Sziasztok!
Igazából fogalmam sincs, hol kezdjem a mai bejegyzést. Kissé vegyes érzésekkel ülök le írni, mert habár rengeteg rosszat tudnék felsorolni az ügyeletezésekkel kapcsolatban, tudom, hogy ezekben én is hibás vagyok, és semmiképp sem szeretnék átesni a ló túloldalára.
Azt mindenképpen tudni kell, hogy elsőévesként a kórházban hatalmas pofon fog érni.
Amióta megkezdődött az egyetem, mindig tűkön ülve vártam, hogy bemenjek ügyeletezni, mert tele voltam reményekkel és elvárásokkal. Sajnáltam is azt, hogy csupán négy ügyeletet kell letudjunk, ami most, második félévben picit soknak is tűnt. Elhanyagoltam, mert annak ellenére, hogy könnyen megcsinálhattam volna az egészet első félévben, folyamatosan halasztottam azzal az ürüggyel, hogy legyen későbbre is.
Az első sikeres ügyeletemet követően, ami igazából annyiból állt, hogy megfigyeltem az orvosokat és ápolókat a gyerek sürgősségi szekción, nem sok minden történt, mégis felcsigázva jöttem haza, és alig vártam, hogy ismét menjek. Most, a második ügyeletem után a felnőtt szekción egy akkora arconcsapás ért, hogy tegnap, mikor hazajöttem, legszívesebben sírtam volna. A sürgősségin ugyanis nem igazán törődnek veled és a te gyenge elsőéves orvosis lelkeddel. Ez tény. Viszont a mód, amivel egyesek fogadtak, szerintem enyhén szólva is durva.
Nem tagadom, biztosan hibáztunk azzal, hogy egyszerre heten mentünk be, és mind a heten ugyanarra vettük az irányt, és az első adandó alkalommal, amikor kerek-perec kijelentették nekünk, hogy húzzunk haza, mert úgysem tudunk semmit, megfutamodtam. Csak álltam a társammal a pult mellett, és néztem, hogy ezek után mégis mi a fenét kellene csináljak. A többiek viszonylag hamar feltalálták magukat, és mentek, tettek-vettek, én meg szó szerint leblokkoltam. Elvették a kedvem. Így történt az, hogy látva, hogy mindenki szó szerint nevet rajtunk és útban vagyunk, fogtuk magunkat, és átmentünk a gyerek szekcióra, amiről legalább tudtam egyet s mást. Most viszont ott is csak álltunk jobbra-balra, és pluszban éreztük magunkat. Annyira szar érzés volt ott lenni és mégsem, hogy legszívesebben hazamentem volna.
Mikor a társam rosszul lett, eldöntöttük, hogy visszamegyünk az öltözőkhöz, és ott majd beszélünk arról, mit fogunk csinálni a továbbiakban. Leültünk az öltözőknél a padra, és csak beszélgettünk, miközben sorra minden egyetemista hazament. Társam is haza akart menni, mert neki ugyanúgy elvette ez az egész a kedvét, én viszont nem akartam ilyen könnyen feladni. Gyávának éreztem magam, hogy egy ennyi után, semmi próbálkozás nélkül megfutamodok, és feladom. Nem akartam ezt, mert elvégre tanulni mentem be, és tényleg tanulni, segíteni szerettem volna. Látni dolgokat, eseteket, segédkezni bármiben, amiben csak lehet.
Így visszamentünk. Útközben találkoztunk a többiekkel is, akik elmondták, hogy olyan sokat ők sem csináltak, szóval olyan sokról nem maradtunk le. Ameddig ott elmondtuk egymásnak, mi minden történt, jött az egyik kedves ápoló (ezúton is szeretném megköszönni neki és mindegyik társának, aki belevont minket az ottani életbe, és segített, magyarázott és hagyta, hogy csináljuk!), és mondta, hogy menjünk vele, mert szüksége van ránk. Azonnal követtem. Megkérdezte, hogy szívtam-e már fel bármit is fecskendőbe, mire mondtam, hogy nem, de ha megmutatja hogy kell, szívesen megcsinálom. A kezembe adott egy fecskendőt és a fiolát, és megkért, hogy szívjam fel. Így is tettem. Ezután az egyik társamnak megmutatta, hogy kell levenni a vért, és engedte is neki, hogy egy idős bácsin próbálja ki. Tulajdonképpen innen indultak be az események, és miután láttam, hogy mégis vannak olyanok, akik nem nevetnek rajtad, hanem segítenek, visszajött az erőm.
Ezek után én is odatettem magam, és két óra leforgása alatt EKG-ban segédkeztem, ultrahangot vizsgáltunk az egyik orvossal, aki mindent elmagyarázott (ez megerősítette az álmomat, hogy szívsebész legyek) és vérnyomáscsökkentőt adtam be az egyik betegnek (itt mindent én csináltam. Én törtem el a fiolát, szívtam fel a gyógyszert és adtam be a betegnek branülön keresztül). Innentől aztán nem sok minden történt, ezért éjféltájkor mondták a többiek, hogy ők mennek haza. Én igazából még maradtam volna, de senki nem akart már, és egyedül, a sok beszólást követően, amit az egyik ápolótól kaptunk, kiszolgáltatottnak éreztem volna magam. Lehet, hogy bátrabb kellett volna legyek, és tovább ott maradnom, nem adnom fel, és várnom türelmesen az éjszaka további részében is betegekre, de erre csupán most jöttem rá, és kicsit bánom is, hogy ennyire gyenge vagyok.
Nem tagadom, az utóbbi időben rengetegszer megkérdőjeleztem magamban, hogy valóban odatartozom-e, hogy valóban orvos akarok-e lenni, mert bár első félévben is ott volt a nyomás, második félévben úgy érzem, minden egy fokkal rosszabb. A teher sokkal nagyobb, és folyamatosan nő, a tanulnivaló rengeteg, soha nem fogy el, és vannak dolgok, amikről azt hiszed, soha a büdös életben nem fogod őket megtanulni. A napjaidban nem sok jó szokott történni, főleg miután egymás után vannak az óráid, napjaid felét az egyetemen töltöd, és estére azt sem tudod, mi a bajod. Tényleg hatalmas a nyomás, és fogalmam sincs, hogy jól csinálok-e jelenleg bármit is. Az első szemeszter konkrétan semmmi nem volt a mostanihoz képest, és van egy olyan érzésem, hogy ez mind-mind keményebb és keményebb lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése