2018. november 21., szerda

Mi a helyzet mostanság, kedves Orvostanhallgató?

Sziasztok!

Annyira jó lenne, ha most ide csupa pozitív dolgot tudnék írni, de nem...

Régóta készülök egy olyan bejegyzést megírására, amibe bepötyögöm a gondolataimat az elmúlt pár hétről. Igazából majdnem semmi nem történt, és mégis olyan sok mindent tudhatok magam mögött. A szabadidőm a zéróra csökkent, és az a pár óra is, ami néhanapján, legfőképp hétvégén megmarad, alvásra 'pazarlódik'. 

Emlékszem, az elején feltöltöttem instagramra egy képet, alá pedig odabiggyesztettem, hogy mennyire nehéz volt az első nap az egyetemen. Nos, ha rohadt őszinte akarok lenni, akkor elmondom, hogy az a bizonyos hétfő semmi sem volt a mostaniakhoz képest, és csak fogom a fejem, hogy mennyire naiv lehettem akkortájt. Azon a bizonyos hétfőn valahogy elvárásokkal és tervekkel indultam neki az évnek, és felvillanyozott az ötlet, hogy egyetlen szabad percem sem lesz, és egy nap akár többször is vissza kell majd menni egyetemre. Azon a hétfőn bele se gondoltam abba, milyen lesz, amikor egy héten kábé száz oldalt be kell vágni, és abból mind számot is kell adni. Azon a bizonyos hétfőn elhessegettem a gondolatok a fejemből, hogy talán nem minden lesz pontosan olyan, mint ahogy én azt elterveztem. 

Nem fogom tagadni, semmi sem alakult a tervek szerint, és emiatt talán egy kicsit csalódott vagyok. Egyrészt minden kicsúszni látszik a kezeim közül, és azt sem tudom, miképp kapjak a dolgok után. Másrészt valahogy elmagányosodtam, és az egyedüli dolog, amibe minden nap menekülök, az a tanulás. Azt ugye már meséltem, hogy két évet otthon töltöttem, ami alatt barátok nélkül maradtam. Ez volt az egyik ok, amiért vártam az egyetemet: hogy végre új barátokra tegyek szert, akikkel egyezik a szó, akikkel programokat tudunk szervezni, hülyülhetünk korlátok nélkül a sok unalmas óra között, vagy csak egyszerűen bevárjuk a másikat, ameddig elkészül a köpeny levetésével és berakásával a táskájába. Nem egészen ezt kaptam, mi több az utóbbi napokban azt vettem észre, hogy mindenkivel párhuzamosan vagyok. 

Komolyan mondom, vannak emberek, akiknek totálisan bejön az Élet. Nagyon jó jegyeik vannak, van szociális életük, párkapcsolatuk, és úgy egybevéve boldogok is. Én meg itt vagyok mindennek az ellentétével. Mintha tényleg abszolút semmi sem jönne össze. Két hónap alatt senkivel sem sikerült igazi barátságot kötnöm. Mármint olyat, amelyikben megvárnak, amelyikben elmehetünk kajálni egyet, vagy csak simán beszélgetünk nem az egyetemről, mert amúgy nincsenek nagy elvárásaim ilyen rövid idő alatt. Másoknak mindez összejött, és csak nézem, hogy olyanok, mintha ezer éve ismernék egymást. Próbálkozom én, nem adom fel, csak ez most nagyon kikívánkozott belőlem.

Ami az egyetemet illeti, nehéz. Görcsös. Stresszes. Az anatómia órákat úgy képzeljétek el, mint a matek órákat. Megy a stressz, mert minden órán feleltetnek, ha pedig nem tudsz, szó nélkül kiraknak óráról, amellé pedig egy hiányzást és egy egyest is kapsz. Kémiából abszolút semmit nem értek. A képleteket, amiket nagy nehezen megtanultam, másnapra el is felejtettem. Ennek a gyakorlati részéből egy olyan három hete minden kísérletet elrontok, amit persze újra kell csináljak (ezért is van az, hogy utolsónak hagyom el a termet minden órán). A fizika az még meneget, viszont a parciálist abból is szépen elrontottam. Tegnap elsősegély vizsga gyakorlati részét elrontottam, ami pedig a legkönnyebb lett volna. A csontvizsgám a legborzalmasabb. Sírva jöttem ki a teremből. Hiába csinálok ütemtervet, nem tudom követni. Egyedüli kikapcsolódásom a pénteki nap második fele, amikor végre hazamehetek a családomhoz, plusz jelentkeztem gólyának a gólyabálra, ahol táncolni fogok, így valamennyire azok az esti táncórák is feldobják picit a napjaimat.

Szóval mindent egybevetve nem könnyű.

Mégis szép!

Szép, mert bár van egy csomó töltelék tantárgy, aminek szerintem soha nem fogom orvosként hasznát venni, tanulunk olyat, ami érdekes, ami érezteti velünk, hogy azért mégis csak orvosi egyetemen vagyunk. Hulla fáradt vagyok minden nap, mivel éjszaka sem bírok már aludni, mégis, csodával határos módon mindegyik napomat kihúzom állva, tanulva, szaladgálva egyik óráról a másikra, és tűrve, hogy a drága ágyikómba csupán tizenegy után fekhetek be. És szép, mert ismertem meg olyan embereket, akikre felnézek, és akik miatt várom az anatómia órákat.

2018. október 20., szombat

Életem első ügyelete

Sziasztok!

Ha ezelőtt pár évvel valaki azt mondja nekem, hogy csupán három hét leforgása alatt irtózatosan fel fog gyorsulni az életem, kábé olyannyira, hogy követni sem tudom a változásokat, és olyan hamar jön a péntek, hogy időm sincs elgondolkozni azon, hogy alig várom a pénteket, simán szemberöhögöm. Nem azért, mert mondjuk nem mondana igazat, hanem szimplán azért, mert az életemben egészen eddig soha nem éreztem az idő múlásának a gyorsasáságát. Eddig a hónapig hétfőnként mindig vártam a pénteket, vasárnap pedig mindig szomorú voltam, hogy holnap megint hétfő, megint korán kell kelni, be kell menni suliba. Most eljutottam oda, hogy várom a hétfőket, mivel minden héten tanulok valami újat, és mindig belevethetem magam valami olyasmibe, ami örömmel tölt el. Így aztán szinte elfeledkezem azon idegeskedni, hogy mikor jön már el az a mindenki életében várva várt hétvége.

A napjaim tehát gyorsan telnek. Készülődök a legelső vizsgámra, ami történetesen a csontvizsga lesz, közben igyekszem a többi tantárgyból is tanulni, hogy ne hagyjak mindent éppen az utolsó percre, azaz a vizsgaidőszakra. Persze eddig sikertelenek a próbálkozásaim, és anatómián kívül szinte semmi egyébből nem tudtam rendesen készülni (kivéve a fizika és kémia gyakorlati órákat, amelyekre azért elvárják a normális felkészülést, lévén, hogy kísérleteket végzünk mindkettőből). 

Nem tudom, ha már említettem, de első évesként kell legyen négy ügyeletünk a kórházban, amit év végén le kell adni, és ami két kreditet ér. Az a két kredit most lehet nem is olyan sok, viszont a tapasztalat, amit egy éjszaka, vagy akár pár óra alatt szerezhetsz, szerintem mindent megér. A mai nap a legelső ügyeletemről szeretnék nektek mesélni picit.

Tegnap, vagyis pénteken eldöntöttem, hogy még három társammal együtt bemegyünk letudni az első ügyeletünket. Én, személy szerint borzasztóan vártam, mivel a sok tanulás mellett valahogy éreznem kellett azt, hogy minden nem hiába van, és őszintén kontaktba szerettem volna kerülni a betegekkel, látni, hogyan dolgoznak az orvosok, elolvasni egy anamnézist és miegymás. Este hétre mentünk be, gyorsan átöltöztünk, majd kezdődött a keresgélés, ugyanis a kórháznak egy másik szárnyában öltöztünk át, holott lehetett volna ott is, ahol ügyeleteztünk. S mivel a kórház irtó nagy, rengeteg osztállyal, folyosóval, lifttel, lépcsővel, hirtelen azt sem tudtuk, merre forduljunk, hogy kikössünk a sürgősségin. Igen, a sürgősségit választottuk, mivel ott lehet a legtöbbet tanulni, és ott lehet a legtöbbet látni. Végül megállítottunk két lányt, és megkérdeztük, hogy merre kell menni. Szerencsére a lányok nagyon kedvesek voltak, és elkísértek minket az adott osztályra. Ott aztán folytatódott a kutakodás a főápoló után, ugyanis ő kellett minket beosszon, ki hova menjen tovább. 
Lehet ez mindenhol így van, viszont elmagyaráznám, hogy nálunk a sürgősségi is fel van osztva kisebb osztályokra, mint például a pediátria, enyhébb-, közepes- és végül nagyon súlyos esetek. Mivel négyen mentünk, két választási lehetőségünk volt: pediátria és enyhébb esetek, amelyet az ápoló egész egyszerűen zöld zónának hívott. 

Valamikor gyerekorvos szerettem volna lenni, sőt, még most is néha ott motoszkál az agyamban, hogy erre adjam a fejem, ezért gondolkodás nélkül a pedit választottam. Az egyik társam szintén gyerekorvos szeretne lenni, ezért ő is ez mellett döntött. Elvezettek minket, és onnantól magunkra voltunk utalva. Vagyis olyan szinten, hogy onnantól fogva mi kellett menjünk, és beavatkozzunk különböző ügyekbe. Na és innnen jönnek az érdekesebb dolgok :D

Egy pár percig megálltunk, hogy felmérjük a terepet. Az osztály nem volt valami nagy. Négy elkülönített szoba volt, plusz öt ágy, amelyet függönyök választottak el. A váróterem persze televolt kisgyerekekkel. Voltak, akik már órák óta vártak kivizsgálásra, és voltak olyanok is, akiknek az esete súlyosabb volt, így ők elsőbbséget élveztek. De erre még visszatérek, mivel itt van egy nagyon jó kis sztorim!

Tehát, felmértük a terepet, utána meg én simán odaléptem az első ápolóhoz, akit megláttam tevékenykedni egy asztalnál. Megkérdeztem, miben segíthetünk, mire nagyon kedvesen magyarázni kezdett, hogy mi található az asztalnál, mit mire használnak, milyen betegek érkeznek ide. Ezután pontosan elment az egyik ágytól egy család, így odavezetett minket, és elmagyarázta, hogy minden alkalommal, amikor valaki hazamegy, cseréljük le az egyhasználatos lepedőt, és húzzunk fel újat a következő betegnek. Ez így nem volt nehéz, mivel a lepedőket könnyen lehetett le- és felhúzni. Kérdeztem, kell-e kesztyűt húznunk, ő pedig mondta, hogy ha akarunk, lehet, de ezt inkább olyankor, amikor vérrel, esetleg különböző testnedvekkel kerülünk kapcsolatba.

A lepedőcserét követően már jött is a következő család, és ez volt az első alkalom, hogy egy teljes kivizsgálásnak lehettünk a tanúi. Behúzták a függönyöket, mi pedig ott lehettünk a függönyön belül, és hallgathattunk és láthattunk mindent, ami ott történt. A kisfiúnál egyébként egy nagyon durva mandulagyulladást állapítottak meg, ami látszott is, mivel a nyirokcsomói és a mandulái nagyon meg voltak duzzadva. Miután az orvos elment, és a család ott maradt, kérdezősködni kezdtem, mivel a kivizsgálás során voltak olyan dolgok, amelyeket elsőre nem igazán értettem meg. Az apuka elmagyarázta. Itt most ezt igazából nem fejtegetném, mivel nem vagyok biztos benne, mennyire lehet belemenni a részletekbe, így csak annyit mondanék, hogy szegény gyerek és a szülei elég sok mindenen mentek keresztül nagyjából hat év alatt.

Innen aztán félrevonultunk, hogy magukra hagyjuk őket. Nem fogom tagadni, borzasztó volt látni, mennyire tehetetlennek érzik magukat a szülők, és mennyire szenvednek attól, hogy nem tudnak enyhíteni a gyerekük fájdalmán, aki az idő alatt annyira legyengült, hogy jóformán csak aludt. 

Az elkövetkezendő percekben történtek még dolgok, mint például láthattuk, hogyan tesznek fel egy branült, és milyen nehezen viseli ezt a beavatkozást mindegyik gyerek. Amikor le kell fognod őket, hogy a művelet közben nehogy megsebesítsék saját magukat, de közben meg hallod és érzed, mennyire sírnak és vergődnek, felül kell kerekedned a sajnálaton, és elvégezned a dolgod, mert végtére is te segíteni szeretnél rajtuk, hiába fáj nekik ez a segítség. Emellett volt szerencsém fordítani románról magyarra és fordítva, mivel az egyik kislány nem tudott románul, az orvos meg nem tudott magyarul. Akkor és ott nagyon fontosnak és büszkének éreztem magam, hogy egy orvos megbízott bennem annyira, hogy segítsek neki. Ééés, az egyik betegnél azt is megállapítottam, melyik lábtőcsontját nem ismerte fel xD. Az orvos burkoltan meg is dicsért, ami melengette a szívemet. Egyébként ez az orvos picit szemtelen volt a betegekkel, viszont velünk nagyon jól bánt, és tényleg mindenbe igyekezett belevonni.

És most, a végére jöjjön egy érdekesebb sztori. Nagyon remélem, hogy semmi problémám nem fog ebből adódni, bár nevet nem mondok, mivel (1) nem is tudom, hogy hívtak az illetőt, (2) ez tényleg etikátlan lenne.

Olyan tíz-tizenegy körül behoztak egy tíz év körüli kislányt. A kislánynak, hogy, hogy nem, beleállt egy kés a kezébe. A kést persze, mire megérkeztek hozzánk, eltávolították, viszont a seb az természetesen még ott tátongott. Társam mondja, menjünk be, lássunk valami durvát. Hát, oké, belementem, végtére is én is részese akartam lenni valami extrémnek, amit azelőtt nem láttam, csak mondjuk filmekben. A kislány az elején nagyon hősiesen viselkedett, azonban amikor a doki előhúzott egy fájdalomcsillapítós injekciót, ez a hősiesség megremegett. Én, kis naiv, azt hittem csak ad neki egy injekciót, aztán bekötözi a sebét, és viszlát. Nos, nem egészen így volt. 

A seb távolról kereknek tűnt, és jó mély volt. A doki veszi a tűt, és elkezdi végigszurkálni a sebbe, érzéstelenítőt adva be a gyereknek. A gyerek sír, borzasztóan fáj neki, azon van, hogy elkapja a kezét, amit jól lehet, meg is tett volna, ha az orvos nem fogja le. Befejeződik az érzéstelenítő beadása. Doki kérdi anyukától, rosszul van-e. Anyuka mondja, nem. Berninek a gyomra félig felfordulva. Folytatódik a procedúra. Valamivel megnézi a doki, mennyire mély a seb, jól belevájva. Doki megkér, hogy menjek ki, és hozassak az ápolóval oxigénes vizet. Visszamegyünk, újabb fecskendő, amit feltöltenek betadine-nel és oxigénes vízzel. Doki anyukához: most ezzel fogunk dolgozni, de nem fog fájni. Gyerek, mikor meghallja, elkezd sírni, hogy ő biztos nem enged többet semmit, hagyjanak neki békét, engedjék el a kezét. Vergődik, mozog az ágyban. Doki rámnéz. Mondja, vegyek el egy kesztyűt, és menjek oda hozzá. Én, már azt sem tudva, milyen bajom is van, egyáltalán maradjak-e még bent, és ne sétáljak szépen ki, kikapom az első kesztyűt a dobozból. Mit is mondhatnék? A legkisebb méretet sikerült kifognom. Fél kezem alig bírtam belegyömöszölni, hogy mire végre nagy nehezen felhúztam, az orvos egyedül bekente a lány kezét.

Ezután az ápoló átnyújtja a feltöltött fecskendőt, a doki pedig beleszúrja a lány kezébe, és belenyomja a sebbe a tartalmát. Arra leszek figyelmes, hogy a seb főni kezd, vér és oxigénes víz folyik ki belőle. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, oké, én most szépen kimegyek, mert ha nem, engem is össze kell majd kaparjanak a földről, az meg már hogy jönne ki? Kisétálok, át egy másik kórterembe. Kérdezem az ott lévő anyukát, hogy van a gyerek, csak hogy eltereljem a figyelmem. Anyuka felvázolja a helyzetet, de én már semmit nem hallok belőle. Kimegyek, és megállok a fal mellett, s mint a részegek, dőlök előre-hátra. A füleim zúgnak, semmit, de abszolút semmit nem fogok fel a külvilágból. Nagy nehezen, minden megmaradt erőmet összegyűjtve odavánszorgok a pulthoz, amelyek mögött ápolók és orvosok vezetik be a betegek adatait, és megkérdem az ott lévő ápolókat, hogy leülhetek-e az üres székre. Az ápoló egyből kapcsol, és segít nekem leülni. Kérdi, mi történt, a késes gyereknél voltam bent? Mondom igen. Feláll, szélesre tárja az ablakot, hogy jöjjön be a friss, hideg levegő. Utasít, hogy lélegezzek mélyeket, közben igyekszik megnyugtatni, hogy semmi gond, vele is történt ilyen. Őszintén, nagyon égőnek éreztem a dolgot, és legszívesebben nem is ültem volna le, ha nem kezd el forogni velem a világ. Nem gondoltam volna, hogy ez az eset ennyire felforgatja a gyomrom. 

Onnantól aztán még egyszer le kellett üljek, amikor egy kisfiút hoztak be betört fejjel. Az a helyzet nem volt súlyos, de az előtte lévő rendesen kikészítette a gyomrom, hogy ilyen fél órán keresztül kavargott. Persze, utána rájöttem, hogy valószínű az is közrejátszott, hogy egész nap nem ittam vizet, csak kávét, szóval...

Végezetül, és mindent egybevetve elmondhatom, hogy amúgy mindenki nagyon kedves volt velünk, és mindenbe belevontak, mindent elmagyaráztak. Ha kérdeztél, részletesen elmondták, hogy ennek és ennek a gyereknek mi a baja, milyen megoldást ajánlanak. Szóval ez nekem egy pozitív tapasztalat volt, és örülök, hogy első alkalommal egy ilyen csapatba csöppentem bele. Remélem, hogy a továbbiakban sikerül kicsit megedzenem a gyomrom, és szintén pozitív tapasztalatokat szereznem.


2018. október 2., kedd

Gólyák hete + első pár nap

Sziasztok!

Mielőtt belevágnék a lecsóba, nagyon szeretném megköszönni ezt a csodálatos designt Ninának! Az oldalát a nevére kattintva megtaláljátok :D



Az egyetem most hétfőn kezdődött meg, azonban előtte volt egy rövidebb hét, amit a felsősök elneveztek Gólyák Hetének. Elég sokat tűnődtem azon, hogy elmenjek-e vagy inkább szimplán várjam meg, ameddig megkezdődik az egyetem, és akkor ott majd ismerkedek úgy a csoporttársaimmal, mint a szériás társaimmal, de a végén mégis az előbbi mellett döntöttem, és abszolút nem bántam meg. 

Közben persze megemlíteném, hogy koliba sajnos, vagy nem sajnos (még mindig nem tudom eldönteni), nem vettek fel, ezért visszaköltöztem a nagyszüleimhez, akik tárt karokkal vártak, hisz gimi ideje alatt is velük laktam. Ez történt kedden. Szerdán este volt egy kis összejövetel az egyetemisták kávézójában, ahol rengeteg új emberkével ismerkedtem meg, köztük felsőbbévesekkel is. Beszélgettünk, ki honnan jött, hogy hívnak bennünket, mire számítunk így első évben. 
A csütörtöki nap picit hosszabbra sikeredett. Körbevezettek az egyetemen, amit nagyjából már ismertem, hisz egy olyan három évvel ezelőtt jártam a kampuszon a nyílt napok alkalmával, viszont ez mégsem volt elég, hogy mondjuk a főépületben a termek között simán eligazodjak. Még most sem, hogy már két napot lehúztam ott :D Ezen a napon esett szó a könyvtári kártyákról és a tanulószobák használatáról. Ezt követően az egyetem időkapszulájánál kötöttünk ki, amit, elmondásuk szerint 2015-ben ástak el, és csupán harminc év múlva, azaz 2045-ben nyitnak ki. Állítólag elég értékes tárgyak kerültek bele, többek között egy laptop is, amelyen rengeteg adat van az egyetemről. Ezután következett a botanikus kert, ahol a diákok számára gyógynövényeket termesztenek (ez legfőképp a gyógyszerészetiseknek szól, hisz ők szokták használni őket különböző gyógyszerek előállítására, kísérletezésére). Innen a menzára mentünk, ahol a kis teraszon, lévén, hogy gyönyörű volt az idő, tartottak egy kisebb, úgynevezett popquizt, amelyen olyan kérdéseket tettek fel, amelyek válaszait a körbevezetés során elmondták. Fontos kiemelnem, hogy itt nyertem egy laptop táskát is az egyetem-, a diákszövetség-, valamint egy közeledő konferencia lógójával. Ez amúgy csak azért fontos, mert én kábé soha semmit nem nyertem :D
A péntek végül a városlátogatásé volt. Ez itt picit vicces, ugyanis egyáltalán nem azért mentem fel, hogy lássam a várost, hanem egy Escape Room nevű játékra voltam kíváncsi, amit végül az egész városlátogatás végén rendeztek meg (ha egyáltalán megrendezték, mivel senki sem említett róla egy szót sem). Végül, ameddig a szervezőkre várakoztam, összeismerkedtem pár németországi lánnyal, beszélgetni kezdtünk, és annyira tetszett a beszélgetés angolul, hogy velük tartottam. Azt hiszem, azon a nap ilyen tíz kilométer körül gyalogoltam. 

Természetesen ezen napok között és a hétvégén voltak különböző bulik rendezve, amelyekre nem mentem el, mivel nem tartom magam valami nagy bulizósnak. Egyedül a Gólyakeresztelő érdekel, amely csütörtökön kerül megrendezésre. 

Na, és hogy mindez most lejárt, hivatalosan is megkezdődött az egyetem. 

Az órarend eléggé laza (eddig), vagyis hétfőn például csak tizenkettőtől kezdek, kedden és szerdán tizenkettőtől meg szabad leszek. A csütörtök picit rosszabb, ugyanis van órám nyolctól tízig, utána szabad, és délután ötre vissza kell menjek anatóra, plusz páros heteken bejön az elsősegély. Végülis nem rossz, mert legalább át tudom venni abban az időintervallumban még egyszer a leckéket, szóval, ha úgy vesszük bármi rosszban kaphatok némi jót. Annyiban furcsa az egész, hogy sokszor nem hiszem el, hogy ilyen keveset kell ülnöm egyetemen. Gimiben például ilyesmi nem volt. Viszont ezt ugye ellenzi, hogy irtó sokat kell itthon tanulni. Így tök mindegy, hogy egyetemen vagy, vagy itthon tanulsz estig. 

Biztosan felteszitek a kérdést magatokban, hogy milyen óráim lehetnek. Nos, van anatómia, biofizika, biokémia, egy választott idegen nyelv, ami nálam az angol, elsősegély, informatika és torna. Ezekből egyelőre nem volt még biofizikám, biokémiám, angolom és elsősegélyem (ez minden második héten van), illetve kell majd választani egy opcionális órát, ami szerintem az orvosi történelem lesz (ez is szintén kéthetente van). Mindegyikből van úgy külön elméleti rész, mint gyakorlati. 

Mindezek mellett kell majd csinálni szemeszterenként kétszer tizenkét óra ügyeletet a kórházban. Itt gondolkozom, melyik osztályra menjek. A felsőbbévesek mondták, hogy legjobb lenne a sürgősségi, vagy a sebészeti. Sürgősségin megtanítanak injekciót adni, vérnyomást mérni, EKG-t csinálni, míg a sebészetin bemehetsz különböző műtétekre. Lehet, hogy erre a kettőre esik a választásom, mivel én, személy szerint, tanulni szeretnék, és nem csak letudni azt a pár órát, még ha lesznek olyan orvosok is, akik elengednének csak azért, hogy szabaduljanak a tanulóktól. Ha látják, hogy érdekel, és ott vagy, csinálod, kérdezel, akkor ők is szívesen segítenek majd. Azonban sajnos sokan bemennek, aláiratják a gyak papírt, és mennek haza.
Mindent összevetve, eddig tetszik, talán túlságosan is, mivel érdekesek a professzorok, a csoport- és szériatársaim, ráadásul érdekes dolgokról is tanulunk. Mondjuk az anatómia már most az elején kezd kicsit kikészíteni. A csontokkal kezdtük, amelyből hat hét múlva vizsgázok, utána jönnek az ízületek, izmok, és a vizsgaidőszak. Gondoltam, hogy nehéz lesz, de nem gondoltam, hogy épp ennyire. Igyekszem megtalálni az egyensúlyt a tanulás és a szórakozás között, azonban ez egyelőre nagyon szarul megy. Három csonttal le is voltunk maradva, amit tegnap este pótoltam be. Ma pedig folytattam a csütörtöki csontokkal, ami olyan hosszú, hogy holnap is ezzel fogok foglalkozni. 

Nos, egyelőre ennyi lenne. Ha bármi kérdésetek van, nyugodtan feltehetitek! :)

U.I. Gondolkodotam a vlogoláson, mivel az lényegesen könnyebb lenne, de egyelőre eléggé szégyellős vagyok publikumban videózni magam. Lehet a jövőben ez változni fog. Sosem lehet tudni.



2018. szeptember 5., szerda

Gondolatok egyetem előtt

Sziasztok!



Az egyetemre való bejutás számomra egy olyan mérföldkövet jelentett, amit bevallom, nem tudtam, ha valaha is át fogok lépni. Olyan elérhetetlen álomnak tűnt, mintha legalábbis valaki űrhajósnak készülne a NASA-hoz. Nem lehetetlen, de valahogy mégis. 

Amikor bejutottam, elmondhatatlanul boldog voltam. Szerintem, ha lehetséges lett volna, biztosan már a második nap megyek órákra. Olyan élményhullám járt át, amit azelőtt nem éreztem még. Megcsináltam, és ez végtelen büszkeséggel töltött el, még akkor is, ha a bejutási jegyem lehetett volna jobb is.

Eléggé maximalista személy vagyok, emiatt pedig rengeteg problémám adódik, hisz mindent tökéletesre akarok megcsinálni. Ha valamibe egy kis baki csúszik, vagy nem úgy alakul, ahogy elterveztem, egyből magamban keresem a hibát, hogy mit rontottam el, mi nem működik megfelelően? Nem mellesleg, én miért nem lehetek olyan, mint más, akinek elsőre sikerül minden, és aki életében még soha nem csalódott vagy élt meg sikertelenséget?
Talán ezért is lapul ott a szívem mélyén az elégedetlenség a bejutási jegyemmel kapcsolatban. Mert hiába jutottam be, lehettem volna valahol a lista legelején és nem a közepén, főleg, hogy másokkal ellentétben én itthon tanultam, teljes nyugalomban és csendben a nap 24 órájában. De aztán meg ott van az is, hogy igen, lehetett volna jobb, viszont a tehetségem abból a könyvből eddig terjedt ki. Mert hiába tanultam napi több órát egyhuzamban, egyszerűen nem voltam képes minden egyes apró információt megjegyezni és összekötni, nem beszélve a vizsgadrukkról, amikor a kézremegés miatt az is kérdéses volt, hogy rendesen satíroztam-e be a köröket a vizsgalapon.

Az utóbbi napokban viszont valamiért rámtört a csendes pánik. Kezdődött ismét az alvászavarral, amikor éjszaka nem bírtam elaludni, és folyton azon kattogott az agyam, vajon milyen lesz, vajon elég jó leszek-e, megfelelek-e majd az elvárásoknak, és folytatódott a mindennapos kimerültséggel és kedvtelenséggel. Konkrétan arra sem volt sok erőm, hogy reggel felkeljek az ágyból, vagy ami még rosszabb, leüljek és írjak. Semmi sem kötött le igazán, s ameddig a bejutáson pillanatától egészen pár héttel ezelőttig eszméletlenül vártam az egyetemet, addig most valamiért várom is, meg nem is.
Itt most persze szó sincs arról, hogy megfutamodtam, és legszívesebben nem is mennék, mert borzasztóan izgatott vagyok, milyen lesz új társaságba kerülni, és azzal foglalkozni, ami az álmom, és ami a karrieremet fogja alkotni. Csupán ott lapul bennem a félelem, hogy nem leszek elég jó. Ráadásul ismét kapom a kommenteket, hogy roppant nehéz lesz, lehet első évben feladom, ne gondoljam, hogy most minden csili-vili, és ez lesz maga a paradicsom. Ezek pedig tesznek még egy lapáttal az amúgy is rossz kedvemre. Mintha mindenki éreztetni akarná, hogy egy olyan személynek, mint én semmi keresnivalója egy olyan elit egyetemen, mint az orvosi.

Mindezek ellenére próbálok tenni a félelmem ellen, és igyekszem minden mögött a jót látni. Minden nap jobb kedvet varázsolok magamnak azzal, hogy egész egyszerűen mosolygok. Minden nap eszembe juttatom, hogy ezért dolgoztam és harcoltam két éven keresztül, szóval ne keseredjek el, mert most végre ott vagyok. Eszembe juttatom, hogy ez a világ teljesen más lesz az eddig tapasztaltaktól. Olyan emberek fognak körülvenni, akik mind ugyanazért harcolnak, és akik szívében szintén ott ég a láng, hogy embereken segítsenek.

Megfogadtam, hogy nyíltabb leszek az emberekhez, és igyekszem akkor is kedves és mosolygós lenni, amikor legszívesebben elbújnék a világ elől. Részt szeretnék venni minden eseményen, és erősen tervezek belépni az egyetem diákszövetségébe. Egyrészt, csupa jót hallottam róla, hogy mennyire kedves és segítőkész személyek alkotják, akik sokszor enyhítették a hallgatóknál fellépő otthon iránti honvágyat, másrészt ők szervezik az egyetem legtöbb és szinte legfontosabb rendezvényeit, úgy mint különböző konferenciák, diáknapok, látogatások kórházakba, önkénteskedés a sürgősségi osztályon, próbafelvételik és a többi.

Nagy a valószínűsége annak, hogy nem egyszerre fogok belevágni mindenbe, mivel először mindenképp rá kell jönnöm, hogyan tanuljak haha!jóvicc!hajrá Berni!, teremtenem kell egy egyensúlyt, amibe beleiktatom az edzést is, hisz eléggé nagy sikereket értem el ezen a téren, meg kell ismerkednem picit az egyetem rendszerével és a professzorokkal, mit kérnek, mit várnak el, de bízom a legjobbakban.

Ezen a héten kívül két hét van még hátra a kezdésig. A mai kisebb elmélkedős bejegyzésemet követően pedig igyekszem majd vidámabb hangulatú bejegyzéseket hozni, ugyanis jövő héttől kezdve beindul az élet. Tizedike körül például kiteszik, hogy bejutottam-e a kollégiumba vagy sem, az órarendet, a csoportokat, milyen könyveket kell beszereznem első évbe. Továbbá a későbbiekben azt is megtudom, mik lesznek szükségesek majd az órákra (fehér köpeny, szike, kesztyű és ehhez hasonlók. Elég sok mindenről olvastam, viszont előre nem szeretnék vásárolni, inkább megvárom, mit kérnek majd a profok). Ezekről persze mindenképp fogok írni. Elmagyarázom a tanév szerkezetét, az órarendet és a csoportokat, ha pedig bekerültem a kollégiumba, akkor a beköltözés pillanatát, miket viszek/vittem magammal, és mi az, amit mondjuk mindenkinek ajánlanék, aki szintén kollégiumba szeretne költözni.

Mindenképp tartsatok velem, mert érdekes élmények várnak rám, amiket igyekszem veletek is megosztani :)

Instagramon is bekövethettek, mert bár jelenleg nem sokat tudok feltölteni rá, a jövőben ez változni fog, és kisebb örömöket, híreket ott is meg fogok osztani. A linket a jobb oldalon lévő instagram ikonon érhetitek el :)

2018. augusztus 29., szerda

Tanulási tippek - Orvosi

Sziasztok!

Úgy gondoltam, hogy hozok nektek egy bejegyzést, amelyben pontokba szedem a fontosabb tanulási technikákat, amelyek az elmúlt években a segítségemre voltak. Igyekszem általánosítani, ugyanis tisztában vagyok azzal, hogy ahány egyetem, annyi felvételi, mint ahogy ahány ember, annyi típus. Lehet, hogy nekem ezek a technikák beváltak, viszont az is valószínű, hogy pont rajtad nem fog segíteni, mert te másképp csinálnád/csinálod. Ha netalán van egyéb ötletetek, szívesen fogadom őket :)



1. Rendszerezz
Gondold végig, melyek azok a fejezetek, amelyek hosszabbak, nehezebbek, és melyek azok, amelyeket viszonylag hamar megtanulsz. Nekem például volt huszonhárom fejezetem. Ebből az első olyan kettő-három könnyebb, a többi inkább vegyes. Ha mondjuk tudod, hogy lesz két szabad napod, mindenképp a nehezekre menj rá, és azokat vesézd ki. 

2. Olvass, jegyzetelj
Tudom, nagyon sok időt igénybe vesz, de ha neked is picit nehezebben fog az agyad, esetleg nem látod át teljesen az információkat a könyvben, írd ki őket. Vegyél egy új füzetet, és fejezetek szerint írd ki, ami nehéz, ami szabály, vagy amiről tudod, hogy a későbbiekben biztosan előfordul majd. (Itt egyébként nekem az vált be, hogy bekezdésenként jegyzeteltem, és minden piros betűs szót lefirkantottam, nyilakkal pedig mellé írtam mindent, ami róla szólt, akár a további bekezdésekben is.) Mondjuk az utóbbit csakis akkor tudhatod, ha már egyszer átvetted a teljes anyagot, és nagyjából tisztában vagy azzal, mit is kérnek, mire számíts. Az már más tál tészta, hogy én a végén kábé minden apró információt lejegyeztem, mert paráztam attól, hogy esetleg pont azt kérik, ami könnyű, és ami felett én könnyűszerrel átsiklottam.

3.  Tanulj, írd le, mondd fel
Ez is időigényesebb, de abszolút befutó. Rengeteget segített olyan esetekben, ahol roppant sok információval találtam szembe magam, amelyek mind egy szerv, szövet, betegség vagy bármi egyéb köré összpontosultak. Orvosinál rengeteg az információ, és elég kevés az idő, így mondjuk jegyzetelés helyett szökhetsz egyből erre a pontra. Elolvasol egy bekezdést, esetleg aláhúzod a könyvben a fontosabb részeket (én személy szerint utáltam a könyvben húzogatni, ezért döntöttem a jegyzetelés mellett), leírod egy piszkozatba, hogy gyakorolj, majd felmondod az egészet. Ez a felmondás akkor a leghatékonyabb, ha úgy kezeled magad, mint egy tanárt, aki épp egy diáknak magyarázza el a leckét. Ha esetleg befejezed a tananyagot, azt is megcsinálhatod, hogy a felmondásnál minden információt elmondasz az adott témáról.

4. Oldj tételeket
Oké, tény s való, hogy a tételek sokszor elvették a kedvem, és sokszor sírva fakasztottak, viszont ez a legjobb módja annak, hogy leellenőrizd, mennyit tudsz, ráadásul, ha sok tételt oldasz, egy idő után megtanulod, hogyan kell logikázni náluk, miképp kell megközelíteni őket ahhoz, hogy tudd a kérdésekre a megoldásokat. Ami pedig nem megy, kiírhatod, hogy a közeljövőben átismételd, nagyobb figyelmet fordíts rá.

5. Minél többször veszed át az anyagot, annál jobban marad meg!
Hiába könnyfakasztó, elvégre tudod, hogy biosz mellett mondjuk ott van még a kémia, az érettségi tételek és miegymás, viszont ez is hatalmas igazságnak örvend. Tapasztalatból mondom. Az elején, amikor nekifogtam tanulni a könyvemből, semmi sem maradt meg igazán. Vagy ha meg is maradt, egy-két hónapra rá tuti elfelejtettem, vagy összekevertem valami mással. Az is megesett, hogy második, harmadik nekifutásnál rájöttem, hogy bizonyos dolgokra nem is emlékszem, még az elolvasásukra sem. Aztán, ahogy mind többször és többször vettem újra a fejezeteket, egyre több mindent jegyeztem meg. Szóval, ha teheted, semmiképp ne állj meg egyetlen végigfutásnál. Ha időd engedi, a lehető legtöbb alkalommal vedd újra az anyagot, mert irtó sokat segít.

6. Nézz videókat
A kémiai résznél rengeteget segítettek az ilyen típusú videók, ráadásul tök ingyen meg lehet találni őket a YouTube-on. Ennek a lényege viszont az, hogy ne csak nézd, hanem közben írd is le, esetleg rajzolj. Ha te magad csinálod, könnyebben megjegyzed, mintha csak néznéd. Itt is be lehet vetni azt a technikát, hogy megnézel egy videót, mondjuk kétszer, aztán némára állítod, és miközben megy, te mondod fel, te mutogatsz a hang helyett. Ezt még nem próbáltam, de sok diáknak vált a hasznára. 

7. Tedd el a telefonod, laptopod
Ha melletted van, és a WiFi is be van kapcsolva, tuti, hogy pillantgatsz felé, szívesen megnéznéd a facebookot, instagramot. Viszont ha nem látod, nincs ott, nem bizgeti a fantáziádat sem. A szünetekben nyugodtan előveheted, de addig, ameddig tanulsz, koncentrálj csak a tanulásra. 

+1. Pomodoro technika
Ez azért egy bónusz, mert nekem nem vált be, ennek ellenére nálad lehet tökéletes lesz. Ennek a technikának a lényege az, hogy 20-25 percet tanulsz, és tartasz 5 perc szünetet. Természetesen ezekben a percekben semmi mással ne foglalkozz, csak a tanulással. Ezt ismételd meg négyszer, és utána tarts egy hosszabb szünetet, de semmiképp nem hosszabbat mint fél óra. Nos, nekem azért nem jön be ez a módszer, mert mire belemerülnék a témába, lejár a 25 percem. Ráadásul valamiért ilyenkor folyton nézem az órát, hogy na, vajon mennyi van még hátra? Lejárt már? Ez pedig csökkenti a koncentrációs képességemet. Ha leültem tanulni, akkor addig tanulok, ameddig bírom (1-2-3 órát egyhuzamban, attól függ), utána meg mind szünetelek. 

Végezetül pedig mindenkinek sok sikert kívánok! Meg lehet csinálni, csupán kitartás és akarat kell hozzá :)

01. Kritika - Alternatív világ



Blog címe: Alternatív világ
Blog írója: Redzsi
Link: http://alternativkepzeltvilag.blogspot.com/

Ötlet: Ez egy személyes blog keverve némi könyvkritikával, ezért itt a figyelmem elsősorban arra irányult, hogy mennyire tudod színesen ábrázolni a gondolataidat, valamint a könyvkritikák esetén, mennyire tudod átadni azt, amit egy könyvvel kapcsolatban gondolsz. Elég sok bejegyzés található, ezért nem volt időm mindegyiket elolvasni, jobban mondva hármat olvastam el belőlük, találomra: egy könyvkritikát (Neil Gaiman - Coraline) és két bejegyzést (Egy hónap vegetáriánusként, illetve a legutóbbit, a Magyarország egy német szemével).
Kezdeném a könyvkritikával. Itt egyből 'belekötnék' ebbe a mondatba: Édesapja folyton dolgozik és anyukájának is akad dolga. Nekem mindig azt mondták, hogy a dolog szócskát, ha lehet, ne használjam. Fölöslegesnek hat, hisz úgy veszi ki magát, mintha csak odabiggyesztetted volna, lévén, hogy vagy nincs kedved részletesebben elmagyarázni, miről is van szó, vagy éppenséggel kellett egy töltelék-mondat. A fenti esetben nekem egyből a töltelék-mondat ugrott be, hisz előtte az apának elmondtad az indokát, hogy miért is nincs a lányával. Én, mint külső szemlélő, tegyük fel, tudni szeretném, hogy az anyával mi a helyzet? Miért nincs ideje a gyerekére? Sok a házimunka? Dolgozik valahol? Van egy hobbija, amit szívesebben űz, mint a gyereknevelést? Ez nem egy olyan nagy hiba, viszont egy tapasztaltabb könyvkritikákat író személynek, vagy akár csak egy szemfülesebb olvasónak egyből szemet szúr. 
Igazából ez a könyv vélemény eléggé kusza. Miért? Nos, nincsenek összeszedett gondolataid. Erősen látszik, hogy tapasztalatlan vagy, így nem igazán tudod, melyik feléről közelítsd meg a történetet. Ráadásul ez a kritika roppant rövid. Nekem például a leírtak egyáltalán nem keltették fel a figyelmem. Nagyjából, amit megjegyeztem az kimerül abban, hogy van egy lány, Coraline, akit a szülei elhanyagolnak, ezért egy felfedezőút során rábukkan egy másik világra, ahol szinte minden tökéletes. Aztán beüt a krach, és ráébred a valóságra. Látod? Két mondatban simán összegeztem azt, amit te három bekezdésen keresztül meséltél. Hiányoznak a részletek, nem fejtetted ki, miért horrorisztikus, miért nyomasztó a hangulata, vagy mit gondolsz a szereplőkről. Például mitől szimpatikus neked Coraline? Mitől tanulságos ez a kis mese? Nem meséltél szinte semmit a könyv hangulatáról, a cselekményről. Kisiskolás szintjén foglaltad össze az egészet, kihagyva olyan elemeket, amelyek netalán felkeltették volna egy olvasó figyelmét. 
Tanácsom: mikor olvasol egy könyvet, és szeretnél írni róla egy kritikát, mindenképp jegyzetelj olvasás közben. Aztán, ha már a bejegyzés írására kerül sor, először csinálj egy kis listát a fontosabb elemekkel. Legyen egy kis bevezető, legyen maga a tartalom, amit kifejtesz, nem pedig elsiklasz a fontosabb részletek felett, és legyen egy méltóságos vége (mit szerettél/nem szerettél benne, miért ajánlod, esetleg miért nem ajánlod). Az interneten rengeteg könyvkritikás blog van, ezért nézz szét közöttük, hogy a profik hogy csinálják :)

Egy hónap vegetáriánusként: Bevallom, eléggé energikusan fogtam neki ennek a bejegyzésnek, mert reménykedtem abban, hogy elmeséled a tapasztalataidat a vegán életmóddal kapcsolatban, hisz én is gondolkodom a kipróbálásában. Aztán olvasom, olvasom és vége. Hol a többi? Picit csalódtam ebben. Vártam, hogy lesz egy kis összegzés, hisz ha mondjuk nem is csináltad végig, azért pár nap erejéig biztosan kipróbáltad. Figyelemfelkeltő cím, végül semmi. Nagyon nem is tudok belekötni semmibe, hisz a tartalom érdekes: elmondtad a szempontodat, hogy miért is próbálod ezt ki, és miben reménykedsz ezzel kapcsolatban. De kábé ebben ki is merül a téma.
Tanácsom: ha a közeljövőben tervezel még ilyen projektekbe belevágni, először mindenképp csináld végig, vagy feléig, mindegy, csak legyen, mit írnod róla, és csak ezután szökj neki megosztani az olvasóiddal is. Nem másért, de rajtam kívül biztosan akadtak még olyanok, akik szívesen végigolvasták volna a tapasztalatodat, ennek ellenére szomorúan távoztak.

Magyarország egy német szemével: Ez a bejegyzésed tetszett, bár itt is hiányoltam a részletesebb leírásokat. Lehet, hogy a leírások nem az erősséged. Ha így van, kérlek, igyekezz javítani rajta, mert minden bejegyzés a részleteken áll vagy bukik. Egyszerű példának megemlíteném a végéhez fűzött kis véleményt, amelyet a német lány mondott. Lehet, hogy ő ilyen egyszerűen mondta el, viszont te, mint blogger kiszínezhetted volna. Miért tetszett neki a Halászbástya, miért szép a főváros és a többi. Mindig mindent ki lehet bővíteni, főleg egy bloggernek :)

Helyesírás: Elég sok helyesírási- és elírási hibát találtam, főleg az elején. 
Nagyon szeretem ezeket a sejtelmes, elvont és ijesztő dolgokat, (vessző) a borító pedig ezt sugallta, ha bár (habár egybe, és ezt inkább javítanám 'bár sejtettem/gondoltam, hogy meséről lesz szó') tudtam, hogy egy meséről lesz szó. 
A könyv belsejében is vár minket pár meglepetés; : (kettős pont) rajzok, amik nagyon jól szemléltetik a történetet, (vessző, mivel a mondat következő felében ismét található egy ige) és szinten (szintén) – akár csak (egybe: akárcsak) a borító – passzolnak a könyvrémisztő (külön: könyv rémisztő) hangulatához.
Ezért (javítanám erre 'Így történik az, hogy...) mikor új házba költöznek, (vessző) Coraline elhatározza, hogy felfedező útra indul. 
 Így gondoltam, (vessző) kicsit kitisztítom a testemet, (vessző) és nem eszek ilyesmi (javítanám: ilyen típusú) ételeket, kivéve persze halat. 
Nekem ez a hónap igazi kihívás lesz, (mivel előtt szinte mindig vesszőt kell tenni) mivel nagyon szeretek mindenféle hús terméket (egybe: hústerméket), (vessző) a csirkétől kezdve a sertésen át a marháig.
Valószínű több időt kell majd fordítanom a főzésre, sütésre mivel nálunk itthon, (nem kell vessző) nem csak én vagyok egyedül húsimádó.
Miután átmentünk a híd másik felére, (vessző) találtunk egy Aldit, (vessző) ahol normál áron szereztünk be itókákat. 
Mint láthatod, eléggé hadilábon állsz a vesszőkkel és néhány szó helyesírásával. A vessző általában összetett mondatokat tagol, amelyekben legalább két állítmány található. Példa: Zoli követte Rékát, és harapott egyet a kenyérből. Továbbá vannak olyan kötőszavak, amelyek elé mindig kell vessző. Ide tartozik az és, de, hogy, majd, mint, ugyanis, pedig és a többi. Küldök egy linket, ami a segítségedre lehet: Veszedelmes vesszők.
Igekötős igék esetében, ha az igekötő az ige előtt áll, egybeírjuk, ha utána, külön. Példa: kisétál, elsétál, besétál. Ha nem vagy biztos valamilyen szó helyesírásában, nyugodtan ellenőrizd le a helyesírási szótárban. Nagy segítség tud lenni. 

Leírások: Ezekkel gondod van, bár fentebb részleteztem, miért. Próbáld az adott gondolatot mindig továbbgondolni, és tedd fel azokat a kérdéseket, amelyeket fordított esetben te is feltennél egy írónak/bloggernek, majd ez alapján írj. Továbbá olvass sokat, hogy bővüljön a szókincsed, és tudd megközelíteni a témákat egy másik oldalról is. 

Érthetőség: Érthetően fogalmazol, ezzel nincs különösebb gond. Néha van, hogy összezavarodsz, és néhány mondatnak kitekered a nyakát, bár ez egy átolvasással javítható. 

Saját vélemény: Összességében nem rossz, viszont a közeljövőben mindenképp menj rá a részletekre. Valamint új projektek esetén tényleg csak akkor írj, ha már van tapasztalatod az adott témával kapcsolatban. Ne dobd be a csalit, mert így sok embert elkeserítesz majd a semmivel. Látok potenciált a blogban, ennek ellenére rengeteg munkát igényel még. Mindenesetre ne add fel, mert a kemény munkának meglesz a várva várt gyümölcse. Sok sikert! :)




2018. augusztus 23., csütörtök

Hogyan készültem/tanultam az orvosira való felvételire?

Sziasztok!

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem.
Egy kis háttérinfó, mielőtt belevágnék a lecsóba. Nos, azt tudom, hogy Magyarországon az orvosira való felvételi teljesen másképp zajlik, mint nálunk, Romániában. Míg nálatok 'elég' az emelt szintű érettségi (ami szerintem nem is olyan könnyű, mint ahogy azt sokan, köztük jómagam is elképzelem), addig itt egy teljesen különböző típusú felvételit állítottak össze. Természetesen ez a típusú felvételi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnél van jelen, mivel az ország egyéb városainak orvosi egyetemeinél a diákoknak lényegesen könnyebb dolguk van, hisz csak a 11-12.-es biológiát kell tudják.

Úgy a MOGYE-nél, mint egyéb orvosis egyetemeknél lehet választani, hogy biológiából vagy kémiából óhajtunk vizsgázni. A választott egyetememnél a biológiából felvételizőknek direkt egy külön könyvet adattak ki, míg a kémiásoknak csupán kiemelték, milyen tankönyvekből ajánlják a tanulást. 

Mi az előbbiről fogunk beszélni, és arra való felkészülésről esik majd szó. A többi egyetemnél nem próbálkoztam, mivel magyar szak csupán itt létezik.

A felvételi három órás, száz kérdésből áll, amelyek vegyesen tartalmaznak anatómiát, fiziológiát és némi kémiát. A kémiás feladatok általában nem igényelnek számítást, hanem csupán néhány lényegesebb szabály tudását. A Krebs-ciklus például mai napig hatalmas fejtörést okoz, és félek, milyen lesz majd az egyetemen. Soha nem voltam jó kémiás, de azért bízom a legjobbakban. Az anatómiás és fiziológiás feladatok, habár régebb tényleg csak abból álltak, hogy mennyit bírtál bemagolni, mostanra 'korlátozódtak' a logikára és a problémamegoldó képességre (és magolásra). Csak egy egyszerű példa, ami előfordult a próbafelvételinél és a felvételinél is:

Egy betegnél alacsony vérnyomás, nagy mennyiségű vizeletűrítés és fokozott szomjúságérzet jelentkezett. Ennek oka lehet:
a.) hátsó lebeny pusztuláshoz vezető hipofízis daganat
b.) fokozott aldoszteron termelés
c.) víz visszaszívódásának növekedése a vesetubulusokban
d.) a fokozott glükokortikoid termelés

Amikor elolvastam a kérdést, ha nem is száz százalékig, de olyan kilencven százalékig biztos voltam abban, hogy én ezt tudom, mivel a tünetek a diabetes insipidusra utaltak (ez egy olyan betegség, amit a vazopresszin/ADH elégtelen termelődése okoz). Viszont, amikor elolvastam a lehetséges válaszokat, puff! Oké, akkor mentem arra, hogy hol termelődik a vazopresszin (mert a feltételezésem igaz volt, és a betegnek diabetes insipidusa van, csupán az a gond, hogy ők nem egészen ezt kérték), hol tárolódik, mit csinál, a hatásának van-e köze a lehetséges válaszok bármelyikéhez? Az aldoszteront egyből kilőttem, mert nem sok köze van a tünetekhez, ugyanúgy, ahogy a c-nek és d-nek sem. Így maradt az 'a', ami jó volt. Tehát ilyen gondolkozásra van szükség ahhoz, hogy sikeresen felvételizz.

Első évben biztosan a csapnivaló logikai gondolkodásom miatt estem ki. Nem tartoztam és még most sem igazán tartozom azon emberek közé, akiknek nagy a logikai szintjük. Szóval második évben, miután ténylegesen konstatáltam azt, hogy ez a gond, rámentem a logikám fejlesztésére. Persze, ez sokkal több munkát és időt vett igénybe. 

Kezdődött azzal, hogy bármit tanultam, igyekeztem másképp elmagyarázni magamnak, kötni valamihez, hogy ha esetleg a tételben megtekerik a leírást mindig kitekerték mindennek a nyakát, lásd a fentebb említett példánál, így is tudjam a választ. Utána folytatódott azzal, hogy kiírtam mindent a könyvből egy külön füzetbe, hogy jobban átlátható legyen a számomra. Nem tagadom, ezzel rengeteget bajlódtam, és rengeteg energiámat felemésztette, ugyanis egy 600 oldalas könyvről beszélünk. Ennek ellenére nekem a könyvben valahogy minden egybefolyt, és nem tudtam úgy átlátni a dolgokat, mint kellett volna. Ez a kiírás abból állt, hogy vettem egy fejezetet, és amiről láttam, hogy egy szabály, vagy esetleg sokszor megismétlődik, visszatérnek rá a későbbiekben, pirossal lejegyeztem és nyilakkal mellé írtam mindent, ami róla szólt.

Mivel sosem voltam megszokva azzal, hogy ilyen tudományos szavakat tanuljak/írjak, ezért először próbáltam mindent lerövidíteni, konyhanyelven megfogalmazni. Ezzel természetesen inkább ártottam, mint segítettem, lévén, hogy itt most már azért orvosiról beszélünk, ezért el is várják azt, hogy ekképp járjon a szád. Senkinek sem ajánlom, hogy ilyesmit csináljon! Egyrészt egy csomó lényeges dolgot kihagyhattok azzal, hogy rövidítetek. Másrészt nem jössztök bele abba a rutinba, hogy tudományosan gondolkozzatok. 

Amit még nagyon-nagyon ajánlok az az, hogy ilyen kiírásos módszernél a legapróbb, leglényegtelenebbnek tűnő dolgot is jegyezzétek le, és ne hagyatkozzatok arra, hogy 'á, ezt úgyis tudom!'. Egy hónap, két hónap múlva tuti elfelejted, és még csak eszedbe sem fog jutni, hogy visszatekerj, és újból megnézd. 

Na, miután mindent szépen lejegyeztem, jött a tanulási fázis. Utáltam tanulni, mivel minden olyan lehetetlennek tűnt. Annyi információval találtam szembe magam, hogy sokszor csak fogtam a fejem, és nem jött, hogy elhigyjem, én ezt mind képes leszek bevágni. Az elején nem is ment. A lényegesebb dolgokra viszonylag hamar felfigyeltem, és hamar meg is maradtak az emlékezetemben, azonban az apróbbak feledésbe merültek a következő nap. És szomorúan mondom azt, hogy felvételinél az apró információkra mennek rá. Például soha nem kérdezték az, hogy hol helyezkedik el a gyomor, máj, lép vagy egyebek. Soha nem kérdezték, hogy egy embernek mennyi a normális hőmérséklete, vagy miképp történik a nyelés. Azt viszont előszeretettel tudakolták, hogy az IgM antitestnek mennyi a tömege (900.000 dalton, akit esetleg érdekel :D).

A füzetem.
Egy egyszerű határidőnapló-féleség, amit anyumtól kaptam.
Miután láttam, hogy majdnem semmit nem haladok előre, és az itthon megoldott tesztjeim is siralmasak, fordítottam a meneten. Megkerestem az összes iskolás füzetemet, amiben voltak még üres lapok, vettem a könyvet feldolgozó füzetemet, megtanultam egy adott szervet, betegséget, bármit, és addig írtam le magamtól, ameddig meg nem maradt. Ezután ismét felmondtam az egész fejezetet, hogy biztos legyek a dolgomban. Talán ezért is volt az, hogy egy-egy fejezet két napot is igénybe vett. Most biztosan mindenki azt gondolja, hogy igen, de ez magolás! Hol marad a logika? A logika ott marad, hogy ha tudod a szabályokat, az összes apró kis magyarázatot, bővül a látóköröd, a szókincsed, és máris bátrabban kutatsz a válaszok között. Az elején persze ne reménykedjetek sokban, mivel első alkalommal nekem sem ment fényesen, de többszöri átolvasással, tanulással lassan minden megmaradt, és mai napig tudom. Egy év alatt nagyjából hatszor vettem át az egész könyvet.

Végezetül csupán azt tudom mondani, hogy a felkészülés nehéz, és sokszor próbára teszi majd a türelmedet, az erődet és kitartásodat, viszont semmi sem lehetetlen. Én sem gondoltam volna, hogy ennyi mindent fogok tudni tanulni, hogy képes leszek bevágni egy 600 oldalas könyvet, és bármit kérdeznek majd belőle, tudni fogom. Sosem gondoltam azt, hogy mondjuk meghallok egy betegséget, és fel tudok sorolni hozzá egy csomó tünetet, netalán gyógymódot is. És ezek a kis mérföldkövek elmondhatatlan boldogsággal és büszkeséggel töltenek el, mert tudom, mennyi munka és szenvedés áll mögötte, és az emberek mennyire másként kezelnek, ha látják, hogy valóban tudsz, merész álmaid vannak, amiket tűzön-vizen keresztül megvalósítasz.

A felvételi nem volt könnyű. A felkészülés rá pedig még úgy se. Néha éjszakánként most is eszembe jut, hogy te jó ég, mit fogok csinálni, ha nem sikerül bejutnom? Abszolút nem volt B tervem. A szüleim mondták, hogy ha akarok, nézzek más szak felé, de mindegyik szakmát unalmasnak találtam. Egész egyszerűen nem illett hozzám, nem töltött el boldogsággal a gondolata, és emiatt jelentkezni sem szerettem volna sehova. Lehet hülyén hangzik, de ha tényleg nem sikerült volna most sem, elmentem volna dolgozni, és jövőben próbálkoztam volna ismét, még akkor is, ha emiatt temérdek ellenszevet és lenézést kapok az emberektől. Soha nem az ő véleményük tartott el, és ezután sem fog. Eljutottam arra a szintre, hogy immunássa váltam, bármit mondanak.

Ha bármi kérdésetek van, szívesen állok rendelkezésetekre! :)
Berni