Kérdezz-felelek #1 - Egy orvosis szemszögéből

Sziasztok!

Meglepetésemre, az elmúlt közel három hét folyamán érkeztek kérdések, amelyek hatalmas örömmel töltöttek el. Bevallom, valahogy kicsit megijedtem, hogy senkit se fog igazán érdekelni, de úgy tűnik, itt vagytok, és szeretnétek minél többet megtudni. Ennek fényében írom a mai bejegyzés az első kérdéssel kapcsolatban, melynek úgy érzem, érdemes egy teljes bejegyzést szentelni, mivel így picit betekintést nyerhettek a gondolataimba az egyetemet és az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat illetően. 

A kérdés: 

1. Szia! Öröm olvasni a blogodat, mert nagyon inspiráló, és sok motivációt merítek belőle a saját tanulmányaimhoz. Én is orvosi egyetemre készülök, de egyelőre a gimis készülés szakaszánál tartok:) Igazából nem tudom pontosan, milyen kérdéseket tehetnék fel, mert az egész érdekel; hogy milyen az életérzés, milyenek a tantárgyak, mi a legjobb/legrosszabb a képzésben, milyenek a tanárok, mik azok a dolgok, amit egy "újoncnak" javasolnál, hogy csináljon (vagy ne csináljon), és azt sem tudom teljesen pontosan, hogy milyen is a ti rendszeretek, mert én Magyarországon élek. Szóval mesélhetnél... De ha ki kell emelnem egy konkrét dolgot, hogy mi érdekel, talán azt kérdezném, hogy mik voltak a legnagyobb különbségek az elképzeléseid és a tényleges egyetem közt, és végül pozitív vagy negatív irányban csalódtál-e. Most nem jut eszembe más, amit kérdezhetnék :) Csak így tovább, ne hagyd abba a blogolást! Szeretettel Budapestről

Először is, nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat! Ilyenkor irtózatosan örül a szívem, mert úgy érzem, van értelme annak, amit csinálok, van értelme írnom a tapasztalataimról, a néha bonyolult gondolataimról. 

Amikor bejutottam az orvosira, tényleg úgy éreztem magam, mint aki megnyerte a főnyereményt. Egészen addig csak egy álomnak tűnt, amelyet nem gondoltam volna, hogy valaha is valóra fogok váltani. Őszintén, nem hittem magamban annyira, mivel a négy év alatt a gimiben, azokat a célokat, amiket akkortájt magam elé állítottam, nem igazán sikerült elérnem. Baráti társaság szempontjából minden rendben volt, azonban a tanulmányaim szempontjából kicsit padlóra kerültem. Elég erős átlaggal rendelkeztem, szóval nem arról volt szó, hogy hanyagolom a tanulást, abszolút nem érdekel, és több tárgyból állok bukásra. Nem, ilyen szerencsére soha nem fordult elő. Csupán összehasonlításként vettem azt a lányt, aki általánosban versenyekre járt, azzal a lánnyal, aki gimiben már nem igazán találta a helyét ebben a világban. És ez végtére is teljesen rendben van! Eljön az a periódus az ember életében, mikor összezavarodik, és nem tudja, mit szeretne.

Pontosan emiatt történt az, hogy a felvételire se fordítottam olyan nagy figyelmet, mint kellett volna. Pedig, ha akkor komolyabban veszem, most lassan közelednék az orvosi vége felé. És talán ez az első dolog, amit ki szeretnék emelni. Ha tudjátok, mik szeretnétek lenni, ne habozzatok, ne kezdjetek el más után nézni szimplán azért, mert esetleg nehéznek, lehetetlennek tűnik az adott álom. Ha igazán akarjuk, semmi se lehetetlen. Le kell ülni, keményen kell dolgozni, és higyjétek el, sikereket fogtok elérni, és olyankor ti lesztek a legboldogabbak ezen a világon.

Egyetemen már más világ van. Ott kezdtem el igazán érezni, hogy végre célba találtam, és elindultam az utamon. Amikor beültem a legelső órámra - ami, megsúgom, elég unalmas volt, lévén, hogy nem egészen az informatikára számítottam, amit még kilenc-tizedikben tanultunk - volt az a pillanat, hogy azt mondtam, megérte erre várni, hogy egyszerűen jó helyen vagyok. Az első hetem kábé ilyen izgalomban telt. Egyik óráról siettem a másikra, és azt sem érdekelt igazán, ha fárasztó. Második hét végére azonban lassan kezdtem érezni, hogy ez kimerítő lesz. Egyre többet és többet követeltek tőlünk. Igaz, így is voltak olyan tárgyak, amelyek a könnyebb kategóriába tartoztak, enyhébb tanárokkal, akkor még nem voltunk abban a helyzetben, hogy tudjuk, melyiknél lehet hiányozni, mert nem ír katalógust, és melyik az, amelyik bármelyik percben felolvashatja a névsort.

Mondjuk, személy szerint sosem lógtam, ha nem volt muszáj. A legunalmasabb órára is bejártam reggel nyolctól, és én voltam az, aki az évközi ügyeleteket is végig akarta ülni. De pont ez a félelem volt az, amely aztán keresztbetett. A rettegés, a megfelelési kényszer miatt a félév közepe felé teljesen szétcsúsztam. Nem tudtam kezelni a stresszt, nem tudtam annyi mindent megjegyezni, amennyit kellett volna. Éreztem magamban az eltökéltséget, azonban hiába tanultam, hiába törtem magam, nem volt elég. Itt szerintem nem is az volt a gond, hogy nem voltam elég eltökélt, hanem az, hogy több dolgot szerettem volna csinálni egyszerre, mindenből tökéletesre állni. Első évben emiatt alig voltak barátaim. Szinte sehova nem jártam el, és egyetlen eseményhez csatlakoztam csak, gólyának a gólyabálra. Apropó, gólyabálra mindenképp jelentkezzetek! Hatalmas élmény, és biztosan nem bánjátok meg! 

Ne csináljátok ezt! Nyilván, tanuljatok, tegyétek oda magatokat, és ne hanyagoljatok el semmit. Csináljatok egy órarendet, amelyet, ha törik, ha szakad igyekeztek betartani, mivel anélkül meg merem kockáztatni, hogy ugyanúgy el fogtok vesztődni, mint én, mindezek ellenére legyen szociális életetek. Legyen meg az, hogy eljártok a barátaitokkal egy héten legalább egyszer, fordítsatok időt magatokra, a saját szellemi és testi egészségetekre. Ha valami elsőre nem jön össze, ne pánikoljatok. Sírjátok ki magatokat, mert jót tesz, de tudjatok a kudarc után talpra állni. Rengeteg kudarcban lesz majd részetek ezekben az években, amelyeknek nem szabad eltántorítania benneteket.

Első évben még nagyon érződik, hogy az mindennek az eleje. Javarészt elméleti órák, amelyek nehezek, és amelyeket úgy kell megtanulni, ahogy vannak. Pontosan a minap beszéltem a barátnőmmel, hogy habár iszonyatosan haragudtunk első évben, hogy ennyi, szerintünk fölösleges dolgot kell megtanuljunk, mindennek van egy miértje. Akárhogy vesszük, orvosként kell érteni ehhez is, ahhoz is. Kell tudni némi kémiát, habár a Krebs ciklust minden valószínűséggel nem fogom unalmamban felrajzolni, kell tudni némi orvosi fizikát, sejtbiológiát és még folytathatnám. Minden tantárgynak megvan a maga célja, és fontos az, hogy erre rájöjjetek, még ha nehéz is. Kell lássatok mindenben némi logikát, vagy ha nem sikerül, akkor csak szimplán megtanulni őket, és menni tovább. Én elég sok tárgyban nem láttam logikát, mivel vizsgán sem azokat a dolgokat kérték vissza, amelyek mondjuk az orvosival álltak volna kapcsolatban, azonban el kell fogadni ezt a tényt. Lesznek még ilyen órák, és alkalmazkodni kell hozzájuk.

Voltak szigorú és kevésbé szigorú tanáraim, viszont vizsgán mindegyik ugyanúgy megkövetelte a tananyagot. Itt te kell eldöntsd, bejársz-e az adott órára, vagy inkább otthon készülsz egy fontosabbra -másodévben eléggé sokszor felütötte a fejét, hogy inkább otthon tanulok, mintsem töltsem az időm még egy angol órával -.

Megmondom őszintén, nem igazán erre számítottam, amikor bekerültem. Mármint persze, azt tanulod, amivel később foglalkozni szeretnél, viszont ez nem teljesen így van. Ugyanúgy vannak töltelék órák (pl. torna), és ugyanúgy vannak olyanok, amelyekre több figyelmet fordíthatnának. Kórházban kell ügyeletezni és nyári gyakorlatozni, azonban közel sem úgy zajlik, mint ahogy azt egyesek elképzelik (köztük jómagam is másképp képzeltem el). Első ügyeletem alkalmával elég szerencsés voltam, egy egész jó csapatot kaptam az éjszakára. Második ügyelet azonban egy kész katasztrófának bizonyult. Az ápolók épphogy el nem küldenek melegebb éghajlatra, orvosok közül pedig soknak se ideje, se türelme diákokkal foglalkozni. Természetesen, ha odamész, és kérdezősködsz, látják, hogy érdekel, szívesen segítenek, viszont itt is akadnak kivételek.

Az ápolókat tekintve lehet az a gond, hogy rengeteg diák nem veszi komolyan az ügyeleteket. Sokan bemennek, és támasztják a falat, lábatlankodnak, kacagnak, szórakoznak, miközben a személyzetnek segítségre lenne szüksége. Innen pedig következik az, hogy nekik sincs türelmük minden egyes nap végighallgatni egy egyébként is kis helyen, ahol folyamatos rohangálás van, a viháncolásokat. Itt zárójelben szeretnék szólni azok felé pár szót, akik a 'szórakozásból megyünk be' kategóriába tartoznak. Ne menjetek! Komolyan. Ha ennyire nem érdekel, csak büszkélkedni szeretnétek, hogy beöltöztetek, és fel akartok vágni a betegek előtt, hogy ti orvosisok vagytok, hagyjátok. Nem másért, de így miattatok azok is háttérbe szorulnak és szívnak, akik tényleg tanulni szeretnének.

Végezetül, lehet, hogy párszor ismételtem önmagam, és vannak olyan dolgok, amelyeket esetleg egy korábbi bejegyzésben is olvastatok, de igyekeztem minden kérdésre válaszolni. Ha tanácsot kellene adjak Nektek, leendő orvosisoknak, mindenképp az lenne, hogy örüljetek minden apró dolognak, és soha ne adjátok fel, még ha nagyon rosszul is áll a szénátok! Eljön majd az a pillanat, amikor örülni fogtok, hogy a folytatás mellett döntöttetek. Ha pedig bekerültetek, és szeretitek, fordítsatok mindenre figyelmet. Gondoljatok arra, hogy egyesek bármit megadnának, hogy a helyetekben legyenek. Kitartást, és sok sikert mindenkinek, aki felvételizni szeretne majd!

U.I. A magyarországi és romániai orvosi közötti különbségekről egy következő bejegyzésben fogok mesélni.