Kérdezz-felelek #3 - Biofizika és biokémia

 Sziasztok!

Jelentem, még élek, sikeresen végeztem az első félévvel! Tulajdonképpen ezért is voltam eltűnve. Nem felejtettem el a blogot, sem a kérdéseket. A kérdezz-felelek még mindig ugyanúgy működik, csak épp nekem nincs túl sok szabadidőm. Most igyekszem bepótolni a lemaradást, és mesélni picit, hányadán állok az egyetemmel.

Nálunk még mindig érvényben van az online oktatás, bár gondolom elég sok helyen ez a rendszer működik jelenleg, tekintve a vírusos helyzetet. Az első pár hetet, még anno márciusban, ajándéknak tekintettem, mivel akkortájt pontosan egy olyan periódusban voltam, hogy úgy éreztem, minden kezd széthullani körülöttem (fura, mennyire sok ilyen perióduson vagyok túl mostanában). Aztán teltek a napok, hetek, és nem változott semmi. Életem legrosszabb vizsgaidőszakát tudtam magam mögött tavaly nyáron, de erről talán egy másik bejegyzésben mesélek.

Mindannyian reménykedtünk abban, hogy szeptemberben hivatalosan visszatérünk. Eredeti terv szerint így kellett volna legyen. Bevezették a hibrid oktatást, ami annyiból állt, hogy a csoportokat felosztották kisebb csoportokra, és felváltva mentek a diákok órákra. Egyik héten x csoport online tanult, másik héten bejárt egyetemre. Persze, ez tökéletesnek bizonyult az első és másodéveseknek, akiknek abszolút nem voltak klinikai tárgyaik. Mi, harmadévtől felfelé, hát megszívtuk. 

Végre olyan tárgyak kerültek az órarendünkbe, amelyeknél valóban lehetett volna látni, tanulni, betegekkel lenni. Betekintést nyerni a kórházi életbe, hogyan kell orvosként gondolkozni. Emlékszem, a félév első napján, amikor megtudtam, hogy amúgy valószínű semmi esély, hogy a sebészetet a kórházban tartsuk, sírni támadt kedvem. A kórházból konkrétan kitiltották a diákokat. Se tanulni, se gyakorlatozni nem engedtek fel. Nekünk még mondjuk nem annyira vészes, azonban negyedévtől felfelé bajok vannak. Itt kezdődtek volna meg az ügyeletek, amiből egyet nem tudtak megtartani. 

Egyszóval, rossz a helyzet. Túlságosan rossz.

De, visszatérve, jött egy újabb kérdés, amire szeretnék válaszolni. Mielőtt belevágnék, szeretném megköszönni, hogy még mindig ilyen sokan követitek a blogot! Fel szoktam lépni, hogy ha esetleg kérdés érkezik, vagy hozzászólás, tudjak időben válaszolni, és meglep a megtekintések száma. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő elteltével is vissza fogtok térni, sőt új olvasókra is szert teszek. Nekem ez rengeteget jelent! Köszönöm!

Szia! Egy nagyon motiváló személyiség vagy, és azt hiszem a te blogod volt az, ami segített meghozni a továbbtanulás döntését, méghozzá az orvosi szakmában. Kérdésem az lenne, hogy a helyekkel mi a helyzet az orvosi szakon? Általában hány hely van? Ebből hány ingyenes és hány fizetős? És mennyibe kerül egy év? Úgyis átmehetek, ha fizikából semmit sem tudok? Van fizika óra is vagy csak biofizika? A biokémia nagyon nehéz? Előre is köszönöm válaszodat és további sok sikert kívánok neked! <3

Köszönöm a szép szavakat! Örülök, hogy itt vagy, és a segítségedre lehetett a blog! Sajnálom, hogy csupán most jutottam ide válaszolni, holott hamarabb megígértem! Igyekszem minden kérdésedre választ adni :)

A helyeket sajnos nem lehet előre tudni. Mivel nincsenek fixen megadva minden évben, ezért ez függ attól, hogy az adott tanévben hányat hagynák jóvá. Mikor én felvételiztem, voltak úgy fizetős, mint ingyenes helyek. Azt hiszem, magyar szakon talán 140 állami hely volt. Tavaly, a vírus miatt, kivették a fizetős helyeket, viszont a magyar szakon vágtak le az ingyenesekből. A gond az, hogy a fizetős helyekért nagyobb a verseny, mivel azok együtt mennek a románokkal. A románok pedig, az esetek többségében, mindig nagy jegyekkel jutnak be, ezért ezeket a helyeket sajnos ők foglalják el hamarabb. 

Egy év 9000 lej, körülbelül 658 ezer forint, viszont általában, aki magyar szakra felvételizik, és bejut, a fentebb említett okok miatt állami helyre kerül.

Úgy látom, mindenki a biofizikától és biokémiától fél, ezért mesélek picit erről a két tárgyról. 

Első évben őszintén rettegtem attól, hogy nulla fizika és kémia tudással beüljek az órákra, és ne értsek semmit, rosszabb esetben meg se tudjam tanulni őket. A képletek sose mentek gimiben. Ha tudtam is őket, egyszerűen képtelen voltam bármelyiket alkalmazni az esetek kábé nyolcvan százalékában. Kémiából első órán csak bámultam a bemutatót, a táblára felírt képleteket és a profot, és azt mondtam, zseni az, aki mindezt érti és tudja. Ahogy teltek a napok, egyre kétségbeesettebb voltam, hogy ha ketté török, akkor se fogom megjegyezni ezt a sok információt, mert eleve kínai volt minden a számomra. 

Eljött az első felmérő ideje, amire elég kevés időm volt felkészülni. A teszt megírása után azt mondtam, ez ennyi volt, vége, nekem ez nem megy. Jóformán a kérdéseket se értettem. Aztán visszakaptuk az eredményeket, és meglepetten konstatáltam, hogy hetven százalékot értem el. Akkor volt az első pillanat, amikor rájöttem, hogy mégse olyan lehetetlen ez, mint gondoltam. Kurzusból javarészt magolni kell, nincsenek képletek, amiket gyakorlatba kell ültetni, se feladatok. 

Gyakorlatból viszont más a helyzet. Az első hetekben ott erősen kapálóztam. Feladat szinte minden, számolás, öntögetés, méricskélés. Én pedig egyáltalán nem voltam feladatokhoz szokva. Gimiben oldottunk, ez igaz, azonban a tanárunk sose foglalkozott túl sokat ezzel a résszel, így nem fordított ránk se sok figyelmet. Nem mellesleg volt egy olyan pechem, hogy órákon vagy rossz mérőműszereket kaptam, amikkel vigyázni kellett, vagy túlságosan féltem, hogy elrobban valami a kezemben, például mikor melegíteni kellett a kémcsövet. Fő az óvatosság! Úgyhogy a tanárnőnek, vagy épp a segédeknek sosem volt újdonság, hogy szinte az utolsók között távozok minden órán. 

Viszont itt már eszem ágában sem volt feladni. Ha kellett, kétszer fogtam neki ugyanannak a kísérletnek, ha pedig nem értettem valamit, bátorságot gyűjtöttem, és felemeltem a kezem. A tanárok mindig, minden egyes esetben nagyon segítőkészek voltak, és ha kellett, a legelemibb dolgot is elmagyarázták akár tízszer is. Sose féljetek segítséget kérni! Ők a tanáraitok. Azért vannak ott, hogy tanítsanak, és a segítségetekre legyenek! Nem szégyen, ha kérdeztek! Az első gyakorlati vizsgám nem lett olyan, mint amilyenre számítottam. Persze, nem volt kicsi a maga nyolcvan százalékával, de tudtam, hogy többet tudok, ezért megkérdeztem, ha következő órán mehetek-e javítani. Természetesen megengedték, és a nyolcvan százalékot feltornáztam száz százalékra. 

A biofizika sokkal könnyebb, mint a biokémia. Legalábbis szerintem. Nincs ennyi bonyolult dolog, se olyan vészesen sok képlet. A gyakorlati része nehezebb, mert mi például olyan régi gépekkel és műszerekkel dolgoztunk minden órán, amiket ma már szerintem sehol nem használnak. Itt is inkább magolásra megy a játék. Követni kell minden műszer esetén, hogy mit ír a könyv, és aszerint eljárni. Ha betartod a lépéseket, nem lesz gond. Annyiban nehezebb, hogy van kábé tíz gép, és mindegyiket kívülről kell tudd. De meg lehet csinálni, főleg, ha figyeltek órán. Rengeteget segít.  

Elméleti vizsgára való felkészülés esetén nem rossz ötlet az előző évek tesztjeit végigoldani. Igaz, én sosem csináltam, mivel erősen rettegtem attól, hogy ha esetleg nem fogok tudni semmire válaszolni, egyszerűen kiborulok, és elmegy az erőm a tanulástól. Másoknak viszont sokat segítettek, mivel tudták, mik azok az információk, amikre nagyobb hangsúlyt kell fektetni.  

A tanácsom mindenképp az, hogy ezen két tárgy miatt ne aggódjatok! Vannak és lesznek ezeknél sokkal nehezebb tárgyak.

Remélem, sikerült mindenre válaszolnom! Ha mégse, vagy még van kérdésed, nyugodtan írj! 

Egyébként bárki írhat bármivel kapcsolatban. Ha segítségre van szükségetek, szóljatok, és igyekszem segíteni, ahol tudok! Sok sikert mindenkinek! <3

Hogyan készültem/tanultam az orvosira való felvételire?

Sziasztok!

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem.

Egy kis háttérinfó, mielőtt belevágnék a lecsóba. Nos, azt tudom, hogy Magyarországon az orvosira való felvételi teljesen másképp zajlik, mint nálunk, Romániában. Míg nálatok 'elég' az emelt szintű érettségi (ami szerintem nem is olyan könnyű, mint ahogy azt sokan, köztük jómagam is elképzelem), addig itt egy teljesen különböző típusú felvételit állítottak össze. Természetesen ez a típusú felvételi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnél van jelen, mivel az ország egyéb városainak orvosi egyetemeinél a diákoknak lényegesen könnyebb dolguk van, hisz csak a 11-12.-es biológiát kell tudják.

Úgy a MOGYE-nél, mint egyéb orvosis egyetemeknél lehet választani, hogy biológiából vagy kémiából óhajtunk vizsgázni. A választott egyetememnél a biológiából felvételizőknek direkt egy külön könyvet adattak ki, míg a kémiásoknak csupán kiemelték, milyen tankönyvekből ajánlják a tanulást. 

Mi az előbbiről fogunk beszélni, és arra való felkészülésről esik majd szó. A többi egyetemnél nem próbálkoztam, mivel magyar szak csupán itt létezik.

A felvételi három órás, száz kérdésből áll, amelyek vegyesen tartalmaznak anatómiát, fiziológiát és némi kémiát. A kémiás feladatok általában nem igényelnek számítást, hanem csupán néhány lényegesebb szabály tudását. A Krebs-ciklus például mai napig hatalmas fejtörést okoz, és félek, milyen lesz majd az egyetemen. Soha nem voltam jó kémiás, de azért bízom a legjobbakban. Az anatómiás és fiziológiás feladatok, habár régebb tényleg csak abból álltak, hogy mennyit bírtál bemagolni, mostanra 'korlátozódtak' a logikára és a problémamegoldó képességre (és magolásra). Csak egy egyszerű példa, ami előfordult a próbafelvételinél és a felvételinél is:

Egy betegnél alacsony vérnyomás, nagy mennyiségű vizeletűrítés és fokozott szomjúságérzet jelentkezett. Ennek oka lehet:

a.) hátsó lebeny pusztuláshoz vezető hipofízis daganat

b.) fokozott aldoszteron termelés

c.) víz visszaszívódásának növekedése a vesetubulusokban

d.) a fokozott glükokortikoid termelés

Amikor elolvastam a kérdést, ha nem is száz százalékig, de olyan kilencven százalékig biztos voltam abban, hogy én ezt tudom, mivel a tünetek a diabetes insipidusra utaltak (ez egy olyan betegség, amit a vazopresszin/ADH elégtelen termelődése okoz). Viszont, amikor elolvastam a lehetséges válaszokat, puff! Oké, akkor mentem arra, hogy hol termelődik a vazopresszin (mert a feltételezésem igaz volt, és a betegnek diabetes insipidusa van, csupán az a gond, hogy ők nem egészen ezt kérték), hol tárolódik, mit csinál, a hatásának van-e köze a lehetséges válaszok bármelyikéhez? Az aldoszteront egyből kilőttem, mert nem sok köze van a tünetekhez, ugyanúgy, ahogy a c-nek és d-nek sem. Így maradt az 'a', ami jó volt. Tehát ilyen gondolkozásra van szükség ahhoz, hogy sikeresen felvételizz.

Első évben biztosan a csapnivaló logikai gondolkodásom miatt estem ki. Nem tartoztam és még most sem igazán tartozom azon emberek közé, akiknek nagy a logikai szintjük. Szóval második évben, miután ténylegesen konstatáltam azt, hogy ez a gond, rámentem a logikám fejlesztésére. Persze, ez sokkal több munkát és időt vett igénybe. 

Kezdődött azzal, hogy bármit tanultam, igyekeztem másképp elmagyarázni magamnak, kötni valamihez, hogy ha esetleg a tételben megtekerik a leírást mindig kitekerték mindennek a nyakát, lásd a fentebb említett példánál, így is tudjam a választ. Utána folytatódott azzal, hogy kiírtam mindent a könyvből egy külön füzetbe, hogy jobban átlátható legyen a számomra. Nem tagadom, ezzel rengeteget bajlódtam, és rengeteg energiámat felemésztette, ugyanis egy 600 oldalas könyvről beszélünk. Ennek ellenére nekem a könyvben valahogy minden egybefolyt, és nem tudtam úgy átlátni a dolgokat, mint kellett volna. Ez a kiírás abból állt, hogy vettem egy fejezetet, és amiről láttam, hogy egy szabály, vagy esetleg sokszor megismétlődik, visszatérnek rá a későbbiekben, pirossal lejegyeztem és nyilakkal mellé írtam mindent, ami róla szólt.

Mivel sosem voltam megszokva azzal, hogy ilyen tudományos szavakat tanuljak/írjak, ezért először próbáltam mindent lerövidíteni, konyhanyelven megfogalmazni. Ezzel természetesen inkább ártottam, mint segítettem, lévén, hogy itt most már azért orvosiról beszélünk, ezért el is várják azt, hogy ekképp járjon a szád. Senkinek sem ajánlom, hogy ilyesmit csináljon! Egyrészt egy csomó lényeges dolgot kihagyhattok azzal, hogy rövidítetek. Másrészt nem jösztök bele abba a rutinba, hogy tudományosan gondolkozzatok. 

Amit még nagyon-nagyon ajánlok az az, hogy ilyen kiírásos módszernél a legapróbb, leglényegtelenebbnek tűnő dolgot is jegyezzétek le, és ne hagyatkozzatok arra, hogy 'á, ezt úgyis tudom!'. Egy hónap, két hónap múlva tuti elfelejted, és még csak eszedbe sem fog jutni, hogy visszatekerj, és újból megnézd. 

Na, miután mindent szépen lejegyeztem, jött a tanulási fázis. Utáltam tanulni, mivel minden olyan lehetetlennek tűnt. Annyi információval találtam szembe magam, hogy sokszor csak fogtam a fejem, és nem jött, hogy elhigyjem, én ezt mind képes leszek bevágni. Az elején nem is ment. A lényegesebb dolgokra viszonylag hamar felfigyeltem, és hamar meg is maradtak az emlékezetemben, azonban az apróbbak feledésbe merültek a következő nap. És szomorúan mondom azt, hogy felvételinél az apró információkra mennek rá. Például soha nem kérdezték az, hogy hol helyezkedik el a gyomor, máj, lép vagy egyebek. Soha nem kérdezték, hogy egy embernek mennyi a normális hőmérséklete, vagy miképp történik a nyelés. Azt viszont előszeretettel tudakolták, hogy az IgM antitestnek mennyi a tömege (900.000 dalton, akit esetleg érdekel :D).

A füzetem.
Egy egyszerű határidőnapló-féleség, amit anyumtól kaptam.

Miután láttam, hogy majdnem semmit nem haladok előre, és az itthon megoldott tesztjeim is siralmasak, fordítottam a meneten. Megkerestem az összes iskolás füzetemet, amiben voltak még üres lapok, vettem a könyvet feldolgozó füzetemet, megtanultam egy adott szervet, betegséget, bármit, és addig írtam le magamtól, ameddig meg nem maradt. Ezután ismét felmondtam az egész fejezetet, hogy biztos legyek a dolgomban. Talán ezért is volt az, hogy egy-egy fejezet két napot is igénybe vett. Most biztosan mindenki azt gondolja, hogy igen, de ez magolás! Hol marad a logika? A logika ott marad, hogy ha tudod a szabályokat, az összes apró kis magyarázatot, bővül a látóköröd, a szókincsed, és máris bátrabban kutatsz a válaszok között. Az elején persze ne reménykedjetek sokban, mivel első alkalommal nekem sem ment fényesen, de többszöri átolvasással, tanulással lassan minden megmaradt, és mai napig tudom. Egy év alatt nagyjából hatszor vettem át az egész könyvet.

Végezetül csupán azt tudom mondani, hogy a felkészülés nehéz, és sokszor próbára teszi majd a türelmedet, az erődet és kitartásodat, viszont semmi sem lehetetlen. Én sem gondoltam volna, hogy ennyi mindent fogok tudni tanulni, hogy képes leszek bevágni egy 600 oldalas könyvet, és bármit kérdeznek majd belőle, tudni fogom. Sosem gondoltam azt, hogy mondjuk meghallok egy betegséget, és fel tudok sorolni hozzá egy csomó tünetet, netalán gyógymódot is. És ezek a kis mérföldkövek elmondhatatlan boldogsággal és büszkeséggel töltenek el, mert tudom, mennyi munka és szenvedés áll mögötte, és az emberek mennyire másként kezelnek, ha látják, hogy valóban tudsz, merész álmaid vannak, amiket tűzön-vizen keresztül megvalósítasz.

A felvételi nem volt könnyű. A felkészülés rá pedig még úgy se. Néha éjszakánként most is eszembe jut, hogy te jó ég, mit fogok csinálni, ha nem sikerül bejutnom? Abszolút nem volt B tervem. A szüleim mondták, hogy ha akarok, nézzek más szak felé, de mindegyik szakmát unalmasnak találtam. Egész egyszerűen nem illett hozzám, nem töltött el boldogsággal a gondolata, és emiatt jelentkezni sem szerettem volna sehova. Lehet hülyén hangzik, de ha tényleg nem sikerült volna most sem, elmentem volna dolgozni, és jövőben próbálkoztam volna ismét, még akkor is, ha emiatt temérdek ellenszevet és lenézést kapok az emberektől. Soha nem az ő véleményük tartott el, és ezután sem fog. Eljutottam arra a szintre, hogy immunássa váltam, bármit mondanak.

Ha bármi kérdésetek van, szívesen állok rendelkezésetekre! :)

Berni

Soha ne add fel! (orvosi felvételi és a vele járó nyalánkságok)

Sziasztok!

Ez a bejegyzés kicsit személyesebb lesz, viszont reménykedem abban, hogy sikerül eljutnia mindenkihez, akinek egy csepp bátorításra van szüksége ahhoz, hogy folytassa a harcot az álmaiért. Nagyon hosszú, szóval előre is köszönöm annak, aki elolvassa! :)

Nagyon rég, kicsivel több mint egy évvel ezelőtt írtam egy bejegyzést az első igazi kudarcomról, azonban mivel eléggé szedett-vedett volt az egész, kitöröltem. Úgy gondoltam most, hogy lassan közeledek a nyári vakációm végéhez (életemben talán másodszor tölt ez el boldogsággal), ismét nekilátok megírni azt, amit a kukába dobtam, azzal a különbséggel, hogy kibővítem, hisz azóta eltelt még egy tapasztalatokkal, kudarcokkal és rengeteg egyéb élménnyel diszített év. 

Hogy miről is lesz szó? Röviden az orvosi egyetemre való bejutásom sikertelenségéről és az ezzel járó finomságokról. 

Igazából nem volt könnyű leülnöm és bepötyögnöm a következő sorokat, mivel ez egy olyan téma, ami hosszú ideig kellemetlenül érintett, és amit legszívesebben senkinek sem mondtam volna el, mivel mindvégig azt hittem, hogy szégyellnivaló. Aztán elkezdtem nézni orvosis diákok videóit a YouTube-on, és rájöttem, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki keresztül ment ilyesmin, sőt, egyeseket ennél durvábban is meghordozott az élet, mielőtt bejutottak volna. Nekem ezek a videók rengeteg energiát és önbizalmat adtak, hogy ne adjam fel, és ha törik, ha szakad, menjek tovább, harcoljak tovább, mert csak így érek el igazi sikereket, és így fogom igazán élvezni a munkám gyümölcsét. Mert, ami fontos az az, hogy ilyenkor te nem vagy egy rossz ember, nem vagy selejt és végképp nem kell tönkretedd magad amiatt, hogy elsőre nem sikerül valami. És mivel rajtam ezek a vlogok segítettek, eldöntöttem, hogy hogy ha sikeresen letudom a felvételit, mindenképp megosztom Veletek a tapasztalataimat, a gondolataimat, legyen az jó, vagy rossz.

Nos, gyorsan visszatérnék a dolgok elejére. 

Az orvosi iránt érzett szeretetem nem tér vissza egészen kiskoromig. Oké, szerettem azt játszani, hogy kórházban rohangálok, és maciknak adok injekciót, esetleg meghallgatom a szívverésüket, lemérem a vérnyomásukat, viszont sosem tartozott az esetleges 'álmaim' közé. Vagyis nem tekintettem rá komolyan. Ahogy cseperedtem, a szüleim észrevehettek valamit, ugyanis rengeteget kezdtek el biztatni, hogy legyek orvos, menjek orvosira, mert látják rajtam, hogy az emberek életéért való harc, a gyógyítás ott folydogál az ereimben. Ekkor történt az, hogy komolyabban kezdett el foglalkoztatni a téma, és tényleg elgondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha nagyobb odafigyeléssel, több munkával valóban ezen szakirány felé fordulnék. Azonban itt közbeütött az, hogy rájöttem, nem olyan könnyű, mint ahogy én azt elképzeltem. Rengeteg energiát, tanulást igényelt elmélyülni abban a világban, amelyikben azelőtt csak játszottam. Ez valamelyest megijesztett, így elfordultam tőle, már nem érdekelt annyira. Jobban mondva érdekelt, viszont sokszor éreztem nyűgnek. És ez az érzés kihatással lett a tanulásomra. 

2016-ban érettségiztem egy elég jó eredménnyel. A legjobb bioszból lett. A gimi utolsó három évének a biológiáját irtózatosan szerettem, hisz az emberi testről tanultunk, betegségekről, szervekről. Teljesen odavoltam érte. Itt jött ismét egy olyan lökéshullám, hogy na, akkor ezt most tanuljuk komolyabban. A szüleim, természetesen nem adták fel a harcot, és ameddig én egyik helyről a másikra ugráltam (hol orvosira, hol bölcsész-szakra, hol tanárira akartam menni), ők folyamatosan biztattak, és tereltek visszafelé, hogy az orvosin kívül egyiket sem fogom szeretni, válasszam csak szépen azt (Anyu, Apu szeretném megköszönni nektek, hogy nem engedtétek, hogy letérjek az útról! Szeretlek benneteket!).

Tizenkettedikben, a hirtelen pályaválasztás miatt nagyon nagy terhet kezdtem el érezni a vállamon. Éjjeleket nem aludtam, mert döntésképtelenné váltam a saját jövőmet illetően. A szívem mélyén tudtam, hogy orvos akarok lenni, hisz egyedül annak a szakmának a gondolata töltött el végtelen örömmel és izgatottsággal, viszont féltem is. Féltem a sok tanulástól, hisz bárkit megkérdeztem, mindenki azt mondta, hogy borzasztó nehéz, nem ajánlják, hogy oda menjek, válasszak valami könnyebbet, mondjuk ápolóit. De engem az ápolói nem villanyozott fel, mivel az egyetlen példa, akit nap mint nap láttam, hogyan dolgozik, nem végzett valami érdekes munkát. Konkrétan abból állt a napja, hogy reggel kilencre bement, idősekhez járt el kötözésre, injekciózásra, vérnyomásmérésre, és ennyi. Én meg nem akartam itt leragadni. Többet akartam saját magamnak, többet akartam tenni a jövőmért, az emberekért. Félreértés ne essék! Nem nézem le az ápolókat, mert tisztában vagyok azzal, hogy egy kórházban más a helyzet. Csupán azért hoztam ezt fel, mert a környezetemben ez a személy volt az egyetlen minta ehhez a pályához.

A felvételis könyvem. Kicsit megviselt szegény :D

Végül, hosszas gondolkozás után, megvettem a felvételis könyvet az orvosi szakokra való felkészüléshez. Nem mondanám azt, hogy kevés időm maradt hátra a felvételiig, azonban amikor kinyitottam, és elkezdtem tanulni, és láttam, hogy semerre nem haladok, mert annyi információ van, hogy annyit szerintem egész négy év alatt nem tanultam biológiából, kicsit megint megingott az elhatározásom. Igen, elég ingadozó típus voltam, ezt nem is tagadom. 

Érettségi után viszont keményen nekiálltam. Reggel hét-nyolctól késő estig nyomtam. Sokszor sírtam, hogy ezt nem bírom, nem fogom tovább csinálni. De az a három hét nagyon kevés volt, legalábbis nekem (hallottam másoktól, hogy egy hét alatt simán megtanultak mindent o.O). Eljött a felvételi napja. Hatalmas gyomorgörccsel mentem az egyetemhez. Az autóban odáig még mindig tanultam a pH változásokat és ionok koncentrációját a testnedvekben. Bár már akkor tudtam, hogy ebből semmi nem lesz. Természetesen nem is lett. 

Első év

Kicsit furcsa érzések kavarogtak bennem az eredményemet látva. Örültem is, meg sirhatnékom is támadt. Örültem, mert kaptam egy évet, ami alatt összeszedjem magam, és eldöntsem, mit is akarok pontosan, és sirhatnékom volt, mert valahol legbelül reménykedtem, hogy sikerül, hogy bejutok és megyek tovább az életemmel. 

Ez a félig jó kedv tartott addig, ameddig el nem jött a szeptember, és minden barátom és ismerősöm elkezdte az egyetemet. Az első két hónapban jóformán fel sem fogtam, mint ahogy a sikertelenségemet sem. Mondjuk ahhoz képest elég fiatal voltam, alig tizennyolc. Az első két hónapban örültem, hisz azt csináltam, amit csak akartam. Reggel felkeltem, sorozatoztam, írtam, tanultam. Aztán két hónap után úgy kezdett minden sokkal, de sokkal rosszabbul esni. Kezdtem magányosnak érezni magam. A barátaim, ha hívtam őket, nem értek rá. Ha beszélgettünk, mindegyik azt ecsetelte, hogy milyen vagány az egyetemen, teljesen más világ, mint a gimi. Kívülállónak éreztem magam, ráadásul sokan éreztették is velem, hogy az vagyok. Ezért lassacskán nem is kezdtem el keresni többet a társaságukat. 

A másik felén meg ott voltak a különböző ismerősök, akiktől egyebet sem hallottam, csak a 'Jaj, de há' XY-nak sikerült!' vagy 'XY ment erre és erre az egyetemre, de ő legalább ment valahova!' vagy a kedvencem 'Miért teszed ilyen magasra a mércét?' és ehhez hasonlók. Szóval rendesen beletiportak az önbizalmamba, mégha jómagam is tudtam, hogy a kudarcomért én vagyok a legnagyobb hibás. Ha időben kitaláltam volna, mit akarok kezdeni az életemmel, nem jutottam volna idáig. 

Az első év első felében letettem a jogsit, és onnantól alig merészkedtem emberek közé. Mondanom sem kell, a szociális életem lassacskán a nullájára csökkent, a barátaim lemorzsolódtak, a "kedvesebb" rokonok bántottak, még ha nem is közvetlenül. Emlékszem, annyira magányos lettem, hogy feliratkoztam egy online barátkozó oldalra, ahol megismertem egy nagyon kedves srácot, akivel mai napig beszélek. Nyár felé pedig rábukkantam egy másik fiúra is, akivel szintén jó haverok vagyunk, aki mindig megnevettetett, felvidított, és aki a nehezebb időszakaimban mellettem állt, mint barát, és támogatott. Szerintem a szüleim, tesóm és ezen két barátom támogatása nélkül depresszióba estem volna. Nem vicc.

Közben keményen készültem a következő felvételire, mivel ezen egy év és a komolyabb tanulás következtében rájöttem, hogy én tényleg ezt akarom csinálni, és bármit megtennék azért, hogy ez sikerüljön. Mindig az volt az álmom, hogy fiatalon megyek férjhez és leszek anyuka, azonban erről is lemondtam az álmomért. 

A felvételi előtt viszont szembesülnöm kellett azzal, hogy megváltoztak a szabályok, kérelmek. Az addig ismert kérdések közül mindent kivettek, és az összes kérdés első látásra volt. Ráadásul mindezt megtüzdelték esetekkel is, amelyekhez cseppet sem konyítottam. Amikor megláttam a változtatásokat, a szüleim kerestek egy tanárnőt, aki állítólag a legjobb volt a városban, és egyeztettünk egy időpontot. Elmentem, örültem, hogy végre akad majd valaki, aki segíteni tud, elmagyaráz ezt-azt. Hatalmasat koppantam. 

A néni kedves volt, legalábbis annak látszott telefonban. Tényleg, esküszöm bíztam abban, hogy végre egy olyan tanárnő, aki nem fogja leordítani a fejem, ha valamit eltévesztek. Azonban lassacskán kiderült, hogy ez a kedvesség nem is olyan kedvesség, és ez az első percekben megérződött. Kezdődött azzal, hogy egy olyan húsz-harminc perccel hamarabb érkeztem a beígértnél, lévén, hogy busszal jöttem egy teljesen másik városból, és ez volt az egyetlen járat, amivel időben odaérhettem. Felcsengettem, és anélkül, hogy beengedett volna, azt mondta, hogy menjek el sétálni, mert a kezdésig még van fél óra. Oké, nem szóltam semmit, szerintem fel sem fogtam. Aztán az óra elején elém helyezett egy tételt, és adott rá pár percet, talán egy órát (egy tétel megoldása normálisan 3 órát vesz igénybe), hogy megoldjam. Igen ám, de a kialakult légkör feszélyezetté tett. Minden olyan fagyos volt, hogy amikor nekifogtam a tételnek, az agyam egyszerűen leblokkolt. A legalapvetőbb dolgokat is elfelejtettem. Amúgy is egy izgulós típus vagyok, és a kerekeim sokszor nehezebben forognak az átlagnál, viszont ez az egész fogadtatás mindenre tett egy lapáttal.

Ekkor következett az, hogy a tanárnő szemtől szembe, semmi köntörfalazás nélkül megkérdezte, nekem hogy a fenébe sikerült az érettségim? (kiemelném, hogy nem vagyok olyan hülye és buta, mivel a biológia érettségim 90%-os lett). Okéééé... Elmosolyogtam magam, viszont ott már keményen a könnyeimmel küszködtem. Nem győztem várni, hogy végre leteljen az a két óra, és szabaduljak tőle. Persze búcsúzáskor azt ecsetelte, hogy ne is próbáljam meg, mert ennyi tudással nem fog sikerülni. És egyébként is, orvosokat manapság nem keresnek, hisz nézzem csak meg a fiát, sehova nem vették fel rezidensnek, ezért ki kellett menjen külföldre. Menjek inkább ápolónak, azokat mindig keresik, és nagyon jó a fizetésük. Blablabla. Ez volt az a pont, amikor az amúgy is kis önbizalmam még kisebb lett. 

Kijöttem, és nem is tudtam, hogy sírjak vagy kacagjak. Totál elhittem a szavait, és azt, hogy erre nem vagyok képes, ehhez túl kevés vagyok, egyébként is, ki vagyok én, hogy ilyen merész álmaim legyenek? A buszmegálló felé sétálva nem bírtam megállni, és felhívtam anyumékat. Elmondtam nekik, hogy mit mondott a tanárnő, miszerint buta vagyok az orvosihoz, és felejtsem el. Helyette nem mehetnék-e ápolónak, még akkor is, ha minden porcikám tiltakozott ellene. Nem ezt akartam tanulni, viszont mindenáron az egészségügyben szerettem volna dolgozni, persze nem akárhogy, hanem orvosként. Segíteni akartam a beteg embereken, meg akartam őket gyógyítani, ott lenni nekik a nehéz pillanatokban, adni nekik még egy esélyt az életre. A szüleim azonnal lebeszéltek. Akkor haragudtam rájuk, viszont ma azt sem tudom, hogyan háláljam meg. Ha beleegyeznek, és szakirányt változtatok, most biztosan nem itt tartanék.

Ezután fogadtunk még egy tanárt, akit azelőtt már ismertem, és aki ezerszer jobb volt az előbbinél. Az elején minden rendben ment, viszont ahogy haladtunk az anyaggal, kicsit furcsává vált a tanítási módszere. Ne értsetek félre! Jól tanított, viszont az ő tanítási módszere és az én tanulási módszerem merőn eltértek egymástól. A szüleim ragaszkodtak hozzá, hisz abszolút mindenkitől azt hallottuk, hogy tanár nélkül zéró esélyem egy ilyen nehéz sikeres felvételihez. Két, talán három hónapig ment ez a huza-vona, míg végül búcsút mondtunk egymásnak. Volt egy kis nézeteltérésünk, amit nem részleteznék, de egy annyit elmondanék, hogy ez a nézeteltérés volt az, ami megadta a végső löketet, hogy a saját sarkamra álljak, és kijelentsem, itt és most vége a tanározásnak, fölösleges pénzkidobásnak. Tanulni úgyis egyedül kell, a tanár semmit sem tud nyújtani azon kívül, hogy még egyszer elmagyarázza ugyanazt (a könyvben nagyon szépen és részletesen el voltak magyarázva a dolgok, amit pedig tényleg nem értettem, azt megkérdeztem az egyik családtagunktól, aki orvosként dolgozik).

Eljött a felvételi ideje, és hát, puff! Ismét nem sikerült. Tudom, nem egy mentség, de az volt az első év, amikor ilyen nehéz felvételit állítottak össze, és ennél fogva ez volt az első év is, amikor a legkisebbek voltak a bejutási jegyek. Hatodiknak estem ki. Fel sem fogtam. Esküszöm. Az igaz, hogy a felvételire egy hatalmas gyomorgörccsel mentem el, és már az első kérdésnél tiszta volt, hogy ez ennél könnyebb nem lesz, de szenttül reménykedtem abban, hogy mégis sikerülni fog. Bejutok, és végre elkezdhetem az életem. Mehetek egyetemre, szerezhetek barátokat, kicsit összeszedhetem a szociális életem a padlóról.

Ám az egyedüli, akit össze kellett szedni a padlóról az én voltam. 

Még most emlékszem, amikor megláttam a jegyeket, majd a nevemet, és végül azt, hogy ismét kiestem. Kifutott a lábam alól a talaj. Olyan rosszullét lett úrrá rajtam, hogy sírni sem bírtam. A hányinger kerülgetett, az agyam meg folyamatosan ismételgette, hogy ez nem igaz, ilyen nincs. Ez biztos csak egy vicc. Annyira sokkban voltam, hogy semmiféle érzelmet nem közvetítettem a külvilág felé, ezért jött az, hogy néha a szüleim is megkérdezték, egyáltalán érdekel-e ez engem? Érdekelt, nagyon is, viszont úgy éreztem, azzal, ha nekifogok sírni, minden sokkal rosszabb lesz. Egyébként sem szeretem kimutatni az érzéseimet mások előtt, s nem is igazán tudom. Amolyan csendben szenvedő típus vagyok.

Aztán persze jöttek a telefonálgatások. 'Na, sikerült?', 'Na, hogy ment?', én pedig mindenre ugyanazt a monoton választ adtam: 'Nem, nem sikerült!'. A normálisabbak odanyomták, hogy ne add fel, próbálkozz újra, a többiek meg, ha nem is egy szinten, de mind ugyanazt zengték: 'Látod, most sem sikerült! Ideje menned máshova!'. Egyes egyedül a szüleim és tesóm voltak azok, akik végig támogattak, biztattak, még akkor is, amikor már én sem hittem magamban. Ők mondták, hogy nem baj, majd megpróbálom jövőre is. Sikerülni fog, bíznak bennem, tudják, hogy ügyes vagyok, kitartó és szorgalmas, ezért elérem az álmom. Ezzel csak egyetlenegy gond volt. Ők bíztak bennem, én viszont elvesztettem a hitem saját magamban. Úgy éreztem, kudarcot vallottam minden téren, csalódást okoztam az egyedüli személyeknek ezen a világon, akiket teljes szívemből szeretek. Ez a bűntudat pedig belülről marcagolt, emésztett fel. Még most is előttem van, amikor egyedül maradva csak meredtem a plafonra, és a könnyeim egymás után folytak le az arcomon. Ekkor éreztem először azt, milyen is, amikor a könnyek égetik a bőröd. Aztán a sírás zokogásba ment át, hogy a mellkasom is belefájdult, konkrétan nem kaptam levegőt.

Második év

Egy kerek hétig padlón voltam. Az elhatározásom, miszerint ha törik, ha szakad, úgyis orvos leszek, kőkemény volt, ennek ellenére valahogy szorongva tekintettem az elkövetkezendő újabb hosszú egy évre. Tudtam, hogy az előzőhöz képest kétszer annyit sem fogok kimozdulni. Bár előzőleg eldöntöttem, hogy elmegyek dolgozni, de miután kevés fizetést ígértek mindenhol, és annak a fizetésnek a fele ingázásra ment volna el, inkább feladtam. A szüleim természetesen támogattak, és teljes mértékben a tanulás mellett voltak. Mindenáron sikerülnie kellett a következő felvételinek, mivel az egyetemnél is kérdéses lett a magyar orvosi kar fennmaradása. Így maradtam ismét otthon.

Mondanom sem kell, a rossz szavak száma megnőtt. Esküszöm, rettegtem emberek közé menni, mert bárkivel találkoztam, mindig ugyanaz a lenéző tekintet fogadott. Kevesen voltak, akik támogattak és biztattak, hogy ne adjam fel. Végtelenül magányos voltam. Barátaim a városomban nem voltak, az előzőek egyetemre jártak, nem volt idejük rám. Itthon egész nap nem csináltam mást, csak reggel nyolckor felkeltem, tanultam, besegítettem a házimunkába, főztem, tanultam, takarítottam, tanultam, ettem, ittam, tanultam és ez így ment végig. Sokszor a sírás kerülgetett, hogy ha hamarosan nem változik valami, biztosan bedilizek. A hangulatváltozások napi szinten felütötték a fejüket. Egyszer boldog voltam, mosolyogtam, máskor meg, egyik percről a másikra az életkedvem a béka feneke alá süllyedt. Csak ültem, és meredtem a semmibe, sírás kerülgetett, dühös voltam saját magamra, csalódott voltam, mert nem akartam elhinni, hogy nekem ennyire nem jönnek össze a dolgok, hogy hülye vagyok, hogy kudarcot vallottam az életemben, hogy belőlem soha semmi nem lesz, hogy így mégis hogy fogok egy fényes jövőt kialakítani magamnak, hogy mégis hogy lesz belőlem orvos, amikor egy egyszerű felvételi vizsgát sem vagyok képes elvenni. És még megannyi ehhez hasonló gondolat, amiket ha mind leírnék, holnapig sorolhatnám. Odáig fajultak a dolgok, hogy apukám, aki egyébként egy roppant türelmes és csendes ember, rám parancsolt, hogy szedjem össze magam, mert depressziós leszek, onnan pedig nem lesz visszaút.

Ez ébresztett fel, hogy kezdenem kellene valamit az életemmel, mert ez nem én vagyok.

Másnap teljesen máshogy keltem fel. Mosolyogtam, de úgy igazán, őszintén. Reggeliztem, és teljesen más életkedvvel fogtam neki tanulni. Esténként motivációs videókat, orvosis diákok által készített vlogokat néztem. Csináltam egy instagramot is, ahol szintén csak motivációs és orvosival foglalkozó oldalakat követek (nagyrészt. Azért van hely a barátoknak is :D ). Többet jártam ki, még ha csak a nagymamámig mentem is el. Elkezdtem kpopot hallgatni, koreai sorozatokat nézni, edzeni, amely, be kell valljam, rengeteget dobott az önbizalmamon. Totál máshogy kezdtem el látni az életet. Már nem haragudtam a világra, és lassanként saját magammal is megbékéltem. Elfogadtam, hogy ennek így kell lennie, hogy minden okkal történik.

Tanulás szempontjából a leckéket is máshogy kezeltem. Mindig úgy ültem le tanulni, hogy ezt a leendő pácienseimért teszem. Azért, hogy majd ezzel a tudásommal segíthessek. Természetesen tudtam, hogy ez az anyag roppant kevés ahhoz képest, hogy mennyi mindent kell tudni majd egy beteg meggyógyításáért, viszont nekem rengeteget segített. Amikor kimentem sétálni, vagy mentünk valamerre a családdal, már nem érdekeltek a szúrós pillantások, vagy a szavak, amikkel a lelkembe próbáltak tiporni. Sőt, büszke voltam arra, hogy igen, én ezt tanulom, orvos leszek, és az ország legjobb orvosi egyetemére fogok járni. Ha megkérdezték tőlem, hogy 'Belőled mégis mikor lesz orvos?' (igen, volt ilyen, viccen kívül), akkor azt feleltem, hogy következik. Ha megpróbáltak lebeszélni, vagy sértő szavakat vágtak a fejemhez (konkrét példa: 'Ne haragudj, de az a jegy (az utolsó felvételin írt jegyem) nem orvosira való!') mosolyogtam egyet, és mentem tovább. Persze, valamilyen szinten fájt, főleg, hogy sokszor olyanok sértettek meg, akikről azt hittem, mellettem állnak, de semmit sem tehettem ellenük, csak tűrtem. Nem mellesleg nekem ott voltak a szüleim, akik akkor sem adták fel, amikor én igen, és akik akkor is bíztak bennem, amikor én nem.

Elmentem a próbafelvételikre. A jegyeim igaz, hogy még mindig kicsik voltak, tekintve, hogy már egy másik gondolkodásmód szerint kellett tanulni, viszont láttam reményt. Nem voltak nagy jegyek, mégis hittem magamban annyira, hogy tudjam, fel fogom őket tornázni a felvételiig. És láss csodát! Sikerült! Két jegyet javítottam közel egy hónap alatt, amire irtó büszke voltam. Persze, még mindig nem volt valami fényes, viszont így már láttam valamicske esélyt a bejutásra. Fontos kiemelnem, hogy ezen a ponton már nem voltam stresszes, nem izgultam, hogy vajon mi lesz, hogy lesz. Egyszerűen éreztem, hogy sikerülni fog, és most minden tökéletes lesz.

Így is mentem el a felvételire. Jó, a kapuban állva kicsit reszketett a kezem, de amint beültem a terembe, és beszélgetni kezdtem a többiekkel, az idegességem lassan alábbhagyott. Aztán megint ideges lettem, amikor elkezdték kiosztani a tételeket, és az egyiknek a hátán véletlenül észrevettem, hogy ebben az évben rajzokat is tettek be. A könyvbeli rajzokon futtában mentem át, ami mondjuk nem is segített volna, mivel nem onnan voltak. A tétel kinyitása, a vizsga hivatalos megkezdése és az első kérdés elolvasása után beparáztam, de végül is, SIKERÜLT!

Bejutottam, és ősztől én is hallgatója leszek az országunk egyik legjobb orvosi egyetemének. Mérhetetlenül örültem nem csak én, hanem az egész családom, és higyjétek el, még most sem fogom fel, mindez velem történik. Talán azért, mert ez az első álmom, amit bárki közreműködése nélkül értem el. Úgy érzem, ezen a szinten hatalmasat fejlődtem. Eddig mindig egy kis burokban éltem, óvva voltam mindentől, és sosem kellett igazán megdolgozzak semmiért. Azonban most, ezen két év alatt rengeteget szenvedtem, rengeteget tanultam és gürcöltem azért, hogy itt legyek. Feláldoztam a szabadidőmet, elveszítettem a barátaimat, viszont semmiképp sem tudom azt mondani, hogy nem érte meg. Teljes mértékben megérte, és szerintem jó eséllyel csinálnám újra megint, mert túlságosan édes ennek a kemény munkának a gyümölcse ahhoz, hogy lemondjak róla.

Most pedig tűkön ülve várom, milyen lesz az első évem, milyen lesz egy új társasághoz tartozni, és végül, de nem utolsó sorban, milyen lesz végre elindulni a saját utamon. Úgy tervezem, hogy ezen utazást veletek is meg fogom osztani. Az egyetem szeptember végén kezdődik el, és reményeim szerint egy héten legalább egyszer leülök megírni egy-egy bejegyzést az adott hét történéseiről. Biztosan nem lesz könnyű, lévén, hogy ezer dolog szakad majd a nyakamba, nem beszélve arról, hogy ha minden jól megy, bentlakásba költözök, viszont igyekszem betartani a szavam :)

Utóiratként még elmondanám, hogy az álmaitokat soha ne adjátok fel! Ha megálmodtad, meg is tudod csinálni, csak keményen kell dolgoznod érte. S ha én megcsináltam, ti is meg tudjátok csinálni! Fel a fejjel, és mindent bele! :)

Ha bármi kérdésetek van, állok rendelkezésre! :)