2019. február 20., szerda

Túl az első vizsgaidőszakon

Sziasztok!

Most, hogy végre túlvagyok életem első vizsgaidőszakán, nyugodtabban ülhetek le megírni egy bejegyzést. 
Úgy véltem, mivel sokan kerültök még ilyen helyzetbe, köztetek jómagam is, megosztanám az élményeimet és tanácsaimat ezzel kapcsolatban, hátha a közeljövőben kicsit másképp csinálom a dolgokat, és nem kapkodok el semmit. (A tanácsokat egy következő bejegyzésben teszem közzé, mert ez így is nagyon hosszúra sikeredett :D )

A mostani vizsgaidőszak számomra úgy testileg mint lelkileg megterhelő volt. Amikor mondták, hogy semmi egyéb dolgunk nem lesz ezen négy hét alatt, mint otthon ülni, és tanulni, örült a szívem, mert két évig ezt csináltam. Többé-kevésbé hozzá voltam szokva, hogy nem mozdulok ki sokat, csupán tanulok, vagy teszek-veszek a ház a körül. Egyedül azt felejtettem el, hogy az akkori metódusom viszonylag nyugisabban volt kialakítva, és nem lihegett a nyakamban egy nyolc vagy akár kevesebb napos határidő, amire tökéletesen, vagy legalábbis majdnem tökéletesen kellett tudjam az anyagot. Szóval bebuktam. Csúnyán.

Az első napokban elég jól ment. Korán keltem, estig nyomtam, aztán lefeküdtem, másnap kezdtem elölről. Csakhogy a harmadik naptól arrafelé kezdtek kimerülni az elemeim. Ráadásul mindezt tetőzte, hogy semmi, de abszolút semmi nem maradt meg az anyagból. Ez volt az egyik legnehezebb vizsgám, az anatómia, úgyhogy normális, hogy rohadtul stresszeltem magam miatta, nem mellesleg két részben kellett vizsgázzunk belőle: egy szóbeli, ahol a hullán kerestünk meg izmokat, idegeket, ereket, és egy írásbeli, ami negyven százalékát tette ki az egész tantárgynak. Ha nem kaptad meg az átmenőt, automatikusan buktál. Ebbe még belegondolni is rossz volt, főleg úgy, hogy amióta megkezdődött az egyetem, sehova nem jártam el, hanem tanultam, amint egy kis szabadidőm akadt. Nyilván rossz metódussal, mert nem igazán vált be, bármennyit is görnyedtem a könyv felett.

Az utolsó két napban már annyira kivoltam ezzel az egésszel, hogy konkrétan azt mondtam, oké, nem érdekel, bukjak meg, majd megyek nyáron még egyszer. Odáig jutottam, hogy tízszer elolvastam valamit, de egyszer nem tudtam helyesen visszamondani. Persze, nem adtam fel, tovább tanultam, csak úgy mellette elfogadtam azt a tényt is, ha esetleg nem sikerül. És itt jön a feketeleves. A hullavizsgám viszonylag jól sikerült, átmentem, viszont ha akkor és ott örültem is annak a parányit nagy jegynek, hazaérve, és többet törve rajta a fejem, megemésztve, milyen hülyeségeket rontottam el - esküszöm olyanokat, amiket álmomban is könnyűszerrel megkaptam volna -, elöntött a szomorúság, azután pedig a szégyenérzet, mert egy olyan demonstrátornál vizsgáztam, akit valamennyire ismerek, és akire valahogy mindig is felnéztem, mert okos, érti és szereti, amit csinál. Szóval sírni kezdtem, amivel ismét mindent elrontottam, mert elvette a kedvem a másnap megrendezett nagy vizsgára való tanulástól.

Este még néztem videókat az idegekről és erekről, de tökmindegy volt már. És úgy mentem be a terembe, hogy nekem ez nem fog sikerülni, nem tudok, a vizsgáztatóm is megmondta, hogy nem tudok, kár a gőzért. És bementem, és kikaptuk a tételt, és az első kérdés elolvasása után konkrétan éreztem, hogy az agyam komplett üres. De tényleg. Nem hazudok. Úgy éreztem, kong az ürességtől, és semmi nem jutott eszembe. Próbáltam visszaemlékezni a rajzokra, mindent összekevertem. Próbáltam felidézni a tanultakat, egy szó nem jutott eszembe. Kínomban majdnem felnevettem a vizsga kellős közepén. És furcsa volt, mert nyugisan elfogadtam a tényt, hogy nem fog sikerülni, és tuti nem én leszek az egyedüli.

Aztán, amikor megkaptuk az eredményeket, és láttam, hogy a társaim háromnegyede nagyon nagy jegyeket írt, és alig tíz bukó volt, elfogott a sírógörcs. De olyan erősen, hogy ilyen erősen szerintem még akkor sírtam utoljára, amikor a csontvizsgámat rontottam el. Egy hatalmas szégyennek éreztem magam, akinek semmi keresnivalója ott. Butának éreztem magam, holott nagyon jól tudom, hogy minden az én hibám. Valamit nem csináltam jól, valahogy inkább koncentráltam a bukásra, mint arra, hogy átmegyek. Valahogy valószínű nem adtam bele mindent, vagy nem is tudom. A lényeg, hogy az én hibám volt, senki másé.

A következő két vizsgám, a biokémia és biofizika is szarul ment, de azokra tudom, hogy mindent beleadtam, holott lehetséges, hogy az anatómiába is, csak ez most elvész a kudarc mögött, vagy tudja a fene. Mindkettő sikerült. 

A biokémia borzasztó volt. Annyit, amennyit abban a pár napban kémiáztam, egész 9-12 alatt nem, és sajnos így se mondhatom azt, hogy tökéletes. Aminosavak, enzimek, vitaminok, genetika. Egy csomó képlet, kémiai megnevezés, amiket szerintem már vizsga után elfelejtettem, nem vicc. Képletekre egyre nem emlékszem, még jó, hogy ott tudtam párat, ami segített átmenni.

 A fizika is jól meghúzott. Nem ilyen tételre számítottam, hanem egy viszonylag könnyebbre. Voltak olyan dolgok, amiket könyvben abszolút nem írt, ráadásul itt is folyamatosan össze kellett rakni a kirakóst, vagyis azokat a dolgokat, amik a könyvben nagyon röviden és könnyen le vannak írva azokkal a részletekkel, amik nincsenek benne ebben a pakliban. Plusz mindezt tetőzték a feladatok is, amihez, valljuk be, hülye vagyok, mert vagy nem fogom fel a képleteket, vagy nincs logikám. Vizsga közben konkrétan azt nem tudtam, hány másodpercből áll 24 óra...

Szóval, igen. Lejárt, s bár iszonyatosan vártam ezt az egy hét vakációt, most valahogy szomorúsággal tölt el, hogy nem úgy jött el, ahogy kellett volna, és sikerek helyett majdnem mind sikertelenséget tudok magam mögött az első félévből. Természetesen nem adom fel, és tovább harcolok, mert mindezek mellett iszonyatosan szeretem, amit tanulok és csinálok, és azért értem el apró sikereket is, mint például 78 ember előtt mutattam be az elülső boka régióját. Nem adnám semmiért, még ha rohadt nehéz is. Megvan a maga szépsége, amit lehet, nem sokan értenek, és ami miatt lehet sokan azt várják, mikor esek ki. De végig fogok menni ezen az úton, és már alig várom a második félévet, mert mind új tantárgyaink lesznek, új dolgokkal, információkkal. 

Tehát ha bárki ilyen nehézségekbe ütközött az első vizsgaidőszaka alkalmával, ne adjátok fel! Csináljátok tovább, mert a kemény munka előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét!

2 megjegyzés:

  1. Kedves Berni! Nem tudom hiszed e, de hatalmas erőt adnak a soraid. 31 éves vagyok...most kezd ki kristalyosodni az álmom és a hozzá vezető utam. Orvos szeretnék lenni, belevágok, még ha a körülmények azt mutatják, ez teljességgel lehetetlen. Úgy érzem az írásaidat még fel fogom idézni, hogy tudjam a lehetetlen nem létezik, vagy ha bárki eltántorítana. Köszönöm!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)

      Örömmel olvasom soraid! Bevallom őszintén, engem is feldobott most ez a hozzászólás. A tény, hogy valakinek/valakiknek a segítségére válhatnak a bejegyzéseim, hatalmas boldogsággal tölt el. A kor nem számít! Ha most találtad meg, mit szeretnél csinálni, sosem késő elkezdeni. Kitartást kívánok neked, és mindent bele! :)

      Törlés