt a megcsalást pedig csakis azért emeltem ki, hogy lássátok, én is jártam tiltott helyen. A fülszöveg utolsó része is kudarcba fullad, mert a végén nem Eric fogja felfedni előtte az igazságot, hanem egy teljesen másik személy, akit azért kevertem bele a kettejük életébe, mert a történet kezdett ellaposodni, és kifogytam az ötletekből, amelyekkel folytathatnám. De erre még visszatérünk.

Fülszöveg alapján tehát erről szól.

A valóságban kicsit más a helyzet. Mint már említettem, halvány lila gőzöm sem volt, miről fog szólni a történet. Nagyjából a felénél körvonalazódtak a dolgok.

Szóval, adott egy lány, Catherine, aki egy unalmas kisvárosban él valahol Anglia szívében (megemlíteném, hogy a történet alatt soha, egyetlenegyszer sem tettem megjegyzést a város nevére, mert mai napig nem tudom, melyik városban játszódott a történet. Kövezzetek meg, de ez így igaz.). Van egy barátja, aki a suli legjobb pasijai közé tartozik, és aki a szomszédja. Egyik reggel a húga arra ébreszti a lányt, hogy Franciaországba utaznak vakációzni, ezért siessen pakolni. Ez az egész utazás szintén spontán volt, és kissé valószerűtlen is, mivel kétlem, hogy egy átlagos családnál csak úgy bejelentik, semmiféle tervezés nélkül, hogy elutaznak egy másik országba egy kerek hétig. De oké, maradjunk annyiban, hogy ez nem vészes probléma.

Utazás, hűhó, blablabla.

Megérkeznek a kastélyba. Cathy ott is éli a megszokott életét, csendes és visszahúzódó. Aztán elalszik a könyvtárban Jane Eyre-rel a kezében (ez szintén megmaradt az emlékezetemben azért, mert a filmet nem sokkal a történet írása előtt láttam). Később kiderül, hogy a könyvtár tulajdonképpen a tulaj dolgozószobája, aki hónapokig nem látogatott haza, viszont pontosan azon a nap ő is megjelenik. Szerelem első látásra. Legalábbis így akart lenni, de bekavart a tudatlanságom és az, hogy túl gyorsan siklottam el fontos tények felett, ráadásul a leírások sem tartoztak az erősségeim közé.

Persze a találkozás után jönnek a szivatások, a forróbb jelenetek, amelyek minden kategóriába sorolhatóak voltak, csak éppen a forró jelenetek közé nem. Bevallom, lehetett volna valami nagyon jót kihozni belőle, de ismét felhoznám mentségnek a tapasztalatlanságomat és azt, hogy siettem. Siettem, hogy minél gyorsabban haladjak a történettel, és lássam, hogy mi a fene lesz belőle.

Egyik nap Cathy talál egy naplót, amibe beleolvas. A naplót egy 19. században élő lány írta, aki a kastély foglyaként élt. Ez a napló írói szemszögből és érettebb fejjel rengeteg mindent tartogatott volna a számomra. Sőt, úgy is terveztem, hogy mindegyik fejezethez biggyesztek egy-egy naplórészletet, csakhogy az olvasók is megtudják, ki volt az a lány, hogy került a kastélyba, mi lett vele. Mert én tudtam mindent, de az nem volt elég, hisz ennek a tudásnak kábé a fél negyedét osztottam meg csak az olvasókkal. De feledésbe merült, és jó sokat kellett volna dolgozzak külön a naplóval, amihez, valljuk be, túl lusta voltam.

Újabb érdekes dolgok történnek majd. Például: Cathyt megtámadja Eric anyja, aki azt hiszi, hogy a lány az a személy, akit ők egykor fogva tartottak (legalább egy személynek biztosan az eszébe ötlik a hasonmás kifejezés, avagy a doppelganger, és hogy hol is hallotta ezt először. Éljen a Vámpírnaplók!). Eric meggyógyítja Catherine-t, akit ezáltal meg is bélyegez az ereje, ugyanis beindulnak a boszárkánnyá válás folyamatai. A család visszatér Angliába. Megjelenik Cathy eltitkolt bátya, aki felfedi előtte az igazságot kábé mindennel kapcsolatban. Kiderül, hogy a báty Eric barátja. Közben Cathy és Eric összevesznek, fogalmam sincs, min, de közben együtt kell dolgozzanak annak érdekében, hogy a lány töketlen módjára ne ölje meg saját magát az erejével. Feltűnnek az Aunok, akiket az Alkonyatból jól ismert Volturiról mintáztam (nem kérek rossz szavakat, mert én igenis szerettem azt a könyvet!). Cathyt elrabolják. Az elrablója szintén kapcsolatban van Erickel. Az elrablónak van egy lánytestvére, aki állítólag meghalt, de mégsem. Eric és Cathy menekülnek az elrabló lánytestvére elől, és kikötnek ismét Franciaországban, a kastélyban. Őket követi Cathy családja, akik segíteni akarnak nekik. És a végén Eric feláldozza az életét Cathyért.

Csodálatos, nem?

Na most, csak így offként megemlíteném, hogy készülőben volt egy második 'évad' is, viszont annak az írásához valahogy sosem kaptam meg a megfelelő utat, kedvet. Már beleuntam, de közben elengedni sem akartam, annyira hozzám nőtt a történet. Természetesen a fentebb említett eseményeken kívül rengeteg dolog történt még, de túl hosszú lenne mindent leírni. És én tényleg nem akartam megölni Ericet sem, de amikor lepötyögtem az utolsó bekezdést, vége volt.

Most a szereplőket nem kezdeném el részletezni. Egyik sem volt valami erős személyiség, pedig képzeletben sokkal jobban festettek. Úgy érzem, egyikőjükre sem fordítottam megfelelő mennyiségű energiát, amivel jobban megismertethettem volna őket az olvasókkal. Hogy megint végigolvastam pár fejezetet, bevallom őszintén, tényleg nagyon lapos volt a sztori, habár nem tagadom, voltak gördülékeny részek, és mintha a képzelőerőm is jobb lett volna akkortájt. Viszont semmilyen szinten nem használtam ki a lehetőségeket. Egy szó mint száz, jó volt, de valami hiányzott belőle, ami egésszé tette volna.

Én örülök, hogy sokan olvasták, és a befejezés után is naponta jártak vissza látogatók, de mai fejjel nem publikálnám még egyszer. Természetesen 2014 nagyon rég volt, és azóta változtam én is, a stílusom is. Érettebb és óvatosabb lettem, és azóta adok a részletekre is. Alaposan kidolgozok egy történetet, bár így is néha leakad nálam a lemez, és olyankor félreteszem, hogy aztán hónapokig ne is lássam.

Tehát, mindenkinek szól az üzenetem. Fejlődni mindig lehet. Minden egyes nap. Csupán rajtad múlik, hogy élsz a lehetőséggel, vagy feladod. 

2018. március 3., szombat

Pokoli szerelem

Sziasztok!

Csütörtök éjjel fejeztem be az első végignézett török sorozatomat (vagyis inkább a második, de első olyan szinten, hogy odafigyeltem rá és átéltem jobban), és hatalmas csalódás volt. Mármint HATALMAS. CSALÓDÁS.

Elsősorban, én, mint potenciális hülye, az álompasi, pozitív tulajdonságokkal rendelkező főszereplő helyett azért a rosszfiúért voltam oda, aki a képernyőn keresztül sokszor nekem is fájdalmat okozott. Mert valljuk be, minek nekünk olyan férfi, aki szeret és odavan értünk, amikor tökéletesen szaladhatunk olyan után is, aki sosem lehet a miénk? 

De, kezdeném a legelejétől, és szépen visszatérnék ide, csakhogy megértsétek, mire is gondolok.

Megjegyezném, hogy mindez az én véleményem. Nem kell egyetérteni vele. Továbbá spoilerezés is feltűnik a bejegyzésben, ezért ha nem szeretnél tudni részleteket a sorozatból, ne olvasd el, amit írtam.

'Pokolian fáj, mert a halálomig szeretlek.'
Szóval, van ez a Végtelen szerelem c. török sorozat, amit annak következtében kezdtem el nézni, hogy WeHeartIton párok közötti veszekedős képeket keresgéltem, és a találatokban benne volt Emir és Zeynep. Azonnal megszerettem őket, mert volt valami kettejük között, ami első perctől fogva megfogott, és valósággal tudni akartam, mi az ő történetük. Keresgéltem a sorozat címe után a címkékben, és mikor rábukkantam, nagy volt az öröm. Persze, ekkor még nem is sejtettem, hogy a történet nem róluk fog szólni. Sőt Zeynep afféle mellékszereplőként van jelen, első részekben jóformán meg se jelenik. Ettől függetlenül nekifogtam, és néztem, és néztem. Néha megszakítottam, aztán folytattam, és irtózatosan boldog voltam, amikor ők ketten végre találkoztak.

Azt hittem, na végre elkezdődik a lavina. Hát, nem. Jó sokat kellett várni addig, ameddig beindul a cselekmény, ami kivételesen is őket öleli körbe, de a vége felé beindult.

Zeynep az elején a jókislány szerepét mutatta, aki engedelmeskedik a szüleinek, és hallgat a bátyáira. Van egy gyenge, de létező kapcsolata fiatalabb bátya legjobb barátjával, akit sajnos semmilyen szinten nem tudtam mellé képzelni. Salih jó ember volt, de túlságosan tutyi-mutyi, legalábbis az én szememben. Zeynep pedig már akkor árasztott magából egyfajta mesterkéltséget, amikor még semmi köze nem volt Emirhez. Ki akart törni a szegénységből, mondhatni azt, hogy már-már pénzéhes volt. A modellkedés ragadta meg a figyelmét, ami miatt ügynökségek után keresgélt a családja tudta nélkül. Ekkor történik az is, hogy megismerkedik Emirrel, aki egy jó befolyással bíró ügynökséget ajánl neki (azt hiszem). 

Természetesen a lány tudja, hogy Emir rosszfiú és a bátya ellensége, ezért elutasítja, de a közöttük fellobbanó kémia már itt is új erőre kap, és végigkíséri őket az egész sorozaton. Visszautasítja, és megy dolgára. Mindeközben Emir munkálkodik a háttérben, és elcsábítja Zeynep fejét, aki belészeret. Na, pár rész erejéig megy a romantikázás, ami minden szinten színjáték a férfi részéről, és sajnos ezt a lány nem is sejti. Végül, egy együtt töltött éjszaka után Emir szó szerint kidobja Zeynepet a lakosztályából, aki sokkot kap, és nem akarja elhinni. Bosszúra esküszik, amit sikeresen végre is hajt.

'Nem az a jókislány vagyok, akit megismertél.
Az a nő vagyok, akit belőlem faragtál.'
És azt hiszem, ez a bosszú az, ami elindítja az eseményeket úgy igazából.

A lány férjhez megy Emir feleségének a testvéréhez, és ezáltal beköltözik hozzájuk, csakis azért, hogy közelebb legyen Emirhez. Annyira hajtja a bosszúvágy, hogy észre sem veszi a mögötte meglapuló szerelmet, amit tagadhatatlanul érez a férfi iránt, és ami miatt sosem lesz képes teljesen tönkretenni őt. A szeretőjévé válik, és saját magával is harcol az érzései ellen. A férfi semmit nem érez iránta, mert őt elvakítja a felesége iránt érzett szerelme, aki legszívesebben megölné őt azért, amit tett. 

Zeynep szerelme és a lelkében dúló harc odáig fajul, hogy Emir miatt elárulja a családját, a saját testvérét. Jómaga is tudja, milyen veszélyes tud lenni Emir, és nem érdeklik őt a határok, amiket át kell lépnie a világ felégetésének érdekében, csak azért, hogy visszakapja a feleségét. Zeynep, ha későn is, de belátja, hogy Emir tönkretette őt, és soha nem fog megbocsátani neki. Mégis szereti. Visszavonhatatlanul beleszeretett abba az emberbe, aki mindenét elvette tőle: a becsületét, a méltóságát, a józan eszét, a családját. Mindent. Mégsem képes parancsolni magának, mégsem tudja feladni a harcot, hogy jobb emberré tegye a férfit, és az végre rájöjjön, hogy az egyetlen személy, aki szereti őt ezen a világon nem lesz senki más, csakis ő. Menekül előle, de közben bármit megtenne azért, hogy mellette legyen. 

'Hogy tudnálak nem szeretni,
amikor te vagy az egész életem?'
Az elején kedveltem Zeynepet, aztán valamiért kezdett antipatikussá válni a számomra, míg végül ismét megszerettem, mert megértettem. Megértettem, mit miért tesz, és megértettem azt is, hogy miért nem képes feladni. Természetesen voltak olyan helyzetek, amikor elfenekeltem volna, annyira túllőtt egy célon, de mindezek ellenére teljesen belopta magát a szívembe, anélkül, hogy akarnám. Igen, nem egy pozitív szereplő, sőt, nem is ajánlom a kislányoknak, hogy felnézzenek rá. De abban a pillanatban, amelyikben meg tudod érteni a tettei mögött az okot, megszereted és megsajnálod, és nem tudod elfelejteni, elengedni őt.

Szerény véleményem szerint a rendezők és a forgatókönyv-író Emir és Zeynep kapcsolatát valósította meg a legjobban. A kettejük között fellobbanó tűz és a kémia sokkal erősebb volt bármely egyébnél. Még Kemal és Nihan története sem fogott meg annyira, hogy ne bírnám túltenni magam rajtuk.

Emir a velejéig rosszfiú, az az igazi, akit tényleg semmi sem érdekel, csak a bosszú. Nem romantikázik, nincs egy jó oldala, ami néha előjöjjön, kivéve a sorozat vége felé, amikor Nihan kislánya jobb befolyásra bírja őt, és aki miatt akár megváltozni is képes lenne. A kislány az egyedüli személy, akivel Emir őszinte, és akinek kitárja a szívét, a bánatát. S igen, talán azért is szerettem meg Emirt és Zeynepet, mert ők valósították meg az első olyan szerelmet, ami soha nem teljesedik be.

'Hányszor kellene még meghalnom
a szerelmedért?'
Úgy vélem, a szíve mélyén Emir is megszerette Zeynepet, s ezt egyedül azért nem mutatta, mert képtelen volt elfogadni a tényt, hogy valaki őt is szeretheti. Az egész sorozat alatt ő volt az egyedüli, aki semmiféle szeretetet nem kapott a Zeynepén kívül, és amikor Zeynepet is elvesztette, ez a típusú félelemmel és bosszúvággyal keveredett magány kiölte belőle az összes megmaradt emberséget. Mert igen, törődött vele, amikor megmentette őt többször is, és a szíve szintén megdobbant, ahányszor csak a lány a közelében volt, és érdeklődést mutatott iránta. Ugyanakkor a lányban önmagát látta, és ez megijesztette. Látta, hogy Zeynep is ugyanazt követi el a szerelme érdekében, mint jómaga. Látta, hogy a lány is képes világokat felégetni csak azért, hogy megszerezze, amit akar. De amíg Zeynep belátta, hogy tönkretette a lelkét ez a szerelem, addig Emir sosem volt képes elfogadni ezt a tényt. S mire végre elfogadta volna, mindennek vége volt.

Talán, ha Zeynep még egyszer utoljára vele megy, minden megváltozik. Talán, ha nem veszítik el a kisbabájukat, akkor egy boldog befejezésük lehetett volna. És amikor ezek előtted mind lejátszódnak, a sok 'mi van, ha...?' kérdés ürességet hagy benned.

Engem tényleg megviselt ez a sorozat, olyannyira, hogy a befejezte után sem ocsúdtam fel a kábulatból. Egész egyszerűen nem akartam elhinni, mennyire elbaszták a végét. Igen, elbaszták. Nagyon. Tudom, hogy csúnya szó, főleg a saját számból, de irtó mérges vagyok arra a személyre, aki ezt az egészet megírta. A sok szenvedés követően igazán lehetett volna valami szép vége, és igazán adhattak volna egy cseppnyi boldogságot úgy Emirnek, mint Zeynepnek. Ők voltak a legvalósághűbb szereplők, és ők mentek keresztül a legtöbb változáson.

Szóval, ha valaki úgy érzi, szenvedős kedvében van, nézze meg ezt a sorozatot. Vagy megbánja, vagy nem, ezt nem tudhatom. Az egyedüli, amit tudhatok, hogy soha nem fogom túltenni magam a történteken, és mindvégig reménykedek majd abban, hogy egy másik univerzumban minden jóra fordult én kis naiv.


2018. február 19., hétfő

Veterán bloggerek kérdőíve

Sziasztok!

Nem is tudom, mikor töltöttem ki egy kérdőívet utoljára, és ha jobban belegondolok, valahogy hiányzott is. Mindig is szerettem megosztani magamról apróbb információkat az olvasóimmal, mert ezáltal valahogy közelebb éreztem magam hozzájuk. Az elmúlt egy évben ezek elmaradoztak, de most igyekszem mindent pótolni. 

Daremo oldalán találtam egy érdekes kérdőívet, amire azonnal lecsaptam. Lássuk is!

1. Hány éve blogolsz?
Hűha! Igazából jó sok. Na most már, ebbe a jó sokba valami hat év tartozik. Hosszú idő, de sajnos a kezdetek nehezek voltak, mert nehezen rázódtam bele, és vettem fel a ritmust.

2. Tartottál valaha hosszabb szünetet a blogolásban?
Igen. Mindig voltak szünetek tartva. A leghosszabb azt hiszem fél év. Amikor nekifogtam, természetesen nem így terveztem. De rengeteg dolog közbevágott. Ezen dolgok között megemlíteném azt, hogy nem találtam a helyem. Furcsa, de igaz. Bármibe belekezdtem, semmit se éreztem igazán a magaménak, meg aztán az elején nem is olvastak valami sokan, sőt, senki, ha őszinte akarok lenni. Utolsó szünetem azért történt, mert a nyakamon volt az érettségi és felvételi, én pedig akkortájt még mindig nem tudtam, mit akarok kezdeni az életemmel.

3. Mindig ugyanezt a nevet használtad?
Talán némiképp bizarr lesz, de igen. Akkor fogtam neki blogolni, amikor úgy igazán megszerettem a keresztnevem. Rájöttem arra, hogy ez a név talál engem, és emiatt mindenhol azt használtam: blog, weheartit, később egy rövid periódusig ask.fm. Büszke voltam és vagyok rá, hogy felvállaltam. Próbálkoztam egyéb nevekkel, de egyiket sem szerettem, ezért a végén mindig ugyanennél kötöttem ki.

4. Mindig ugyanezen a címen blogoltál?
Nem. Sajnos már nem emlékszem, milyen címeken blogoltam, de biztosan volt legalább tíz. Amelyikre legjobban emlékszem, és amelyik a szívem csücske volt, hisz az első személyes blogomként élte fénykorát, az a My things and other stuffs. Ez a blog még neon.hu-n jött létre, és rengeteget posztoltam oda. Szomorkodtam is, amikor a neon először tönkrement, aztán végleg be is zárt. Onnan tértem át aztán blogspotra.

5. Változott az évek során a blogod témája?
Mindig két témában blogoltam. Személyes és történetes. A személyesbe rendszerint beletartoztak különböző film-, illetve könyvkritikák, személyes vélemények erről-arról, míg a történetes az mindig mást és mást foglalt magába. Hat év alatt egyetlenegy történetes blogot fejeztem be, ami úgy igazán sikeres volt.

6. Milyen eszközöket használtál régen és milyeneket most a blogoláshoz?
Régen a régi számítógépemet használtam, amely sokszor el is romlott. Idős már szegény, s bár még mindig megvan, és még mindig meneget nagy nehezen, pár éve leváltottam a szüleimtől születésnapomra kapott laptopra. Egyébként a számítógépemen mai napig vannak írásaim, amelyek sosem láttak napvilágot, és amelyek sosem kaptak befejezést. A számítógép és laptop mellé használok még üres lapot vagy telefont. A jegyzeteket oda pötyögöm be.

7. Vannak olyan olvasóid, akik a kezdetektől követik a munkásságodat?
Nincsenek, szerintem. Bár lehet, hogy páran megmaradtak neonról, csak nem ismerjük egymást a névváltoztatás következtében.

8. Vannak bloggerek, akikkel már személyesebb kapcsolatot is kialakítottál?
Vannak, vagyis inkább voltak. Régebb sokkal aktívabb tagja voltam a blogger-közösségnek, ezért szereztem onnan barátokat, akikkel majdnem napi szinten tartottuk a kapcsolatot. Az évek elteltével a legtöbben kiléptek, és ezzel egyidőben megszakadt a kapcsolat is.

9. Megváltozott a környezeted hozzáállása a blogoláshoz, a te blogodhoz?
Nem. A családomból senki nem olvassa, mert nem mondtam el nekik. Vagyis említettem, hogy blogolok, de nem foglalkoznak vele. Mondjuk, ha egy érdekesebb cikket írok, azt megmutatom, elolvassák, véleményezik, de ezt leszámítva nem követnek napi szinten. A barátaim körében sincs semmi változás ilyen téren. Néha megkérdik, hogy haladok, mi a helyzet, de ennyi. Nem verik nagydobra, aminek kivételesen is örülök.

10. Szerinted miben fejlődtél leginkább a blogolás tekintetében?
Magabiztosabb lettem, nőtt az önbizalmam. Jobban kifejtem és elmondom a véleményem. Nem vagyok már olyan nyuszi. Sajnos, vagy nem sajnos, az évek során rengeteg vitába keveredtem különböző blogos témákat illetően, amelyeknek köszönhetően bővült a látóköröm, és megtanultam más szemszögből is megfigyelni a dolgokat.

11. Akadt-e az életedben olyan lehetőség, amihez azért jutottál hozzá, mert blogolsz?
Nem, bár ki tudja, mit tartogat a jövő.

12. Van olyan téma, amiről megbántad, hogy írtál?
Egy konkrét téma nincs, de emlékszem, hogy régebb rendszeresen kiakadtam a különböző pornós-, paródia- meg egyéb blogokon, amiket egyesek meleg szívvel reklámoztak. Aztán egy időben az elcseszett generációról is írtam, amit szintén megbántam. Rájöttem, hogy értelmetlen ilyesmire pazarolni az energiám.

13. Mi az, amit ma már másképp csinálnál a blogodon/blogoddal, mint régen?
Nem rinyálnék fölöslegesen fölösleges dolgokról. De komolyan!

14. Melyik a valaha megírt kedvenc blogbejegyzésed?
Ilyen egyelőre nincs. Mindegyik bejegyzést szeretem valamiért, mert egyébként nem írnám meg őket.

15. Kaptál valaha olyan kritikát, ami miatt lényegesen megváltoztattál valamit a blogoddal kapcsolatban?
Rendszeresen kapok/kaptam kritikákat, amelyek rengeteget segítettek. Amúgy drasztikusan semmi sem változott, mert a kritikák általában a történetes blogjaimra érkeztek, ott pedig csakis fokozatosan tudtam javítani a rossznak vélt részeken.

16. Szerinted mennyi ideig fogsz még blogolni?
Remélhetőleg jó sokáig. Nagyon szeretek blogolni, ezért remélem, hogy ez a tevékenység az egyetemre való bekerülésem után sem fog változni, max csökken az erre fordított idő.

17. Mit gondolsz, mennyire sikerült az évek alatt a blogodon közvetíteni önmagadat, a személyiségedet?
Mikor hogy, azt kell mondanom. Néha sikerült, és teljesen önmagamat adtam, néha kudarcba fulladtak a kísérleteim, mert, mint előbb is említettem, sokáig nem találtam meg önmagamat, így összevissza írtam mindenről, ami épp eszembe jutott.

18. Fogalmazd meg, mit jelent számodra a blogolás és a saját blogod!
A blogolás számomra egy olyan a tevékenység, amely elszakít a hétköznapoktól, és amelyben kiélhetem magam. Írok, alkotok, tanácsokat adok, miközben jómagam is folyamatosan fejlődök. Mindig sikerül tanulnom valami újat, amely akár a saját életemben is változásokat okozhat. A blogom pedig egy kisebb mentsvár, egy legjobb barát, aki meghallgat, és akin keresztül közvetíthetek a külvilág felé.

19. Írj egy dolgot, ami szerinted igazán egyedi a blogodban, és kiemeli azt a tömegből!
Ez Szivárványföld, gyerekek! Ez már magában egyedi! Na jó, viccet félretéve, nem tudom, őszintén. Igazából erre a kérdésre konkrétan nem tudnék még válaszolni, mert most nyitottam meg újra a blogot, és egyelőre nem tudom, milyen irányba fog haladni.


2018. február 17., szombat

Hogyan fogjunk neki írni?

Sziasztok!

A tegnapi nap folyamán rendet raktam a blog bejegyzései között, és töröltem a felesleges dolgokat, illetve kiválasztottam azokat a cikkeket, amelyek még segítségül jöhetnek nem csak nekem, hanem nektek is. Úgy gondoltam, ezeket a bejegyzéseket kiegészítem, hisz az elmúlt években rengeteg új dolgot tapasztaltam, és rengeteg új dologgal találkoztam úgy írás, mint a mindennapi élet terén. 

Az első ilyen bejegyzés az írás kezdeti fázisáról szól. 

A legtöbb írót természetes módon mindig megijesztik az első fejezetek. Legyen szó egy prológusról, bevezetőről vagy csak egyszerűen a legelső fejezetről. Félünk, mert valami új előtt állunk, és mert abból az új ügyletből a lehető legtöbbet akarunk kihozni. A kezdetek a legnehezebbek, hisz amikor kigondolunk egy történetet, egy kisebb kerek egész van az agyunkban, és az esetek többségében ez a kerek egész nem tartalmazza az első fejezetet, azaz az elindulást. 

Az ötletek a fejünkben teljesen másképp festenek, mint amikor papírra vetjük őket. Ha jól belegondolunk, úgy tudnánk elképzelni ezt, mint egy fejünkben lejátszódó filmjelenetet. A szereplők javarészt már benne vannak az események közepében. Egy harc, vagy egy romantikus jelenet egy kávézó teraszán, vagy csak a tény, hogy a főszereplőink beszélgetnek. Azonban íráskor nem szökhetünk egyből mindennek a közepébe, mivel kell egy kiindulópont, hogy ne csak mi lássuk, mi fog születni az ötletünkből, hanem az olvasók is értsék, mire készülünk. 
Tudnotok kell, hogy nem vagytok egyedül!
Miért harcolnak azok az emberek? Ki a két szereplő, aki a kávézó teraszán ölelkezik? Honnan ismerik egymást? Van-e közös múltjunk? És persze, mi váltotta ki, hogy ők ölelkezzenek? Hiányoztak egymásnak? Netán végre most jutottak el addig a pontig, hogy együtt ellovagolhatnak a naplementébe? Ezernyi kérdés, amelyre nem elég, ha csak mi tudjuk a választ.

De hogyan is fogjunk neki írni?

Írás előtt mindenképp jó átgondolni, mit is szeretnénk kezdeni az adott irománnyal. Vannak, akik csak a fióknak írnak, mert félnek attól, hogy netalán a történet felénél elakad az ihletforrás, és emiatt az olvasókat sem akarják faképnél hagyni. Vannak, akik egyből felteszik a részeket az internetre, és a pozitív vélemények ösztönzik őket, hogy folytassák. Persze, ennek az ellentétje is sokszor előfordul, amikor az író megijed a negatív kritikától, és azonnal abbahagyja az írást, mondván senkinek sem tetszik, akkor minek kínlódjon? 

Tudatosítanotok kell magatokban, hogy elsősorban magatoknak írtok, nem másnak. Nem az olvasóknak, nem a szomszéd néninek, barátoknak, hanem magatoknak. Igen, valóban rossz és lehangoló, ha nem tudjuk mindig időben hozni a fejezeteket, de mi is emberből vagyunk. Nekünk is elakadhat az ihletforrásunk, vagy csak pár nap erejéig elmegy a kedvünk, hogy laptop elé üljünk, és pötyögjünk órák hosszat. Helyette szívesebben vagyunk a barátainkkal, családunkkal, vagy csinálunk kevésbé érdekes dolgokat. Ettől függetlenül ez nem jelenti azt, hogy végleg feladtuk.

Elsősorban én azt tudnám tanácsolni az írás elkezdésénél, hogy jellemezzük a szereplőket. Biztosan ezer helyen olvastátok már ezt, és a csapból is ez folyik, de higgyétek el, nem elég elégszer kihangsúlyozni, milyen fontos szerepe van a történetben a szereplők jellemének. Vegyünk egy üres lapot vagy füzetet, és írjuk le a főszereplőink főbb tulajdonságait. Itt elegendő az is, ha csak egyszerű mellékneveket írunk: szép, csúnya, okos, heges arcú, mindig mogorva és a többi. 
Az egyik oldalon olvastam, hogy szögezzük le, mikor született a karakter, és alkossuk meg a tulajdonságait a horoszkópjának megfelelően. Én már kipróbáltam, és nem hülyeség, mivel személy szerint hajlandó vagyok elkalandozni írás közben, és olyan jellemvonásokat is hozzátenni a szereplőmhöz, amelyek általában nem vallnak rá. Ilyenkor elolvasom ismét a horoszkópját, és javítok, ahol kell. Elvégre egy csendes, visszahúzódó mindig jókislány, aki addig a pontig egyetlen csúnya szót sem ejtett ki a száján, nem kezdhet el káromkodni, mint egy kocsis.

Nekünk talán semmit nem jelentenek az ilyen apró kis információk, de az olvasóknak mind fontosak. Ezek alapján tudják elképzelni őket, hasonlítani valakihez. Ezek alapján alakul ki róluk és a történetről egy vélemény. Aki úgy gondolja, csinálhat egy egyszerű táblázatot is ilyen volt, ilyen lett névvel. Ilyenkor láthatjuk, mennyit fejlődött, esetleg esett vissza a történet során a főszereplőnk. Fontos még megemlítenem, hogy semmilyen szín alatt ne alkossatok csupa jó tulajdonságokból álló főszereplőt, mivel az ilyeneket mindenki utálja. Senki sem tökéletes, és ha mi a tökéletességet szereplőinken keresztül akarjuk megvalósítani, az általában nem sül el valami jól.

Aztán jönnek a célok. Szintén csak azt tudom ajánlani, hogy jegyzetekben tűzzünk ki magunknak legalább három célt, amit meg akarunk valósítani az adott történetben. Nem kell nagy célok legyenek, a parányiak is nagy erővel bírhatnak. Úgy, mint nekünk, halandó embereknek, úgy a karaktereinknek is kell legyenek álmaik. 
A főszereplő be szeretne jutni a focicsapatba? Ha igen, miken kell keresztülmennie? Kik azok, akik megpróbálják megállítani, és kik azok, aki végig mellette állnak, és biztatják őt?

Végül a konfliktusok. A hétköznapi ember is számtalan konfliktusba ütközik, akár egy nap leforgása alatt. Ott vannak a munkahelyen a főnökök, akik megbolondítanak a sok papírmunkával, vagy az iskolában a tanárok, diákok, akik mind felsőbbrendűnek érzik magukat a többinél. Ezek mind konfliktust jelentenek, és nem is olyan nagyok. 
A főszereplőnk meg akarja váltani a világot? Oké, de biztosak lehetünk abban, hogy olyan könnyen fog ez menni neki? Garantálom, hogy a folyamat során lázadásokat indít el, ilyenformán a konfliktus konfliktust fog szülni. Ne gondolkozzatok egyből ilyen nagyban. Lassítsátok le kicsit a dolgokat. Tegyétek félre a világ megváltását, és inkább foglalkozzatok szegény lány/fiú személyes problémáival, és ezekből alakuljon majd ki a világ megváltása. Ha jól megírjátok, nem hiszem, hogy ne lenne olyan, aki ne olvasná el.

Utóiratként még odabiggyeszteném, hogy a jóindulatú kritikákat soha ne vegyétek rossznéven. Inkább örüljetek, hogy valaki/k segíteni próbál/-nak nektek, és megpróbál/-nak titeket egy helyesebb, s talán jobb útra téríteni. Mindig vannak és lesznek olyan hibák, amelyek felett többször is észrevétlenül elsiklunk, de ez normális. Így fejlődünk. 

Mindenkinek szeretnék kitartást kívánni az íráshoz!