2018. szeptember 5., szerda

Gondolatok egyetem előtt

Sziasztok!



Az egyetemre való bejutás számomra egy olyan mérföldkövet jelentett, amit bevallom, nem tudtam, ha valaha is át fogok lépni. Olyan elérhetetlen álomnak tűnt, mintha legalábbis valaki űrhajósnak készülne a NASA-hoz. Nem lehetetlen, de valahogy mégis. 

Amikor bejutottam, elmondhatatlanul boldog voltam. Szerintem, ha lehetséges lett volna, biztosan már a második nap megyek órákra. Olyan élményhullám járt át, amit azelőtt nem éreztem még. Megcsináltam, és ez végtelen büszkeséggel töltött el, még akkor is, ha a bejutási jegyem lehetett volna jobb is.

Eléggé maximalista személy vagyok, emiatt pedig rengeteg problémám adódik, hisz mindent tökéletesre akarok megcsinálni. Ha valamibe egy kis baki csúszik, vagy nem úgy alakul, ahogy elterveztem, egyből magamban keresem a hibát, hogy mit rontottam el, mi nem működik megfelelően? Nem mellesleg, én miért nem lehetek olyan, mint más, akinek elsőre sikerül minden, és aki életében még soha nem csalódott vagy élt meg sikertelenséget?
Talán ezért is lapul ott a szívem mélyén az elégedetlenség a bejutási jegyemmel kapcsolatban. Mert hiába jutottam be, lehettem volna valahol a lista legelején és nem a közepén, főleg, hogy másokkal ellentétben én itthon tanultam, teljes nyugalomban és csendben a nap 24 órájában. De aztán meg ott van az is, hogy igen, lehetett volna jobb, viszont a tehetségem abból a könyvből eddig terjedt ki. Mert hiába tanultam napi több órát egyhuzamban, egyszerűen nem voltam képes minden egyes apró információt megjegyezni és összekötni, nem beszélve a vizsgadrukkról, amikor a kézremegés miatt az is kérdéses volt, hogy rendesen satíroztam-e be a köröket a vizsgalapon.

Az utóbbi napokban viszont valamiért rámtört a csendes pánik. Kezdődött ismét az alvászavarral, amikor éjszaka nem bírtam elaludni, és folyton azon kattogott az agyam, vajon milyen lesz, vajon elég jó leszek-e, megfelelek-e majd az elvárásoknak, és folytatódott a mindennapos kimerültséggel és kedvtelenséggel. Konkrétan arra sem volt sok erőm, hogy reggel felkeljek az ágyból, vagy ami még rosszabb, leüljek és írjak. Semmi sem kötött le igazán, s ameddig a bejutáson pillanatától egészen pár héttel ezelőttig eszméletlenül vártam az egyetemet, addig most valamiért várom is, meg nem is.
Itt most persze szó sincs arról, hogy megfutamodtam, és legszívesebben nem is mennék, mert borzasztóan izgatott vagyok, milyen lesz új társaságba kerülni, és azzal foglalkozni, ami az álmom, és ami a karrieremet fogja alkotni. Csupán ott lapul bennem a félelem, hogy nem leszek elég jó. Ráadásul ismét kapom a kommenteket, hogy roppant nehéz lesz, lehet első évben feladom, ne gondoljam, hogy most minden csili-vili, és ez lesz maga a paradicsom. Ezek pedig tesznek még egy lapáttal az amúgy is rossz kedvemre. Mintha mindenki éreztetni akarná, hogy egy olyan személynek, mint én semmi keresnivalója egy olyan elit egyetemen, mint az orvosi.

Mindezek ellenére próbálok tenni a félelmem ellen, és igyekszem minden mögött a jót látni. Minden nap jobb kedvet varázsolok magamnak azzal, hogy egész egyszerűen mosolygok. Minden nap eszembe juttatom, hogy ezért dolgoztam és harcoltam két éven keresztül, szóval ne keseredjek el, mert most végre ott vagyok. Eszembe juttatom, hogy ez a világ teljesen más lesz az eddig tapasztaltaktól. Olyan emberek fognak körülvenni, akik mind ugyanazért harcolnak, és akik szívében szintén ott ég a láng, hogy embereken segítsenek.

Megfogadtam, hogy nyíltabb leszek az emberekhez, és igyekszem akkor is kedves és mosolygós lenni, amikor legszívesebben elbújnék a világ elől. Részt szeretnék venni minden eseményen, és erősen tervezek belépni az egyetem diákszövetségébe. Egyrészt, csupa jót hallottam róla, hogy mennyire kedves és segítőkész személyek alkotják, akik sokszor enyhítették a hallgatóknál fellépő otthon iránti honvágyat, másrészt ők szervezik az egyetem legtöbb és szinte legfontosabb rendezvényeit, úgy mint különböző konferenciák, diáknapok, látogatások kórházakba, önkénteskedés a sürgősségi osztályon, próbafelvételik és a többi.

Nagy a valószínűsége annak, hogy nem egyszerre fogok belevágni mindenbe, mivel először mindenképp rá kell jönnöm, hogyan tanuljak haha!jóvicc!hajrá Berni!, teremtenem kell egy egyensúlyt, amibe beleiktatom az edzést is, hisz eléggé nagy sikereket értem el ezen a téren, meg kell ismerkednem picit az egyetem rendszerével és a professzorokkal, mit kérnek, mit várnak el, de bízom a legjobbakban.

Ezen a héten kívül két hét van még hátra a kezdésig. A mai kisebb elmélkedős bejegyzésemet követően pedig igyekszem majd vidámabb hangulatú bejegyzéseket hozni, ugyanis jövő héttől kezdve beindul az élet. Tizedike körül például kiteszik, hogy bejutottam-e a kollégiumba vagy sem, az órarendet, a csoportokat, milyen könyveket kell beszereznem első évbe. Továbbá a későbbiekben azt is megtudom, mik lesznek szükségesek majd az órákra (fehér köpeny, szike, kesztyű és ehhez hasonlók. Elég sok mindenről olvastam, viszont előre nem szeretnék vásárolni, inkább megvárom, mit kérnek majd a profok). Ezekről persze mindenképp fogok írni. Elmagyarázom a tanév szerkezetét, az órarendet és a csoportokat, ha pedig bekerültem a kollégiumba, akkor a beköltözés pillanatát, miket viszek/vittem magammal, és mi az, amit mondjuk mindenkinek ajánlanék, aki szintén kollégiumba szeretne költözni.

Mindenképp tartsatok velem, mert érdekes élmények várnak rám, amiket igyekszem veletek is megosztani :)

Instagramon is bekövethettek, mert bár jelenleg nem sokat tudok feltölteni rá, a jövőben ez változni fog, és kisebb örömöket, híreket ott is meg fogok osztani. A linket a jobb oldalon lévő instagram ikonon érhetitek el :)

2018. augusztus 29., szerda

Tanulási tippek - Orvosi

Sziasztok!

Úgy gondoltam, hogy hozok nektek egy bejegyzést, amelyben pontokba szedem a fontosabb tanulási technikákat, amelyek az elmúlt években a segítségemre voltak. Igyekszem általánosítani, ugyanis tisztában vagyok azzal, hogy ahány egyetem, annyi felvételi, mint ahogy ahány ember, annyi típus. Lehet, hogy nekem ezek a technikák beváltak, viszont az is valószínű, hogy pont rajtad nem fog segíteni, mert te másképp csinálnád/csinálod. Ha netalán van egyéb ötletetek, szívesen fogadom őket :)



1. Rendszerezz
Gondold végig, melyek azok a fejezetek, amelyek hosszabbak, nehezebbek, és melyek azok, amelyeket viszonylag hamar megtanulsz. Nekem például volt huszonhárom fejezetem. Ebből az első olyan kettő-három könnyebb, a többi inkább vegyes. Ha mondjuk tudod, hogy lesz két szabad napod, mindenképp a nehezekre menj rá, és azokat vesézd ki. 

2. Olvass, jegyzetelj
Tudom, nagyon sok időt igénybe vesz, de ha neked is picit nehezebben fog az agyad, esetleg nem látod át teljesen az információkat a könyvben, írd ki őket. Vegyél egy új füzetet, és fejezetek szerint írd ki, ami nehéz, ami szabály, vagy amiről tudod, hogy a későbbiekben biztosan előfordul majd. (Itt egyébként nekem az vált be, hogy bekezdésenként jegyzeteltem, és minden piros betűs szót lefirkantottam, nyilakkal pedig mellé írtam mindent, ami róla szólt, akár a további bekezdésekben is.) Mondjuk az utóbbit csakis akkor tudhatod, ha már egyszer átvetted a teljes anyagot, és nagyjából tisztában vagy azzal, mit is kérnek, mire számíts. Az már más tál tészta, hogy én a végén kábé minden apró információt lejegyeztem, mert paráztam attól, hogy esetleg pont azt kérik, ami könnyű, és ami felett én könnyűszerrel átsiklottam.

3.  Tanulj, írd le, mondd fel
Ez is időigényesebb, de abszolút befutó. Rengeteget segített olyan esetekben, ahol roppant sok információval találtam szembe magam, amelyek mind egy szerv, szövet, betegség vagy bármi egyéb köré összpontosultak. Orvosinál rengeteg az információ, és elég kevés az idő, így mondjuk jegyzetelés helyett szökhetsz egyből erre a pontra. Elolvasol egy bekezdést, esetleg aláhúzod a könyvben a fontosabb részeket (én személy szerint utáltam a könyvben húzogatni, ezért döntöttem a jegyzetelés mellett), leírod egy piszkozatba, hogy gyakorolj, majd felmondod az egészet. Ez a felmondás akkor a leghatékonyabb, ha úgy kezeled magad, mint egy tanárt, aki épp egy diáknak magyarázza el a leckét. Ha esetleg befejezed a tananyagot, azt is megcsinálhatod, hogy a felmondásnál minden információt elmondasz az adott témáról.

4. Oldj tételeket
Oké, tény s való, hogy a tételek sokszor elvették a kedvem, és sokszor sírva fakasztottak, viszont ez a legjobb módja annak, hogy leellenőrizd, mennyit tudsz, ráadásul, ha sok tételt oldasz, egy idő után megtanulod, hogyan kell logikázni náluk, miképp kell megközelíteni őket ahhoz, hogy tudd a kérdésekre a megoldásokat. Ami pedig nem megy, kiírhatod, hogy a közeljövőben átismételd, nagyobb figyelmet fordíts rá.

5. Minél többször veszed át az anyagot, annál jobban marad meg!
Hiába könnyfakasztó, elvégre tudod, hogy biosz mellett mondjuk ott van még a kémia, az érettségi tételek és miegymás, viszont ez is hatalmas igazságnak örvend. Tapasztalatból mondom. Az elején, amikor nekifogtam tanulni a könyvemből, semmi sem maradt meg igazán. Vagy ha meg is maradt, egy-két hónapra rá tuti elfelejtettem, vagy összekevertem valami mással. Az is megesett, hogy második, harmadik nekifutásnál rájöttem, hogy bizonyos dolgokra nem is emlékszem, még az elolvasásukra sem. Aztán, ahogy mind többször és többször vettem újra a fejezeteket, egyre több mindent jegyeztem meg. Szóval, ha teheted, semmiképp ne állj meg egyetlen végigfutásnál. Ha időd engedi, a lehető legtöbb alkalommal vedd újra az anyagot, mert irtó sokat segít.

6. Nézz videókat
A kémiai résznél rengeteget segítettek az ilyen típusú videók, ráadásul tök ingyen meg lehet találni őket a YouTube-on. Ennek a lényege viszont az, hogy ne csak nézd, hanem közben írd is le, esetleg rajzolj. Ha te magad csinálod, könnyebben megjegyzed, mintha csak néznéd. Itt is be lehet vetni azt a technikát, hogy megnézel egy videót, mondjuk kétszer, aztán némára állítod, és miközben megy, te mondod fel, te mutogatsz a hang helyett. Ezt még nem próbáltam, de sok diáknak vált a hasznára. 

7. Tedd el a telefonod, laptopod
Ha melletted van, és a WiFi is be van kapcsolva, tuti, hogy pillantgatsz felé, szívesen megnéznéd a facebookot, instagramot. Viszont ha nem látod, nincs ott, nem bizgeti a fantáziádat sem. A szünetekben nyugodtan előveheted, de addig, ameddig tanulsz, koncentrálj csak a tanulásra. 

+1. Pomodoro technika
Ez azért egy bónusz, mert nekem nem vált be, ennek ellenére nálad lehet tökéletes lesz. Ennek a technikának a lényege az, hogy 20-25 percet tanulsz, és tartasz 5 perc szünetet. Természetesen ezekben a percekben semmi mással ne foglalkozz, csak a tanulással. Ezt ismételd meg négyszer, és utána tarts egy hosszabb szünetet, de semmiképp nem hosszabbat mint fél óra. Nos, nekem azért nem jön be ez a módszer, mert mire belemerülnék a témába, lejár a 25 percem. Ráadásul valamiért ilyenkor folyton nézem az órát, hogy na, vajon mennyi van még hátra? Lejárt már? Ez pedig csökkenti a koncentrációs képességemet. Ha leültem tanulni, akkor addig tanulok, ameddig bírom (1-2-3 órát egyhuzamban, attól függ), utána meg mind szünetelek. 

Végezetül pedig mindenkinek sok sikert kívánok! Meg lehet csinálni, csupán kitartás és akarat kell hozzá :)

01. Kritika - Alternatív világ



Blog címe: Alternatív világ
Blog írója: Redzsi
Link: http://alternativkepzeltvilag.blogspot.com/

Ötlet: Ez egy személyes blog keverve némi könyvkritikával, ezért itt a figyelmem elsősorban arra irányult, hogy mennyire tudod színesen ábrázolni a gondolataidat, valamint a könyvkritikák esetén, mennyire tudod átadni azt, amit egy könyvvel kapcsolatban gondolsz. Elég sok bejegyzés található, ezért nem volt időm mindegyiket elolvasni, jobban mondva hármat olvastam el belőlük, találomra: egy könyvkritikát (Neil Gaiman - Coraline) és két bejegyzést (Egy hónap vegetáriánusként, illetve a legutóbbit, a Magyarország egy német szemével).
Kezdeném a könyvkritikával. Itt egyből 'belekötnék' ebbe a mondatba: Édesapja folyton dolgozik és anyukájának is akad dolga. Nekem mindig azt mondták, hogy a dolog szócskát, ha lehet, ne használjam. Fölöslegesnek hat, hisz úgy veszi ki magát, mintha csak odabiggyesztetted volna, lévén, hogy vagy nincs kedved részletesebben elmagyarázni, miről is van szó, vagy éppenséggel kellett egy töltelék-mondat. A fenti esetben nekem egyből a töltelék-mondat ugrott be, hisz előtte az apának elmondtad az indokát, hogy miért is nincs a lányával. Én, mint külső szemlélő, tegyük fel, tudni szeretném, hogy az anyával mi a helyzet? Miért nincs ideje a gyerekére? Sok a házimunka? Dolgozik valahol? Van egy hobbija, amit szívesebben űz, mint a gyereknevelést? Ez nem egy olyan nagy hiba, viszont egy tapasztaltabb könyvkritikákat író személynek, vagy akár csak egy szemfülesebb olvasónak egyből szemet szúr. 
Igazából ez a könyv vélemény eléggé kusza. Miért? Nos, nincsenek összeszedett gondolataid. Erősen látszik, hogy tapasztalatlan vagy, így nem igazán tudod, melyik feléről közelítsd meg a történetet. Ráadásul ez a kritika roppant rövid. Nekem például a leírtak egyáltalán nem keltették fel a figyelmem. Nagyjából, amit megjegyeztem az kimerül abban, hogy van egy lány, Coraline, akit a szülei elhanyagolnak, ezért egy felfedezőút során rábukkan egy másik világra, ahol szinte minden tökéletes. Aztán beüt a krach, és ráébred a valóságra. Látod? Két mondatban simán összegeztem azt, amit te három bekezdésen keresztül meséltél. Hiányoznak a részletek, nem fejtetted ki, miért horrorisztikus, miért nyomasztó a hangulata, vagy mit gondolsz a szereplőkről. Például mitől szimpatikus neked Coraline? Mitől tanulságos ez a kis mese? Nem meséltél szinte semmit a könyv hangulatáról, a cselekményről. Kisiskolás szintjén foglaltad össze az egészet, kihagyva olyan elemeket, amelyek netalán felkeltették volna egy olvasó figyelmét. 
Tanácsom: mikor olvasol egy könyvet, és szeretnél írni róla egy kritikát, mindenképp jegyzetelj olvasás közben. Aztán, ha már a bejegyzés írására kerül sor, először csinálj egy kis listát a fontosabb elemekkel. Legyen egy kis bevezető, legyen maga a tartalom, amit kifejtesz, nem pedig elsiklasz a fontosabb részletek felett, és legyen egy méltóságos vége (mit szerettél/nem szerettél benne, miért ajánlod, esetleg miért nem ajánlod). Az interneten rengeteg könyvkritikás blog van, ezért nézz szét közöttük, hogy a profik hogy csinálják :)

Egy hónap vegetáriánusként: Bevallom, eléggé energikusan fogtam neki ennek a bejegyzésnek, mert reménykedtem abban, hogy elmeséled a tapasztalataidat a vegán életmóddal kapcsolatban, hisz én is gondolkodom a kipróbálásában. Aztán olvasom, olvasom és vége. Hol a többi? Picit csalódtam ebben. Vártam, hogy lesz egy kis összegzés, hisz ha mondjuk nem is csináltad végig, azért pár nap erejéig biztosan kipróbáltad. Figyelemfelkeltő cím, végül semmi. Nagyon nem is tudok belekötni semmibe, hisz a tartalom érdekes: elmondtad a szempontodat, hogy miért is próbálod ezt ki, és miben reménykedsz ezzel kapcsolatban. De kábé ebben ki is merül a téma.
Tanácsom: ha a közeljövőben tervezel még ilyen projektekbe belevágni, először mindenképp csináld végig, vagy feléig, mindegy, csak legyen, mit írnod róla, és csak ezután szökj neki megosztani az olvasóiddal is. Nem másért, de rajtam kívül biztosan akadtak még olyanok, akik szívesen végigolvasták volna a tapasztalatodat, ennek ellenére szomorúan távoztak.

Magyarország egy német szemével: Ez a bejegyzésed tetszett, bár itt is hiányoltam a részletesebb leírásokat. Lehet, hogy a leírások nem az erősséged. Ha így van, kérlek, igyekezz javítani rajta, mert minden bejegyzés a részleteken áll vagy bukik. Egyszerű példának megemlíteném a végéhez fűzött kis véleményt, amelyet a német lány mondott. Lehet, hogy ő ilyen egyszerűen mondta el, viszont te, mint blogger kiszínezhetted volna. Miért tetszett neki a Halászbástya, miért szép a főváros és a többi. Mindig mindent ki lehet bővíteni, főleg egy bloggernek :)

Helyesírás: Elég sok helyesírási- és elírási hibát találtam, főleg az elején. 
Nagyon szeretem ezeket a sejtelmes, elvont és ijesztő dolgokat, (vessző) a borító pedig ezt sugallta, ha bár (habár egybe, és ezt inkább javítanám 'bár sejtettem/gondoltam, hogy meséről lesz szó') tudtam, hogy egy meséről lesz szó. 
A könyv belsejében is vár minket pár meglepetés; : (kettős pont) rajzok, amik nagyon jól szemléltetik a történetet, (vessző, mivel a mondat következő felében ismét található egy ige) és szinten (szintén) – akár csak (egybe: akárcsak) a borító – passzolnak a könyvrémisztő (külön: könyv rémisztő) hangulatához.
Ezért (javítanám erre 'Így történik az, hogy...) mikor új házba költöznek, (vessző) Coraline elhatározza, hogy felfedező útra indul. 
 Így gondoltam, (vessző) kicsit kitisztítom a testemet, (vessző) és nem eszek ilyesmi (javítanám: ilyen típusú) ételeket, kivéve persze halat. 
Nekem ez a hónap igazi kihívás lesz, (mivel előtt szinte mindig vesszőt kell tenni) mivel nagyon szeretek mindenféle hús terméket (egybe: hústerméket), (vessző) a csirkétől kezdve a sertésen át a marháig.
Valószínű több időt kell majd fordítanom a főzésre, sütésre mivel nálunk itthon, (nem kell vessző) nem csak én vagyok egyedül húsimádó.
Miután átmentünk a híd másik felére, (vessző) találtunk egy Aldit, (vessző) ahol normál áron szereztünk be itókákat. 
Mint láthatod, eléggé hadilábon állsz a vesszőkkel és néhány szó helyesírásával. A vessző általában összetett mondatokat tagol, amelyekben legalább két állítmány található. Példa: Zoli követte Rékát, és harapott egyet a kenyérből. Továbbá vannak olyan kötőszavak, amelyek elé mindig kell vessző. Ide tartozik az és, de, hogy, majd, mint, ugyanis, pedig és a többi. Küldök egy linket, ami a segítségedre lehet: Veszedelmes vesszők.
Igekötős igék esetében, ha az igekötő az ige előtt áll, egybeírjuk, ha utána, külön. Példa: kisétál, elsétál, besétál. Ha nem vagy biztos valamilyen szó helyesírásában, nyugodtan ellenőrizd le a helyesírási szótárban. Nagy segítség tud lenni. 

Leírások: Ezekkel gondod van, bár fentebb részleteztem, miért. Próbáld az adott gondolatot mindig továbbgondolni, és tedd fel azokat a kérdéseket, amelyeket fordított esetben te is feltennél egy írónak/bloggernek, majd ez alapján írj. Továbbá olvass sokat, hogy bővüljön a szókincsed, és tudd megközelíteni a témákat egy másik oldalról is. 

Érthetőség: Érthetően fogalmazol, ezzel nincs különösebb gond. Néha van, hogy összezavarodsz, és néhány mondatnak kitekered a nyakát, bár ez egy átolvasással javítható. 

Saját vélemény: Összességében nem rossz, viszont a közeljövőben mindenképp menj rá a részletekre. Valamint új projektek esetén tényleg csak akkor írj, ha már van tapasztalatod az adott témával kapcsolatban. Ne dobd be a csalit, mert így sok embert elkeserítesz majd a semmivel. Látok potenciált a blogban, ennek ellenére rengeteg munkát igényel még. Mindenesetre ne add fel, mert a kemény munkának meglesz a várva várt gyümölcse. Sok sikert! :)




2018. augusztus 23., csütörtök

Hogyan készültem/tanultam az orvosira való felvételire?

Sziasztok!

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem.
Egy kis háttérinfó, mielőtt belevágnék a lecsóba. Nos, azt tudom, hogy Magyarországon az orvosira való felvételi teljesen másképp zajlik, mint nálunk, Romániában. Míg nálatok 'elég' az emelt szintű érettségi (ami szerintem nem is olyan könnyű, mint ahogy azt sokan, köztük jómagam is elképzelem), addig itt egy teljesen különböző típusú felvételit állítottak össze. Természetesen ez a típusú felvételi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnél van jelen, mivel az ország egyéb városainak orvosi egyetemeinél a diákoknak lényegesen könnyebb dolguk van, hisz csak a 11-12.-es biológiát kell tudják.

Úgy a MOGYE-nél, mint egyéb orvosis egyetemeknél lehet választani, hogy biológiából vagy kémiából óhajtunk vizsgázni. A választott egyetememnél a biológiából felvételizőknek direkt egy külön könyvet adattak ki, míg a kémiásoknak csupán kiemelték, milyen tankönyvekből ajánlják a tanulást. 

Mi az előbbiről fogunk beszélni, és arra való felkészülésről esik majd szó. A többi egyetemnél nem próbálkoztam, mivel magyar szak csupán itt létezik.

A felvételi három órás, száz kérdésből áll, amelyek vegyesen tartalmaznak anatómiát, fiziológiát és némi kémiát. A kémiás feladatok általában nem igényelnek számítást, hanem csupán néhány lényegesebb szabály tudását. A Krebs-ciklus például mai napig hatalmas fejtörést okoz, és félek, milyen lesz majd az egyetemen. Soha nem voltam jó kémiás, de azért bízom a legjobbakban. Az anatómiás és fiziológiás feladatok, habár régebb tényleg csak abból álltak, hogy mennyit bírtál bemagolni, mostanra 'korlátozódtak' a logikára és a problémamegoldó képességre (és magolásra). Csak egy egyszerű példa, ami előfordult a próbafelvételinél és a felvételinél is:

Egy betegnél alacsony vérnyomás, nagy mennyiségű vizeletűrítés és fokozott szomjúságérzet jelentkezett. Ennek oka lehet:
a.) hátsó lebeny pusztuláshoz vezető hipofízis daganat
b.) fokozott aldoszteron termelés
c.) víz visszaszívódásának növekedése a vesetubulusokban
d.) a fokozott glükokortikoid termelés

Amikor elolvastam a kérdést, ha nem is száz százalékig, de olyan kilencven százalékig biztos voltam abban, hogy én ezt tudom, mivel a tünetek a diabetes insipidusra utaltak (ez egy olyan betegség, amit a vazopresszin/ADH elégtelen termelődése okoz). Viszont, amikor elolvastam a lehetséges válaszokat, puff! Oké, akkor mentem arra, hogy hol termelődik a vazopresszin (mert a feltételezésem igaz volt, és a betegnek diabetes insipidusa van, csupán az a gond, hogy ők nem egészen ezt kérték), hol tárolódik, mit csinál, a hatásának van-e köze a lehetséges válaszok bármelyikéhez? Az aldoszteront egyből kilőttem, mert nem sok köze van a tünetekhez, ugyanúgy, ahogy a c-nek és d-nek sem. Így maradt az 'a', ami jó volt. Tehát ilyen gondolkozásra van szükség ahhoz, hogy sikeresen felvételizz.

Első évben biztosan a csapnivaló logikai gondolkodásom miatt estem ki. Nem tartoztam és még most sem igazán tartozom azon emberek közé, akiknek nagy a logikai szintjük. Szóval második évben, miután ténylegesen konstatáltam azt, hogy ez a gond, rámentem a logikám fejlesztésére. Persze, ez sokkal több munkát és időt vett igénybe. 

Kezdődött azzal, hogy bármit tanultam, igyekeztem másképp elmagyarázni magamnak, kötni valamihez, hogy ha esetleg a tételben megtekerik a leírást mindig kitekerték mindennek a nyakát, lásd a fentebb említett példánál, így is tudjam a választ. Utána folytatódott azzal, hogy kiírtam mindent a könyvből egy külön füzetbe, hogy jobban átlátható legyen a számomra. Nem tagadom, ezzel rengeteget bajlódtam, és rengeteg energiámat felemésztette, ugyanis egy 600 oldalas könyvről beszélünk. Ennek ellenére nekem a könyvben valahogy minden egybefolyt, és nem tudtam úgy átlátni a dolgokat, mint kellett volna. Ez a kiírás abból állt, hogy vettem egy fejezetet, és amiről láttam, hogy egy szabály, vagy esetleg sokszor megismétlődik, visszatérnek rá a későbbiekben, pirossal lejegyeztem és nyilakkal mellé írtam mindent, ami róla szólt.

Mivel sosem voltam megszokva azzal, hogy ilyen tudományos szavakat tanuljak/írjak, ezért először próbáltam mindent lerövidíteni, konyhanyelven megfogalmazni. Ezzel természetesen inkább ártottam, mint segítettem, lévén, hogy itt most már azért orvosiról beszélünk, ezért el is várják azt, hogy ekképp járjon a szád. Senkinek sem ajánlom, hogy ilyesmit csináljon! Egyrészt egy csomó lényeges dolgot kihagyhattok azzal, hogy rövidítetek. Másrészt nem jössztök bele abba a rutinba, hogy tudományosan gondolkozzatok. 

Amit még nagyon-nagyon ajánlok az az, hogy ilyen kiírásos módszernél a legapróbb, leglényegtelenebbnek tűnő dolgot is jegyezzétek le, és ne hagyatkozzatok arra, hogy 'á, ezt úgyis tudom!'. Egy hónap, két hónap múlva tuti elfelejted, és még csak eszedbe sem fog jutni, hogy visszatekerj, és újból megnézd. 

Na, miután mindent szépen lejegyeztem, jött a tanulási fázis. Utáltam tanulni, mivel minden olyan lehetetlennek tűnt. Annyi információval találtam szembe magam, hogy sokszor csak fogtam a fejem, és nem jött, hogy elhigyjem, én ezt mind képes leszek bevágni. Az elején nem is ment. A lényegesebb dolgokra viszonylag hamar felfigyeltem, és hamar meg is maradtak az emlékezetemben, azonban az apróbbak feledésbe merültek a következő nap. És szomorúan mondom azt, hogy felvételinél az apró információkra mennek rá. Például soha nem kérdezték az, hogy hol helyezkedik el a gyomor, máj, lép vagy egyebek. Soha nem kérdezték, hogy egy embernek mennyi a normális hőmérséklete, vagy miképp történik a nyelés. Azt viszont előszeretettel tudakolták, hogy az IgM antitestnek mennyi a tömege (900.000 dalton, akit esetleg érdekel :D).

A füzetem.
Egy egyszerű határidőnapló-féleség, amit anyumtól kaptam.
Miután láttam, hogy majdnem semmit nem haladok előre, és az itthon megoldott tesztjeim is siralmasak, fordítottam a meneten. Megkerestem az összes iskolás füzetemet, amiben voltak még üres lapok, vettem a könyvet feldolgozó füzetemet, megtanultam egy adott szervet, betegséget, bármit, és addig írtam le magamtól, ameddig meg nem maradt. Ezután ismét felmondtam az egész fejezetet, hogy biztos legyek a dolgomban. Talán ezért is volt az, hogy egy-egy fejezet két napot is igénybe vett. Most biztosan mindenki azt gondolja, hogy igen, de ez magolás! Hol marad a logika? A logika ott marad, hogy ha tudod a szabályokat, az összes apró kis magyarázatot, bővül a látóköröd, a szókincsed, és máris bátrabban kutatsz a válaszok között. Az elején persze ne reménykedjetek sokban, mivel első alkalommal nekem sem ment fényesen, de többszöri átolvasással, tanulással lassan minden megmaradt, és mai napig tudom. Egy év alatt nagyjából hatszor vettem át az egész könyvet.

Végezetül csupán azt tudom mondani, hogy a felkészülés nehéz, és sokszor próbára teszi majd a türelmedet, az erődet és kitartásodat, viszont semmi sem lehetetlen. Én sem gondoltam volna, hogy ennyi mindent fogok tudni tanulni, hogy képes leszek bevágni egy 600 oldalas könyvet, és bármit kérdeznek majd belőle, tudni fogom. Sosem gondoltam azt, hogy mondjuk meghallok egy betegséget, és fel tudok sorolni hozzá egy csomó tünetet, netalán gyógymódot is. És ezek a kis mérföldkövek elmondhatatlan boldogsággal és büszkeséggel töltenek el, mert tudom, mennyi munka és szenvedés áll mögötte, és az emberek mennyire másként kezelnek, ha látják, hogy valóban tudsz, merész álmaid vannak, amiket tűzön-vizen keresztül megvalósítasz.

A felvételi nem volt könnyű. A felkészülés rá pedig még úgy se. Néha éjszakánként most is eszembe jut, hogy te jó ég, mit fogok csinálni, ha nem sikerül bejutnom? Abszolút nem volt B tervem. A szüleim mondták, hogy ha akarok, nézzek más szak felé, de mindegyik szakmát unalmasnak találtam. Egész egyszerűen nem illett hozzám, nem töltött el boldogsággal a gondolata, és emiatt jelentkezni sem szerettem volna sehova. Lehet hülyén hangzik, de ha tényleg nem sikerült volna most sem, elmentem volna dolgozni, és jövőben próbálkoztam volna ismét, még akkor is, ha emiatt temérdek ellenszevet és lenézést kapok az emberektől. Soha nem az ő véleményük tartott el, és ezután sem fog. Eljutottam arra a szintre, hogy immunássa váltam, bármit mondanak.

Ha bármi kérdésetek van, szívesen állok rendelkezésetekre! :)
Berni

2018. augusztus 20., hétfő

Soha ne add fel! (orvosi felvételi és a vele járó nyalánkságok)

Sziasztok!

Ez a bejegyzés kicsit személyesebb lesz, viszont reménykedem abban, hogy sikerül eljutnia mindenkihez, akinek egy csepp bátorításra van szüksége ahhoz, hogy folytassa a harcot az álmaiért. Nagyon hosszú, szóval előre is köszönöm annak, aki elolvassa! :)

Nagyon rég, kicsivel több mint egy évvel ezelőtt írtam egy bejegyzést az első igazi kudarcomról, azonban mivel eléggé szedett-vedett volt az egész, kitöröltem. Úgy gondoltam most, hogy lassan közeledek a nyári vakációm végéhez (életemben talán másodszor tölt ez el boldogsággal), ismét nekilátok megírni azt, amit a kukába dobtam, azzal a különbséggel, hogy kibővítem, hisz azóta eltelt még egy tapasztalatokkal, kudarcokkal és rengeteg egyéb élménnyel diszített év. 

Hogy miről is lesz szó? Röviden az orvosi egyetemre való bejutásom sikertelenségéről és az ezzel járó finomságokról. 

Igazából nem volt könnyű leülnöm és bepötyögnöm a következő sorokat, mivel ez egy olyan téma, ami hosszú ideig kellemetlenül érintett, és amit legszívesebben senkinek sem mondtam volna el, mivel mindvégig azt hittem, hogy szégyellnivaló. Aztán elkezdtem nézni orvosis diákok videóit a YouTube-on, és rájöttem, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki keresztül ment ilyesmin, sőt, egyeseket ennél durvábban is meghordozott az élet, mielőtt bejutottak volna. Nekem ezek a videók rengeteg energiát és önbizalmat adtak, hogy ne adjam fel, és ha törik, ha szakad, menjek tovább, harcoljak tovább, mert csak így érek el igazi sikereket, és így fogom igazán élvezni a munkám gyümölcsét. Mert, ami fontos az az, hogy ilyenkor te nem vagy egy rossz ember, nem vagy selejt és végképp nem kell tönkretedd magad amiatt, hogy elsőre nem sikerül valami. És mivel rajtam ezek a vlogok segítettek, eldöntöttem, hogy hogy ha sikeresen letudom a felvételit, mindenképp megosztom Veletek a tapasztalataimat, a gondolataimat, legyen az jó, vagy rossz.

Nos, gyorsan visszatérnék a dolgok elejére. 

Az orvosi iránt érzett szeretetem nem tér vissza egészen kiskoromig. Oké, szerettem azt játszani, hogy kórházban rohangálok, és maciknak adok injekciót, esetleg meghallgatom a szívverésüket, lemérem a vérnyomásukat, viszont sosem tartozott az esetleges 'álmaim' közé. Vagyis nem tekintettem rá komolyan. Ahogy cseperedtem, a szüleim észrevehettek valamit, ugyanis rengeteget kezdtek el biztatni, hogy legyek orvos, menjek orvosira, mert látják rajtam, hogy az emberek életéért való harc, a gyógyítás ott folydogál az ereimben. Ekkor történt az, hogy komolyabban kezdett el foglalkoztatni a téma, és tényleg elgondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha nagyobb odafigyeléssel, több munkával valóban ezen szakirány felé fordulnék. Azonban itt közbeütött az, hogy rájöttem, nem olyan könnyű, mint ahogy én azt elképzeltem. Rengeteg energiát, tanulást igényelt elmélyülni abban a világban, amelyikben azelőtt csak játszottam. Ez valamelyest megijesztett, így elfordultam tőle, már nem érdekelt annyira. Jobban mondva érdekelt, viszont sokszor éreztem nyűgnek. És ez az érzés kihatással lett a tanulásomra. 

2016-ban érettségiztem egy elég jó eredménnyel. A legjobb bioszból lett. A gimi utolsó három évének a biológiáját irtózatosan szerettem, hisz az emberi testről tanultunk, betegségekről, szervekről. Teljesen odavoltam érte. Itt jött ismét egy olyan lökéshullám, hogy na, akkor ezt most tanuljuk komolyabban. A szüleim, természetesen nem adták fel a harcot, és ameddig én egyik helyről a másikra ugráltam (hol orvosira, hol bölcsész-szakra, hol tanárira akartam menni), ők folyamatosan biztattak, és tereltek visszafelé, hogy az orvosin kívül egyiket sem fogom szeretni, válasszam csak szépen azt (Anyu, Apu szeretném megköszönni nektek, hogy nem engedtétek, hogy letérjek az útról! Szeretlek benneteket!).

Tizenkettedikben, a hirtelen pályaválasztás miatt nagyon nagy terhet kezdtem el érezni a vállamon. Éjjeleket nem aludtam, mert döntésképtelenné váltam a saját jövőmet illetően. A szívem mélyén tudtam, hogy orvos akarok lenni, hisz egyedül annak a szakmának a gondolata töltött el végtelen örömmel és izgatottsággal, viszont féltem is. Féltem a sok tanulástól, hisz bárkit megkérdeztem, mindenki azt mondta, hogy borzasztó nehéz, nem ajánlják, hogy oda menjek, válasszak valami könnyebbet, mondjuk ápolóit. De engem az ápolói nem villanyozott fel, mivel az egyetlen példa, akit nap mint nap láttam, hogyan dolgozik, nem végzett valami érdekes munkát. Konkrétan abból állt a napja, hogy reggel kilencre bement, idősekhez járt el kötözésre, injekciózásra, vérnyomásmérésre, és ennyi. Én meg nem akartam itt leragadni. Többet akartam saját magamnak, többet akartam tenni a jövőmért, az emberekért. Félreértés ne essék! Nem nézem le az ápolókat, mert tisztában vagyok azzal, hogy egy kórházban más a helyzet. Csupán azért hoztam ezt fel, mert a környezetemben ez a személy volt az egyetlen minta ehhez a pályához.

A felvételis könyvem. Kicsit megviselt szegény :D
Végül, hosszas gondolkozás után, megvettem a felvételis könyvet az orvosi szakokra való felkészüléshez. Nem mondanám azt, hogy kevés időm maradt hátra a felvételiig, azonban amikor kinyitottam, és elkezdtem tanulni, és láttam, hogy semerre nem haladok, mert annyi információ van, hogy annyit szerintem egész négy év alatt nem tanultam biológiából, kicsit megint megingott az elhatározásom. Igen, elég ingadozó típus voltam, ezt nem is tagadom. 

Érettségi után viszont keményen nekiálltam. Reggel hét-nyolctól késő estig nyomtam. Sokszor sírtam, hogy ezt nem bírom, nem fogom tovább csinálni. De az a három hét nagyon kevés volt, legalábbis nekem (hallottam másoktól, hogy egy hét alatt simán megtanultak mindent o.O). Eljött a felvételi napja. Hatalmas gyomorgörccsel mentem az egyetemhez. Az autóban odáig még mindig tanultam a pH változásokat és ionok koncentrációját a testnedvekben. Bár már akkor tudtam, hogy ebből semmi nem lesz. Természetesen nem is lett. 

Első év

Kicsit furcsa érzések kavarogtak bennem az eredményemet látva. Örültem is, meg sirhatnékom is támadt. Örültem, mert kaptam egy évet, ami alatt összeszedjem magam, és eldöntsem, mit is akarok pontosan, és sirhatnékom volt, mert valahol legbelül reménykedtem, hogy sikerül, hogy bejutok és megyek tovább az életemmel. 

Ez a félig jó kedv tartott addig, ameddig el nem jött a szeptember, és minden barátom és ismerősöm elkezdte az egyetemet. Az első két hónapban jóformán fel sem fogtam, mint ahogy a sikertelenségemet sem. Mondjuk ahhoz képest elég fiatal voltam, alig tizennyolc. Az első két hónapban örültem, hisz azt csináltam, amit csak akartam. Reggel felkeltem, sorozatoztam, írtam, tanultam. Aztán két hónap után úgy kezdett minden sokkal, de sokkal rosszabbul esni. Kezdtem magányosnak érezni magam. A barátaim, ha hívtam őket, nem értek rá. Ha beszélgettünk, mindegyik azt ecsetelte, hogy milyen vagány az egyetemen, teljesen más világ, mint a gimi. Kívülállónak éreztem magam, ráadásul sokan éreztették is velem, hogy az vagyok. Ezért lassacskán nem is kezdtem el keresni többet a társaságukat. 

A másik felén meg ott voltak a különböző ismerősök, akiktől egyebet sem hallottam, csak a 'Jaj, de há' XY-nak sikerült!' vagy 'XY ment erre és erre az egyetemre, de ő legalább ment valahova!' vagy a kedvencem 'Miért teszed ilyen magasra a mércét?' és ehhez hasonlók. Szóval rendesen beletiportak az önbizalmamba, mégha jómagam is tudtam, hogy a kudarcomért én vagyok a legnagyobb hibás. Ha időben kitaláltam volna, mit akarok kezdeni az életemmel, nem jutottam volna idáig. 

Az első év első felében letettem a jogsit, és onnantól alig merészkedtem emberek közé. Mondanom sem kell, a szociális életem lassacskán a nullájára csökkent, a barátaim lemorzsolódtak, a "kedvesebb" rokonok bántottak, még ha nem is közvetlenül. Emlékszem, annyira magányos lettem, hogy feliratkoztam egy online barátkozó oldalra, ahol megismertem egy nagyon kedves srácot, akivel mai napig beszélek. Nyár felé pedig rábukkantam egy másik fiúra is, akivel szintén jó haverok vagyunk, aki mindig megnevettetett, felvidított, és aki a nehezebb időszakaimban mellettem állt, mint barát, és támogatott. Szerintem a szüleim, tesóm és ezen két barátom támogatása nélkül depresszióba estem volna. Nem vicc.

Közben keményen készültem a következő felvételire, mivel ezen egy év és a komolyabb tanulás következtében rájöttem, hogy én tényleg ezt akarom csinálni, és bármit megtennék azért, hogy ez sikerüljön. Mindig az volt az álmom, hogy fiatalon megyek férjhez és leszek anyuka, azonban erről is lemondtam az álmomért. 

A felvételi előtt viszont szembesülnöm kellett azzal, hogy megváltoztak a szabályok, kérelmek. Az addig ismert kérdések közül mindent kivettek, és az összes kérdés első látásra volt. Ráadásul mindezt megtüzdelték esetekkel is, amelyekhez cseppet sem konyítottam. Amikor megláttam a változtatásokat, a szüleim kerestek egy tanárnőt, aki állítólag a legjobb volt a városban, és egyeztettünk egy időpontot. Elmentem, örültem, hogy végre akad majd valaki, aki segíteni tud, elmagyaráz ezt-azt. Hatalmasat koppantam. 

A néni kedves volt, legalábbis annak látszott telefonban. Tényleg, esküszöm bíztam abban, hogy végre egy olyan tanárnő, aki nem fogja leordítani a fejem, ha valamit eltévesztek. Azonban lassacskán kiderült, hogy ez a kedvesség nem is olyan kedvesség, és ez az első percekben megérződött. Kezdődött azzal, hogy egy olyan húsz-harminc perccel hamarabb érkeztem a beígértnél, lévén, hogy busszal jöttem egy teljesen másik városból, és ez volt az egyetlen járat, amivel időben odaérhettem. Felcsengettem, és anélkül, hogy beengedett volna, azt mondta, hogy menjek el sétálni, mert a kezdésig még van fél óra. Oké, nem szóltam semmit, szerintem fel sem fogtam. Aztán az óra elején elém helyezett egy tételt, és adott rá pár percet, talán egy órát (egy tétel megoldása normálisan 3 órát vesz igénybe), hogy megoldjam. Igen ám, de a kialakult légkör feszélyezetté tett. Minden olyan fagyos volt, hogy amikor nekifogtam a tételnek, az agyam egyszerűen leblokkolt. A legalapvetőbb dolgokat is elfelejtettem. Amúgy is egy izgulós típus vagyok, és a kerekeim sokszor nehezebben forognak az átlagnál, viszont ez az egész fogadtatás mindenre tett egy lapáttal.

Ekkor következett az, hogy a tanárnő szemtől szembe, semmi köntörfalazás nélkül megkérdezte, nekem hogy a fenébe sikerült az érettségim? (kiemelném, hogy nem vagyok olyan hülye és buta, mivel a biológia érettségim 90%-os lett). Okéééé... Elmosolyogtam magam, viszont ott már keményen a könnyeimmel küszködtem. Nem győztem várni, hogy végre leteljen az a két óra, és szabaduljak tőle. Persze búcsúzáskor azt ecsetelte, hogy ne is próbáljam meg, mert ennyi tudással nem fog sikerülni. És egyébként is, orvosokat manapság nem keresnek, hisz nézzem csak meg a fiát, sehova nem vették fel rezidensnek, ezért ki kellett menjen külföldre. Menjek inkább ápolónak, azokat mindig keresik, és nagyon jó a fizetésük. Blablabla. Ez volt az a pont, amikor az amúgy is kis önbizalmam még kisebb lett. 

Kijöttem, és nem is tudtam, hogy sírjak vagy kacagjak. Totál elhittem a szavait, és azt, hogy erre nem vagyok képes, ehhez túl kevés vagyok, egyébként is, ki vagyok én, hogy ilyen merész álmaim legyenek? A buszmegálló felé sétálva nem bírtam megállni, és felhívtam anyumékat. Elmondtam nekik, hogy mit mondott a tanárnő, miszerint buta vagyok az orvosihoz, és felejtsem el. Helyette nem mehetnék-e ápolónak, még akkor is, ha minden porcikám tiltakozott ellene. Nem ezt akartam tanulni, viszont mindenáron az egészségügyben szerettem volna dolgozni, persze nem akárhogy, hanem orvosként. Segíteni akartam a beteg embereken, meg akartam őket gyógyítani, ott lenni nekik a nehéz pillanatokban, adni nekik még egy esélyt az életre. A szüleim azonnal lebeszéltek. Akkor haragudtam rájuk, viszont ma azt sem tudom, hogyan háláljam meg. Ha beleegyeznek, és szakirányt változtatok, most biztosan nem itt tartanék.

Ezután fogadtunk még egy tanárt, akit azelőtt már ismertem, és aki ezerszer jobb volt az előbbinél. Az elején minden rendben ment, viszont ahogy haladtunk az anyaggal, kicsit furcsává vált a tanítási módszere. Ne értsetek félre! Jól tanított, viszont az ő tanítási módszere és az én tanulási módszerem merőn eltértek egymástól. A szüleim ragaszkodtak hozzá, hisz abszolút mindenkitől azt hallottuk, hogy tanár nélkül zéró esélyem egy ilyen nehéz sikeres felvételihez. Két, talán három hónapig ment ez a huza-vona, míg végül búcsút mondtunk egymásnak. Volt egy kis nézeteltérésünk, amit nem részleteznék, de egy annyit elmondanék, hogy ez a nézeteltérés volt az, ami megadta a végső löketet, hogy a saját sarkamra álljak, és kijelentsem, itt és most vége a tanározásnak, fölösleges pénzkidobásnak. Tanulni úgyis egyedül kell, a tanár semmit sem tud nyújtani azon kívül, hogy még egyszer elmagyarázza ugyanazt (a könyvben nagyon szépen és részletesen el voltak magyarázva a dolgok, amit pedig tényleg nem értettem, azt megkérdeztem az egyik családtagunktól, aki orvosként dolgozik).

Eljött a felvételi ideje, és hát, puff! Ismét nem sikerült. Tudom, nem egy mentség, de az volt az első év, amikor ilyen nehéz felvételit állítottak össze, és ennél fogva ez volt az első év is, amikor a legkisebbek voltak a bejutási jegyek. Hatodiknak estem ki. Fel sem fogtam. Esküszöm. Az igaz, hogy a felvételire egy hatalmas gyomorgörccsel mentem el, és már az első kérdésnél tiszta volt, hogy ez ennél könnyebb nem lesz, de szenttül reménykedtem abban, hogy mégis sikerülni fog. Bejutok, és végre elkezdhetem az életem. Mehetek egyetemre, szerezhetek barátokat, kicsit összeszedhetem a szociális életem a padlóról.

Ám az egyedüli, akit össze kellett szedni a padlóról az én voltam. 

Még most emlékszem, amikor megláttam a jegyeket, majd a nevemet, és végül azt, hogy ismét kiestem. Kifutott a lábam alól a talaj. Olyan rosszullét lett úrrá rajtam, hogy sírni sem bírtam. A hányinger kerülgetett, az agyam meg folyamatosan ismételgette, hogy ez nem igaz, ilyen nincs. Ez biztos csak egy vicc. Annyira sokkban voltam, hogy semmiféle érzelmet nem közvetítettem a külvilág felé, ezért jött az, hogy néha a szüleim is megkérdezték, egyáltalán érdekel-e ez engem? Érdekelt, nagyon is, viszont úgy éreztem, azzal, ha nekifogok sírni, minden sokkal rosszabb lesz. Egyébként sem szeretem kimutatni az érzéseimet mások előtt, s nem is igazán tudom. Amolyan csendben szenvedő típus vagyok.

Aztán persze jöttek a telefonálgatások. 'Na, sikerült?', 'Na, hogy ment?', én pedig mindenre ugyanazt a monoton választ adtam: 'Nem, nem sikerült!'. A normálisabbak odanyomták, hogy ne add fel, próbálkozz újra, a többiek meg, ha nem is egy szinten, de mind ugyanazt zengték: 'Látod, most sem sikerült! Ideje menned máshova!'. Egyes egyedül a szüleim és tesóm voltak azok, akik végig támogattak, biztattak, még akkor is, amikor már én sem hittem magamban. Ők mondták, hogy nem baj, majd megpróbálom jövőre is. Sikerülni fog, bíznak bennem, tudják, hogy ügyes vagyok, kitartó és szorgalmas, ezért elérem az álmom. Ezzel csak egyetlenegy gond volt. Ők bíztak bennem, én viszont elvesztettem a hitem saját magamban. Úgy éreztem, kudarcot vallottam minden téren, csalódást okoztam az egyedüli személyeknek ezen a világon, akiket teljes szívemből szeretek. Ez a bűntudat pedig belülről marcagolt, emésztett fel. Még most is előttem van, amikor egyedül maradva csak meredtem a plafonra, és a könnyeim egymás után folytak le az arcomon. Ekkor éreztem először azt, milyen is, amikor a könnyek égetik a bőröd. Aztán a sírás zokogásba ment át, hogy a mellkasom is belefájdult, konkrétan nem kaptam levegőt.

Második év

Egy kerek hétig padlón voltam. Az elhatározásom, miszerint ha törik, ha szakad, úgyis orvos leszek, kőkemény volt, ennek ellenére valahogy szorongva tekintettem az elkövetkezendő újabb hosszú egy évre. Tudtam, hogy az előzőhöz képest kétszer annyit sem fogok kimozdulni. Bár előzőleg eldöntöttem, hogy elmegyek dolgozni, de miután kevés fizetést ígértek mindenhol, és annak a fizetésnek a fele ingázásra ment volna el, inkább feladtam. A szüleim természetesen támogattak, és teljes mértékben a tanulás mellett voltak. Mindenáron sikerülnie kellett a következő felvételinek, mivel az egyetemnél is kérdéses lett a magyar orvosi kar fennmaradása. Így maradtam ismét otthon.

Mondanom sem kell, a rossz szavak száma megnőtt. Esküszöm, rettegtem emberek közé menni, mert bárkivel találkoztam, mindig ugyanaz a lenéző tekintet fogadott. Kevesen voltak, akik támogattak és biztattak, hogy ne adjam fel. Végtelenül magányos voltam. Barátaim a városomban nem voltak, az előzőek egyetemre jártak, nem volt idejük rám. Itthon egész nap nem csináltam mást, csak reggel nyolckor felkeltem, tanultam, besegítettem a házimunkába, főztem, tanultam, takarítottam, tanultam, ettem, ittam, tanultam és ez így ment végig. Sokszor a sírás kerülgetett, hogy ha hamarosan nem változik valami, biztosan bedilizek. A hangulatváltozások napi szinten felütötték a fejüket. Egyszer boldog voltam, mosolyogtam, máskor meg, egyik percről a másikra az életkedvem a béka feneke alá süllyedt. Csak ültem, és meredtem a semmibe, sírás kerülgetett, dühös voltam saját magamra, csalódott voltam, mert nem akartam elhinni, hogy nekem ennyire nem jönnek össze a dolgok, hogy hülye vagyok, hogy kudarcot vallottam az életemben, hogy belőlem soha semmi nem lesz, hogy így mégis hogy fogok egy fényes jövőt kialakítani magamnak, hogy mégis hogy lesz belőlem orvos, amikor egy egyszerű felvételi vizsgát sem vagyok képes elvenni. És még megannyi ehhez hasonló gondolat, amiket ha mind leírnék, holnapig sorolhatnám. Odáig fajultak a dolgok, hogy apukám, aki egyébként egy roppant türelmes és csendes ember, rám parancsolt, hogy szedjem össze magam, mert depressziós leszek, onnan pedig nem lesz visszaút.

Ez ébresztett fel, hogy kezdenem kellene valamit az életemmel, mert ez nem én vagyok.

Másnap teljesen máshogy keltem fel. Mosolyogtam, de úgy igazán, őszintén. Reggeliztem, és teljesen más életkedvvel fogtam neki tanulni. Esténként motivációs videókat, orvosis diákok által készített vlogokat néztem. Csináltam egy instagramot is, ahol szintén csak motivációs és orvosival foglalkozó oldalakat követek (nagyrészt. Azért van hely a barátoknak is :D ). Többet jártam ki, még ha csak a nagymamámig mentem is el. Elkezdtem kpopot hallgatni, koreai sorozatokat nézni, edzeni, amely, be kell valljam, rengeteget dobott az önbizalmamon. Totál máshogy kezdtem el látni az életet. Már nem haragudtam a világra, és lassanként saját magammal is megbékéltem. Elfogadtam, hogy ennek így kell lennie, hogy minden okkal történik.

Tanulás szempontjából a leckéket is máshogy kezeltem. Mindig úgy ültem le tanulni, hogy ezt a leendő pácienseimért teszem. Azért, hogy majd ezzel a tudásommal segíthessek. Természetesen tudtam, hogy ez az anyag roppant kevés ahhoz képest, hogy mennyi mindent kell tudni majd egy beteg meggyógyításáért, viszont nekem rengeteget segített. Amikor kimentem sétálni, vagy mentünk valamerre a családdal, már nem érdekeltek a szúrós pillantások, vagy a szavak, amikkel a lelkembe próbáltak tiporni. Sőt, büszke voltam arra, hogy igen, én ezt tanulom, orvos leszek, és az ország legjobb orvosi egyetemére fogok járni. Ha megkérdezték tőlem, hogy 'Belőled mégis mikor lesz orvos?' (igen, volt ilyen, viccen kívül), akkor azt feleltem, hogy következik. Ha megpróbáltak lebeszélni, vagy sértő szavakat vágtak a fejemhez (konkrét példa: 'Ne haragudj, de az a jegy (az utolsó felvételin írt jegyem) nem orvosira való!') mosolyogtam egyet, és mentem tovább. Persze, valamilyen szinten fájt, főleg, hogy sokszor olyanok sértettek meg, akikről azt hittem, mellettem állnak, de semmit sem tehettem ellenük, csak tűrtem. Nem mellesleg nekem ott voltak a szüleim, akik akkor sem adták fel, amikor én igen, és akik akkor is bíztak bennem, amikor én nem.

Elmentem a próbafelvételikre. A jegyeim igaz, hogy még mindig kicsik voltak, tekintve, hogy már egy másik gondolkodásmód szerint kellett tanulni, viszont láttam reményt. Nem voltak nagy jegyek, mégis hittem magamban annyira, hogy tudjam, fel fogom őket tornázni a felvételiig. És láss csodát! Sikerült! Két jegyet javítottam közel egy hónap alatt, amire irtó büszke voltam. Persze, még mindig nem volt valami fényes, viszont így már láttam valamicske esélyt a bejutásra. Fontos kiemelnem, hogy ezen a ponton már nem voltam stresszes, nem izgultam, hogy vajon mi lesz, hogy lesz. Egyszerűen éreztem, hogy sikerülni fog, és most minden tökéletes lesz.

Így is mentem el a felvételire. Jó, a kapuban állva kicsit reszketett a kezem, de amint beültem a terembe, és beszélgetni kezdtem a többiekkel, az idegességem lassan alábbhagyott. Aztán megint ideges lettem, amikor elkezdték kiosztani a tételeket, és az egyiknek a hátán véletlenül észrevettem, hogy ebben az évben rajzokat is tettek be. A könyvbeli rajzokon futtában mentem át, ami mondjuk nem is segített volna, mivel nem onnan voltak. A tétel kinyitása, a vizsga hivatalos megkezdése és az első kérdés elolvasása után beparáztam, de végül is, SIKERÜLT!

Bejutottam, és ősztől én is hallgatója leszek az országunk egyik legjobb orvosi egyetemének. Mérhetetlenül örültem nem csak én, hanem az egész családom, és higyjétek el, még most sem fogom fel, mindez velem történik. Talán azért, mert ez az első álmom, amit bárki közreműködése nélkül értem el. Úgy érzem, ezen a szinten hatalmasat fejlődtem. Eddig mindig egy kis burokban éltem, óvva voltam mindentől, és sosem kellett igazán megdolgozzak semmiért. Azonban most, ezen két év alatt rengeteget szenvedtem, rengeteget tanultam és gürcöltem azért, hogy itt legyek. Feláldoztam a szabadidőmet, elveszítettem a barátaimat, viszont semmiképp sem tudom azt mondani, hogy nem érte meg. Teljes mértékben megérte, és szerintem jó eséllyel csinálnám újra megint, mert túlságosan édes ennek a kemény munkának a gyümölcse ahhoz, hogy lemondjak róla.

Most pedig tűkön ülve várom, milyen lesz az első évem, milyen lesz egy új társasághoz tartozni, és végül, de nem utolsó sorban, milyen lesz végre elindulni a saját utamon. Úgy tervezem, hogy ezen utazást veletek is meg fogom osztani. Az egyetem szeptember végén kezdődik el, és reményeim szerint egy héten legalább egyszer leülök megírni egy-egy bejegyzést az adott hét történéseiről. Biztosan nem lesz könnyű, lévén, hogy ezer dolog szakad majd a nyakamba, nem beszélve arról, hogy ha minden jól megy, bentlakásba költözök, viszont igyekszem betartani a szavam :)

Utóiratként még elmondanám, hogy az álmaitokat soha ne adjátok fel! Ha megálmodtad, meg is tudod csinálni, csak keményen kell dolgoznod érte. S ha én megcsináltam, ti is meg tudjátok csinálni! Fel a fejjel, és mindent bele! :)

Ha bármi kérdésetek van, állok rendelkezésre! :)

2018. április 11., szerda

Mit tanított nekem az írás?

Sziasztok!

Rengeteget gondolkoztam azon, mit írhatnék újabb bejegyzésként. Egyrészt mostanság tényleg minden téma alaposan ki volt már tárgyalva, így nem szerettem volna ugyanazt az x dolgot, amit már ezeregy oldalon boncolgattak, én is elmondani, ismét. Másrészt a legtöbb blogos csoportban az utóbbi hónapokban inkább outfites, főzőcskézős, lakberendezős posztokat olvasni,  amibe én nem szerettem volna beletartozni. Nem ilyenekért hoztam létre a blogot.

Ma aztán végre eszembe jutott egy érdekes bejegyzés-téma, amit gyorsan le is firkantanék, mielőtt feledésbe merül. 

Írni nagyon régóta írok, emiatt jutottam el arra a pontra, hogy a mindennapjaim részévé vált. Ha nem is ülök le minden este vagy kora reggel a billentyűzet elé pötyögni, a fejemben így is, úgy is kavarognak az ötletek. Ebből kifolyólag eljutottam addig a pontig, ahol már elmondhatom, hogy az írás nem csak írni, választékosan fogalmazni tanított meg engem, hanem valamilyen szinten a személyiségemhez is hozzásegített. A különböző karakterek, amiket a történeteim során megalkottam, olyan kihívás elé állítottak, amelyekkel néha bátran, néha idegeskedve néztem farkasszemet. Elvégre, minden egyes karakter esetén valaki másnak a bőrébe kell bújnunk, hogy hitelesen eljátszunk a szerepét.

1. Türelem

Azt hiszem, ez az egyik majdnem legfontosabb dolog, amit az elmúlt évek alatt alkotás közben megtanultam. Aki ismer, az tudja, hogy oké, türelmes vagyok egy darabig, de ha betelt nálam a pohár, mindenki fusson, amerre lát. Nos, ez nálam egy új szintet ütött meg. Emlékszem, nagyon rég alkottam egy olyan szereplőt, aki kábé leszarta a világot. Általa én is felvettem azt a köntöst, ami segített leküzdeni az elkezdődő idegeskedést, ha valami nem úgy sikerült, ahogy én szerettem volna, és akkor sem akadtam ki teljesen, amikor robbant a bomba valami kapcsán. 
Azt is idebiggyeszteném még, hogy a türelem nem csak az életem ezen részére hatott ki, hanem az alkotásban is merőn közrejátszott. Például sokszor voltam úgy, hogy nekem akkor és ott kell valami, és ebben senki sem állíthat meg. Ez persze rengeteg konfliktust szült a körülöttem lévőkkel, mivel azt a valamit nem mindig kaphattam meg akkor és ott. Kellett egy kis idő, ami eljuttasson oda, s az út közben megtanultam jobban értékelni a célt. És így van ez írás terén is. Türelmesnek kell lenni ahhoz, hogy valami jót és maradandót alkossunk. Hiába van a fejünkben ezernyi gondolat, kell egy út, amelyen elinduljunk, és amely segítségével ügyesen összekössük a szálakat.

2. Önbizalom

Önbizalomhiányos voltam nagyon hosszú ideig. Mondjuk most sem rendelkezem valami erős magabiztossággal, viszont rengeteget fejlődtem. Ebben az segített, hogy folyton olyan történeteket olvastam és írtam, amelyekben a szereplők vakmerőek és bátrak voltak, nem beszélve arról, hogy efféleképpen sok kapu megnyílt előttük. Elfogadták a hibáikat, és büszkén felvállalták őket. Azok pedig, akik önmagukat adták, sikereket értek el, még ha azok a sikerek parányiak is voltak. Rájöttem arra is, hogy az embereket sokszor nem is érdekli, hogy éppen hogy viselkedünk. Persze, az adott pillanatban akár furcsa pillantásokkal is méregethetnek, ha a helyzet így kívánja, de amint továbbmennek, minden feledésbe merül. 

3. Erősebb személyiség

Bevallom, ezt a jelenlegi karakterem 'tanította' meg nekem. El kell, hogy mondjam, talán ez az eddigi életem legerősebb és legkiemelkedőbb főszereplője. Nagyon sokat, éveket dolgoztam rajta, és úgy érzem, végre megérte annyi időt belefektetni. A lány miatt nekem is fel kellett vennem egy olyan álarcot, ami egyáltalán nem rám vall. Én csendesebb, nyugodtabb, megfontoltabb vagyok, míg ez a lány a történetben lázadozik, szembe megy a veszéllyel, nem gondolkozik el a tettei következményein vagy súlyán. Szóval totál az ellentétem. És szeretem. Komolyan megszerettem őt, annak ellenére, hogy nem tekinthető egy példaképnek. S miközben őt alkottam, sokszor elfelejtettem levenni azt az álarcot, és sokszor cselekedtem én is úgy, hogy nem gondoltam a következményekre. Valamilyen szinten bevállalósabb lettem, és őszintén, sokkal szebb és érdekesebb élményekre tettem szert ekképpen, mint azelőtt. Természetesen, habár feszegetem is a határaimat, azért megmaradok a racionális cselekvés vonalán belül. Annyi az egész, hogy nem agyalok annyit, ha valamit végre akarok hajtani.

4. Megtanultam önmagam lenni

Tény s való, hogy szeretek élni. Szeretek új dolgokat kipróbálni, nevetni, új embereket megismerni, új élményeket szerezni, néha hülyeségeket csinálni, bulizni, táncolni, lézengeni az éjszakában és megannyi más dolog. Nos, ez azelőtt közel sem így volt. Oké, szerettem, elméletben, de amikor cselekvésre került volna sor, valahogy elvesztem az emberek ki nem mondott véleményeiben. Nem mertem egyetlen lépést sem tenni anélkül, hogy ne agyaltam volna azon, vajon hányan néznek, vajon mit gondolnak rólam, vajon kinevetnek, vajon van valami az öltözékemen, ami nem tetszik nekik? Száz meg száz kérdés, amire abszolút nem éri meg időt fordítani. Egyrészt, a fene se fogja nézni, hogy nézel ki. Másrészt az a kinézet a te személyiséged része. Ha szereted, viseld bátran! Ha énekelni akarsz a nyílt utcán, menj, és énekelj teli torokból. Ha végig akarod nevetni és beszélgetni az éjszakát a legjobb barátaiddal, csináld! Ezek lehetnek akár vissza nem térő alkalmak is, amelyeket ha elengedsz, talán örökre bánni fogod. 

5. Harcolni a végsőkig

Olyan szakmát választottam, aminek elgendhetetlen része a mindennapi harc nem csak a fejlődéssel, hanem önmagunkkal szemben is. És itt most nem csak az írásról beszélek, hanem bármilyen másik szakmáról. Írás közben akaratlanul is megtanulunk harcolni a célért, a szereplőkért, a történetért. Igen, sokszor feladjuk, és még annál is többször hajítjunk a fiók mélyére a szerzeményt azzal az ürüggyel, hogy majd egyszer folytatjuk, közben pedig jómagunk is tudjuk, hogy az a 'majd egyszer' soha nem jön el. Ez a munka része. Viszont, ha megtaláltunk egy olyan élettörténetet, amit el akarunk mesélni, akkor azért tűzön-vizen keresztül megyünk, és addig nem nyugszunk, ameddig be nem fejezzünk.
Ez a mindennapi életben nagyon fontos, mivel az egész életünk harcokból áll. Harcolunk az igazunkért, harcolunk a megbecsülésért, az elismerésért, a szerelemért, a munkahelyért, a jó jegyekért, a célokért. Harcolunk azért, hogy éljünk, és ne vesszük el a szürkeségben. Ez tesz minket emberivé, és ez az, ami miatt századnyára sem adjuk fel, bármilyen nehéz is. Ez az, ami egyedivé és különlegessé tesz mindannyiunkat. Mert harcolni rohadt nehéz, mondjon bárki bármit. Sokszor sírunk, és sokszor sodródunk afelé, hogy legszívesebben feladnánk az egészet, mégsem tesszük. Nem tesszük, mert reménykedünk, hiszünk. Innen is üzenem mindenkinek, hogy az álmaitokat soha ne adjátok fel! Az álmok azok, amik éreztetik velünk, hogy élünk, és van értelme az életünknek.

Nektek mit tanított az írás?

2018. március 19., hétfő

Az a bizonyos 'catcalling'

Sziasztok!

Mielőtt belevágnék a dolgok közepébe, tisztáznám, mit is jelent pontosan a 'catcalling'. Bizonyára, ha nem is minden, de minden második lány/nő ütközött már abba a problémába, amikor az utcán sétálva  bizonyos 'férfiak' (igen, szándékosan tettem idézőjelbe, mert az ilyeneket nem tudom férfiaknak nevezni, sokkal inkább bunkó parasztoknak) utána szólnak, esetleg füttyentenek is. Nos, ez röviden és tömören a catcalling. 

És hogy én most miért is tárgyalom ezt a témát?

'Ne fütyülj. Ne vagyok kutya.'
Őszinte leszek. Az elmúlt időkben nem egyszer megesett már velem, főleg nyáron, amikor ugye előkerülnek a ruhácskák, rövid nadrágok, szoknyák, hogy nyugodtan sétáltam a járdán, és vagy ledudáltak a kamionosok, vagy egy csoport fiú mellett elhaladva fütyülni kezdtek utánam. Megemlíteném, hogy soha nem öltöztem kihívóan, sőt sminket sem használok túlzott mennyiségben. Ugyanakkor szeretem a csinos darabokat, és ebből kifolyólag előszeretettel is viselem őket. Viszont ez, szerény vélemény szerint,  akkor sem jogosít fel senkit arra, hogy ilyen megnyilvánulást tegyen. 

Bevallom, az ilyenek engem nagyon rosszul érintenek. Hosszú ideig voltam önbizalomhiányos, és most sem tartom magam valami hű, de jónak, ennek ellenére igyekszem magabiztos lenni, mert olyankor mindent könnyebben viselek, és a rossz dolgok is gyorsabban leperegnek rólam. Azonban amikor ilyesmivel találkozom, valahogy akaratlanul is elgondolkozom azon, hogy mit csinálok rosszul, mivel lehetne leállítani az ilyeneket, egyáltalán megéri-e foglalkozni velük. Természetesen az utolsó kérdésre abszolút nem a válasz! Mert miért foglalkoznál egy olyannal, aki abban leli örömét, hogy ezzel hívja fel magára a figyelmet?

Az a kérdés viszont foglalkoztat, hogy ilyenkor mégis mi jár a másik félnek a fejében? Ezzel szeretne elérni valamit az illető lánynál, vagy csak szimplán unaloműzés a meleg ellen?

Tény s való, hogy a férfiak szeretik megnézni a lányokat, szeretik kicsit legeltetni rajtuk a szemüket, úgy, ahogy mi is tesszük velük (senki le se tagadja!). De hadd emeljem ki, hogy ameddig a kulturáltabbak visszafogottan teszik ezt, addig a bunkók előszeretettel szólogatnak be. Azon viszont el sem gondolkoznak, hogy ezzel talán megrendítik egy gyengébb önbizalmát, mert egyből azt kezdi el nézni magán, hogy most valóban olyan jól néz-e ki, vagy pont az ellenkezője? Vajon túl sokat mutatott az a szoknya, vagy olyan rondán áll, hogy egyesek így fejezik ki nemtetszésüket? Vajon merjen még elindulni a kedvenc maxi ruhájában, vagy inkább vágja a szekrénye legmélyére, és soha többet elő se vegye? Szomorú, de mind igaz.

Tudd a különbséget egy barátságos dicséret és egy zaklatás
között.
És, ami még buzdított, hogy leüljek, és az ezzel kapcsolatos gondolataimat megosszam az az, hogy egy adott oldalon egy lány megkérdezte, hogy azért, mert utána nem fütyülnek, nem szólnak be neki, hogy 'csini a rucid!' vagy - a szokásos, milliószor hallott és irtó pocsék - 'helló cica, van gazdád?', azért ő csúnyának számít? Ő konkrétan azt hitte magáról, hogy azért, amiért őt nem érik ilyen típusú megnyilvánulások, már nem számít jó nőnek. Most komolyan eddig fajult a világ, hogy valaki ebben méri a szépségét?  Egyáltalán, mitől jó nő egy nő? Hogy beszólnak neki kábé minden második lépésnél? Vagy már nem is ülhet fel nyáron egy zsúfolt buszra, mert tuti akad legalább egy személy, aki túlságosan is beférkőzik a magánszférájába, és tizedik megszólítás után sem hajlandó befejezni? Vagy idegenek próbálnak rácsapni a fenekére egy emberekkel teli utcán szimplán azért, mert merte felvenni a kedvenc bőrszoknyáját? 

Biztosan nem ettől lesz valaki szép. Biztosan nem attól leszek szép, hogy félnem kell fényes nappal elindulni, nehogy utánam kiabáljanak, lefütyüljenek, vagy ami még rosszabb, fogdosni kezdjenek. És szomorú az is, hogy azok, akik mindennek szem- és fültanúi, a kisujjúkat sem mozdítják. Mert minek?

Mindezek ellenére nem fogok meginogni. Meginogni olyan szinten, hogy nem veszek fel többet csinos darabokat, és nem adok a külsőmre. Szeretem a testem, szeretem rendezni magam, foglalkozni a külsőmmel. Jól esik, ha valaki megdicséri a hajam vagy a ruhám, mindezt kulturáltan és barátságosan, nem paraszt módjára, mintha legalábbis az útszélen kellettném magam.

Azoknak a magukat férfiaknak nevezőknek pedig üzenem, hogy vegyetek vissza a viselkedésetekből! Egyrészt így soha a büdös életben nem fog egyetlen épeszű lány sem szóba állni veletek, és a keményebbek elküldenek titeket a búsba. Másrészt valakinek a lelkébe tiportok, és tönkreteszitek őt. Nem mindenki olyan erős, hogy az ilyeneket kibírja, és emelt fővel nézzen velük farkasszemet. Legyetek már annyira férfiak, hogy férfiként viselkedtek, nem pedig valami szalasztottként, akik akkor látnak életükben először nőt.