Kérdezz-felelek #3 - Biofizika és biokémia

 Sziasztok!

Jelentem, még élek, sikeresen végeztem az első félévvel! Tulajdonképpen ezért is voltam eltűnve. Nem felejtettem el a blogot, sem a kérdéseket. A kérdezz-felelek még mindig ugyanúgy működik, csak épp nekem nincs túl sok szabadidőm. Most igyekszem bepótolni a lemaradást, és mesélni picit, hányadán állok az egyetemmel.

Nálunk még mindig érvényben van az online oktatás, bár gondolom elég sok helyen ez a rendszer működik jelenleg, tekintve a vírusos helyzetet. Az első pár hetet, még anno márciusban, ajándéknak tekintettem, mivel akkortájt pontosan egy olyan periódusban voltam, hogy úgy éreztem, minden kezd széthullani körülöttem (fura, mennyire sok ilyen perióduson vagyok túl mostanában). Aztán teltek a napok, hetek, és nem változott semmi. Életem legrosszabb vizsgaidőszakát tudtam magam mögött tavaly nyáron, de erről talán egy másik bejegyzésben mesélek.

Mindannyian reménykedtünk abban, hogy szeptemberben hivatalosan visszatérünk. Eredeti terv szerint így kellett volna legyen. Bevezették a hibrid oktatást, ami annyiból állt, hogy a csoportokat felosztották kisebb csoportokra, és felváltva mentek a diákok órákra. Egyik héten x csoport online tanult, másik héten bejárt egyetemre. Persze, ez tökéletesnek bizonyult az első és másodéveseknek, akiknek abszolút nem voltak klinikai tárgyaik. Mi, harmadévtől felfelé, hát megszívtuk. 

Végre olyan tárgyak kerültek az órarendünkbe, amelyeknél valóban lehetett volna látni, tanulni, betegekkel lenni. Betekintést nyerni a kórházi életbe, hogyan kell orvosként gondolkozni. Emlékszem, a félév első napján, amikor megtudtam, hogy amúgy valószínű semmi esély, hogy a sebészetet a kórházban tartsuk, sírni támadt kedvem. A kórházból konkrétan kitiltották a diákokat. Se tanulni, se gyakorlatozni nem engedtek fel. Nekünk még mondjuk nem annyira vészes, azonban negyedévtől felfelé bajok vannak. Itt kezdődtek volna meg az ügyeletek, amiből egyet nem tudtak megtartani. 

Egyszóval, rossz a helyzet. Túlságosan rossz.

De, visszatérve, jött egy újabb kérdés, amire szeretnék válaszolni. Mielőtt belevágnék, szeretném megköszönni, hogy még mindig ilyen sokan követitek a blogot! Fel szoktam lépni, hogy ha esetleg kérdés érkezik, vagy hozzászólás, tudjak időben válaszolni, és meglep a megtekintések száma. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő elteltével is vissza fogtok térni, sőt új olvasókra is szert teszek. Nekem ez rengeteget jelent! Köszönöm!

Szia! Egy nagyon motiváló személyiség vagy, és azt hiszem a te blogod volt az, ami segített meghozni a továbbtanulás döntését, méghozzá az orvosi szakmában. Kérdésem az lenne, hogy a helyekkel mi a helyzet az orvosi szakon? Általában hány hely van? Ebből hány ingyenes és hány fizetős? És mennyibe kerül egy év? Úgyis átmehetek, ha fizikából semmit sem tudok? Van fizika óra is vagy csak biofizika? A biokémia nagyon nehéz? Előre is köszönöm válaszodat és további sok sikert kívánok neked! <3

Köszönöm a szép szavakat! Örülök, hogy itt vagy, és a segítségedre lehetett a blog! Sajnálom, hogy csupán most jutottam ide válaszolni, holott hamarabb megígértem! Igyekszem minden kérdésedre választ adni :)

A helyeket sajnos nem lehet előre tudni. Mivel nincsenek fixen megadva minden évben, ezért ez függ attól, hogy az adott tanévben hányat hagynák jóvá. Mikor én felvételiztem, voltak úgy fizetős, mint ingyenes helyek. Azt hiszem, magyar szakon talán 140 állami hely volt. Tavaly, a vírus miatt, kivették a fizetős helyeket, viszont a magyar szakon vágtak le az ingyenesekből. A gond az, hogy a fizetős helyekért nagyobb a verseny, mivel azok együtt mennek a románokkal. A románok pedig, az esetek többségében, mindig nagy jegyekkel jutnak be, ezért ezeket a helyeket sajnos ők foglalják el hamarabb. 

Egy év 9000 lej, körülbelül 658 ezer forint, viszont általában, aki magyar szakra felvételizik, és bejut, a fentebb említett okok miatt állami helyre kerül.

Úgy látom, mindenki a biofizikától és biokémiától fél, ezért mesélek picit erről a két tárgyról. 

Első évben őszintén rettegtem attól, hogy nulla fizika és kémia tudással beüljek az órákra, és ne értsek semmit, rosszabb esetben meg se tudjam tanulni őket. A képletek sose mentek gimiben. Ha tudtam is őket, egyszerűen képtelen voltam bármelyiket alkalmazni az esetek kábé nyolcvan százalékában. Kémiából első órán csak bámultam a bemutatót, a táblára felírt képleteket és a profot, és azt mondtam, zseni az, aki mindezt érti és tudja. Ahogy teltek a napok, egyre kétségbeesettebb voltam, hogy ha ketté török, akkor se fogom megjegyezni ezt a sok információt, mert eleve kínai volt minden a számomra. 

Eljött az első felmérő ideje, amire elég kevés időm volt felkészülni. A teszt megírása után azt mondtam, ez ennyi volt, vége, nekem ez nem megy. Jóformán a kérdéseket se értettem. Aztán visszakaptuk az eredményeket, és meglepetten konstatáltam, hogy hetven százalékot értem el. Akkor volt az első pillanat, amikor rájöttem, hogy mégse olyan lehetetlen ez, mint gondoltam. Kurzusból javarészt magolni kell, nincsenek képletek, amiket gyakorlatba kell ültetni, se feladatok. 

Gyakorlatból viszont más a helyzet. Az első hetekben ott erősen kapálóztam. Feladat szinte minden, számolás, öntögetés, méricskélés. Én pedig egyáltalán nem voltam feladatokhoz szokva. Gimiben oldottunk, ez igaz, azonban a tanárunk sose foglalkozott túl sokat ezzel a résszel, így nem fordított ránk se sok figyelmet. Nem mellesleg volt egy olyan pechem, hogy órákon vagy rossz mérőműszereket kaptam, amikkel vigyázni kellett, vagy túlságosan féltem, hogy elrobban valami a kezemben, például mikor melegíteni kellett a kémcsövet. Fő az óvatosság! Úgyhogy a tanárnőnek, vagy épp a segédeknek sosem volt újdonság, hogy szinte az utolsók között távozok minden órán. 

Viszont itt már eszem ágában sem volt feladni. Ha kellett, kétszer fogtam neki ugyanannak a kísérletnek, ha pedig nem értettem valamit, bátorságot gyűjtöttem, és felemeltem a kezem. A tanárok mindig, minden egyes esetben nagyon segítőkészek voltak, és ha kellett, a legelemibb dolgot is elmagyarázták akár tízszer is. Sose féljetek segítséget kérni! Ők a tanáraitok. Azért vannak ott, hogy tanítsanak, és a segítségetekre legyenek! Nem szégyen, ha kérdeztek! Az első gyakorlati vizsgám nem lett olyan, mint amilyenre számítottam. Persze, nem volt kicsi a maga nyolcvan százalékával, de tudtam, hogy többet tudok, ezért megkérdeztem, ha következő órán mehetek-e javítani. Természetesen megengedték, és a nyolcvan százalékot feltornáztam száz százalékra. 

A biofizika sokkal könnyebb, mint a biokémia. Legalábbis szerintem. Nincs ennyi bonyolult dolog, se olyan vészesen sok képlet. A gyakorlati része nehezebb, mert mi például olyan régi gépekkel és műszerekkel dolgoztunk minden órán, amiket ma már szerintem sehol nem használnak. Itt is inkább magolásra megy a játék. Követni kell minden műszer esetén, hogy mit ír a könyv, és aszerint eljárni. Ha betartod a lépéseket, nem lesz gond. Annyiban nehezebb, hogy van kábé tíz gép, és mindegyiket kívülről kell tudd. De meg lehet csinálni, főleg, ha figyeltek órán. Rengeteget segít.  

Elméleti vizsgára való felkészülés esetén nem rossz ötlet az előző évek tesztjeit végigoldani. Igaz, én sosem csináltam, mivel erősen rettegtem attól, hogy ha esetleg nem fogok tudni semmire válaszolni, egyszerűen kiborulok, és elmegy az erőm a tanulástól. Másoknak viszont sokat segítettek, mivel tudták, mik azok az információk, amikre nagyobb hangsúlyt kell fektetni.  

A tanácsom mindenképp az, hogy ezen két tárgy miatt ne aggódjatok! Vannak és lesznek ezeknél sokkal nehezebb tárgyak.

Remélem, sikerült mindenre válaszolnom! Ha mégse, vagy még van kérdésed, nyugodtan írj! 

Egyébként bárki írhat bármivel kapcsolatban. Ha segítségre van szükségetek, szóljatok, és igyekszem segíteni, ahol tudok! Sok sikert mindenkinek! <3

Kérdezz-felelek #2 - Sosem késő!

 Sziasztok!

Az elmúlt napokban nyaralni voltam, igyekeztem minél több időt eltölteni a szeretteimmel, és végre aktívan pihennem. Mondhatom azt, hogy eddig ez a nyaram telt a legaktívabban, és még sosem történt meg, hogy annyira élvezzem a napjaim nyáron, hogy ne gondoljak az újabb egyetemi évre. Persze, mindezek ellenére több tervem volt vakáció előtt, de végső soron nem panaszkodom, mert így is sikerült szép emlékeket szereznem.

Az ősz és újabb egyetemi év beköszöntével megpróbálok ismételten több időt fordítani a blogra, habár szerintem ezt elég sokszor megígértem. Tény, hogy elég kevés időm jut évközben olyan dolgokra, amelyeket szeretek, a blogbejegyzéseket pedig nem szeretném összecsapni, ezért amikor nem úgy jönnek össze a dolgok, hogy nyugodtan leüljek, és egy ültőmben megírjak egy bejegyzést, nem fogok neki.

Keddtől megkezdődik az egyetem, két hétig online, aztán felváltva fogunk órára járni és online tanulni. Kisebb és nagyobb csoportokra osztottak fel bennünket, és eszerint veszünk részt a gyakorlati órákon, habár egyelőre még titok, hogyan fog ez pontosan lezajlani. Pár nap múlva remélhetőleg megtudjuk. A kurzusok továbbra is online lesznek, ameddig a vírus-ügy nem csitul, viszont örülök, hogy legalább a gyakorlatok egy részére lesz lehetőségünk bejárni. Valószínű írok egy bejegyzést az évkezdésről és az új könyveimről, amelyek elég érdekesnek tűnnek. Végre olyan könyvek, amelyek teljes mértékben az orvosival kapcsolatosak.

A mai nap egy újabb kérdést hoztam el a kérdezz-felelek keretén belül. 

Szia!

Most végeztem a 11.-et, 1 hét múlva kezdem a tizenkettőt. Nos, kikészít, hogy nem tudom, mit akarok, amit meg akarnék (orvosi), attól a frász is kiver, hogy nekem nem menne. Szerinted, ha MOST nekifognék, teljesen nulláról, és odatenném magam, az a néhány hónap felvételiig elég lenne? Tudom, ez hülye kérdés, de nagyon félek a kudarctól. Mennyi esélyem van egy sikeres felvételihez?

Soha nem késő elkezdeni! És ezt nem lehet elégszer kihangsúlyozi. Nem azt mondom, hogy az utolsó percben való nekifogás ne okozna némi fejtörést, azonban úgy vélem ezt is meg lehet csinálni. Viszont Te még közel sem vagy az utolsó percekben!

Amikor valamit szeretnénk, és felvillanyoz a gondolata, kell elég bátrak legyünk ahhoz, hogy ezt az álmunkat megvalósítsuk. Tizenkettedikes lettél, még bőven van időd arra, hogy a lemaradást bepótold, hisz előtted áll egy egész félév. Azonban az olyan gondolatokat, hogy neked nem menne, nehéz, verd ki a fejedből!

Igen, nehéz, és ez a nehézség az, amely szinte mindenkit félelemmel tölt el, hisz a nehézség magába foglalja, hogy lesznek dolgok, amelyekről le kell mondanunk, és azt az energiát a tanulásra kell összpontosítanunk. Te is félsz, én is féltem és jelenleg is félek az új évtől, és velünk együtt még száz meg száz tanuló ugyanúgy fél ettől. Tény s való, hogy maga az orvosi rengeteg lemondással jár, amit igazán csak most kezdek megtapasztalni. Az utóbbi évem legalábbis bebizonyította ezt. A szülinapom már nem ugyanúgy telik, mint egykor, hisz pontosan a vizsgaidőszak közepére esik. A karácsony és újév közbeni koccintások alkalmával sem tudom mindig teljesen elengedni magam, az azt megelőző reményteljes készülődésről nem is beszélve. Tavaly például el se jutottam rendesen ajándékot venni, mert mindig siettem, nem sikerült besegítenem a készülődésbe, mert még egyetemen voltam. És ahogy elnéztem az órarendet, most sem lesz ez másképp. Kihagytam fontos családi eseményeket, mert vizsgám volt. Rengeteg lemondás, de úgy vélem, mindez egyszer meg fogja érni.

Viszont, és ez nagyon fontos, meg lehet oldani mindent! Kompromisszumot kell kötnöd saját magaddal, ugyanakkor nem szabad elhanyagolnod teljesen önmagad. Nem bírom elégszer kihangsúlyozni, hogy amennyire fontos, hogy jól teljesítsünk a tanulásban, munkahelyen, ugyanannyira fontos a testi és lelki egészségünk, hisz a kettő egymás nélkül nem létezik. Nehéz elfogadni, hogy időt kell fordítani magunkra, akár egy edzés erejéig is, főleg vizsgaidőszakban, de azt nem tagadhatom le, hogy utána sokkal jobban lehet koncentrálni arra, amit el szeretnénk érni. 

Miért félsz a kudarctól? Esetleg azért, mert tartasz az emberek véleményétől? Vagy mert azt hiszed, a kudarc bebizonyítaná, hogy nem vagy rá képes? Ezeket a gondolatokat gyorsan felejtsd el! Mindannyian estünk már el, de ami fontos, hogy mindig fel tudjuk állni utána. A kudarc nem azt bizonyítja, hogy nem vagy képes valamire, hanem inkább megerősít abban, hogy ha törik, ha szakad, akkor is véghez viszed, amit elterveztél. A kudarcnak nem megállítania kellene benneteket, hanem erőt adnia, hogy igenis képesek vagytok rá, igenis nem adjátok fel, bármilyen fájdalmas! 

Felejtsétek el, mit gondolnak, vagy mondanak az emberek! Azt hiszem, ez szintén egy elég nehéz feladat, amivel nap mint nap meg kell küzdenünk, hisz emberek vesznek körül, és akarva-akaratlanul úgyis halljuk a véleményüket, amely befolyásolhat minket. Nagyon erős akaraterőre van szükség, hogy ezeket a véleményeket magunk mögött tudjuk hagyni. Ezek a vélemények ugyanis nem jellemeznek minket! Ezek a vélemények olyan emberektől származnak, akik nem ismernek, nem tudják, mit gondolunk, mit érzünk, mennyi harcon vagyunk túl és még mennyi vár ránk. Az ők véleményük nem a sajátunk! Nem kell meghatározzák, miképp lépjünk, hogyan cselekedjünk. Egy életünk van, amit a saját szabályaink szerint kell élnünk.

Az emberek kritizálnak, mert ez könnyebb, mint valóban megérteni a másik személyt, és azonosulni a problémájával.

A bátorság, önbizalom nem könnyű. Időbe telik elfogadni, hogy nem mások véleménye határoz meg bennünket, mert ezek a vélemények sokszor olyan erőteljesen jönnek velünk szembe, hogy megrendítik a gondosan felépített falakat, és elhitetik velünk, hogy esetleg nem jó, amit csinálunk és így mi magunk sem vagyunk elég jók. Ők nem ismernek titeket. Nem tudják, mi játszódik le bennetek, milyen harcokat kell megvívnotok a sikerekért, vagy egyáltalán, milyen dolgok történtek az életetekben, amelyek ide vezettek benneteket. Pontosan ezért kell kizárólag saját magatokat figyelembe vennetek, és azt az energiát, amit másokra fordítanátok, fordítsátok olyanokra, akik valóban a jót akarják nektek. A szeretteitekre. 

Fontos az, hogy ezen az úton csakis olyan személyek vegyenek körül, akik nem kritizálni szeretnének, hanem egyszerűen megérteni. Az orvosi hosszú és rögös út, de ez nem jelenti, hogy ezen az úton teljesen egyedül kell végigmennünk. Kell a család, kellenek a barátok, akik néha kirántanak a szürke hétköznapokból, és színt visznek az életünkbe, akik emlékeztetnek, miért kezdtük el, és erőt adnak, ha csüggedni látszunk. Ha bejutottatok az orvosira, ne határoljátok el teljesen magatokat a külvilágtól a kudarctól való félelem miatt, hisz végtére is ezek kellene legyenek életünk legszebb évei. Használjuk ki minden percét!

Szóval, Kedves Olvasóm, nem, soha nem késő elkezdeni! Légy szorgalmas, odaadó tanuló, és a legfontosabb, hogy bármily nehézség is áll az utadba, higyj magadban, hogy meg tudod csinálni! Én hiszek benned, és valószínű sokan mások ugyanígy gondolják! Kitartást, és sok sikert kívánok!

Tippek vizsgaidőszakhoz

Sziasztok!

A vizsgaidőszakos bejegyzés második része itt folytatódik. 

Ameddig vizsgaidőszakban voltam, volt annyi lélekjelentétem összeírni abban a kemény egy hónapban azokat a hibákat, amiket vétettem tanulás és idő szempontjából. Ezeket most összeszedve itt olvashatjátok. Fontossági sorrend természetesen nincs.

Ne jegyzeteljetek vizsgaidőszakban!

Ez roppant fontos. Nekem is mindig mondták felsőbbévesek, és én is könnyűszerrel elengedtem a fülem mellett. Ha nekifogsz jegyzetelni, egy csomó időt elveszítesz, ameddig minden apró információt kiírsz, amire szerinted rákérdezhetnek. Ezzel nem is lenne gond, ha mondjuk szorgalmi időszakban csinálnád, és nem akkor, amikor még egy hét választ el a nagy vizsgától, te pedig egyetlen mukkot sem tudsz az adott tárgyból. A probléma forrása tulajdonképpen itt az, hogy te kiírsz, amit kiírsz, viszont azt mind meg is kell tanulni. Annyi időd pedig egy hét alatt tuti nem lesz.

A logikus gondolkodást, jó eséllyel, az egyetemen fogjátok megtanulni

Ez inkább amolyan személyes tapasztalat. Sosem volt jó a logikám, és a gimiben sem vezetett rá egyetlen tanár sem a logikus gondolkodásra. Most viszont kénytelen vagyok összekötni a szálakat, következtetni, eljutni nagy nehezen A-ból B-be, használni az agyam nem csak arra, hogy felidézzem a tanultakat, hanem arra is, hogy a tanultakat gyakorlatba ültessem, kicsit tovább boncolgassam és lássak a sorok mögé.

Ne picsogj, inkább tanulj!

Na igen. Ezt csak utolsó két vizsgámnál vettem észre. Konkrétan annyit siránkoztunk a barátnőmmel, hogy milyen nehéz, hogy már nem bírjuk, hogy meg fogunk bukni, hogy teljesen elborította ez a siránkozás az agyam. Akkor nem fogtam fel, hogy ezzel saját magamnak ártok, mert lényegében az energiámat valami abszolút fölöslegesre pazarlom. Ha koncentráltam volna ehelyett a tanulásra, lehet nagyobb jegyekkel fejeztem volna be a szemesztert. Következő alkalommal igyekszem nem beleesni ugyanebe a hibába. Tanuljatok belőle.

Ne hasonlítsd magad máshoz!

Ez irtó fontos! Soha, de soha ne hasonlítsátok magatokat máshoz. Mindenki más, és mindenkinek teljesen más metódus felel meg. Van, aki kora reggel fog neki tanulni, este pedig befejezi. Van, akinek csupán este/éjjel fog az agya. Én az előbbi kategóriába tartozom. Inkább felkelek hajnalban, és tanulok estig, mintsem egy szót is magamba tuszkoljak éjszaka. Egyszerűen este már rongynak sem vagyok jó, türelmem sincs semmihez. 

Beleestem abba a hibába, hogy folyamatosan máshoz hasonlítottam magam, amikor mondjuk este tízkor felléptem facebookra vagy instára, és szembejöttek velem a tanulós story-k. Olyankor mindig szarul kezdtem el érezni magam, hogy bezzeg én pihenek, ahelyett, hogy folytatnám, amit elkezdtem. Aztán egyik nap beszélgettem a barátnőmmel, és többek között szó került erről is, és ő mondta, hogy neki reggel nem megy a tanulás, bármennyire is próbálkozik. Ugyanazon a nap szembetaláltam magam egy másik történettel, amelyben egy társam déli tizenkettőkor itta a reggeli kávéját, mert akkor kelt fel. Én addigra már négy órája tanultam. Szóval, ne, ne tegyétek ezt. Használjátok azt a technikát, ami nektek legjobban megfelel, és vizsgaidőszakban, de egyébként nem csak, ne hasonlítsátok magatokat senkihez!

Ha lassan tanultok és gyorsan felejtetek, felejtsétek el a vizsganap előtti pihenőnapot!

Ez is személyes tapasztalaton alapszik. Lehet, egyesek lassan tanulnak, és lassan is felejtenek, tehát akinek nem inge, ne vegye magára. Visszatérve, én abszolút a fenti kategóriába tartozom, főleg most, két év kihagyással a hátam mögött. Lassan tanulok, lassan értem meg a dolgokat, lassan fogok fel egyet s mást, viszont mikor felejtésről van szó, na az irtó gyorsan megy. Emlékszem, rengetegen osztogatták a jótanácsot, hogy vizsga előtti nap ki se nyissam a könyvet, hanem hagyjam állni a dolgokat a fejemben. Hát, meg is tettem, de, köszi, soha többet! Anatóval - igaz, nem ez volt a terv, csupán idegességből sikerült így - ez történt, és annyira bánom, hogy el se hiszitek. Konkrétan azokat a kis apró infókat, amiket előtte tudtam, mind elfelejtettem. A rajzok összemosódtak az emlékeimben, ugyanúgy minden egyéb is. Kémiából és fizikából, amikor vizsga előtt egy órával is keményen ismételtem az anyagot, minden ezerszer jobban ment. És nem, nem nyugtat meg az az egy nap egy dekát sem. Legalábbis engem sokkal idegesebbé tett, mert úgy érzem, nem tettem meg mindent a siker érdekében. Tehát én ezt a későbbiekben hanyagolni fogom, és utolsó percben is átismétlem, ami nem megy, vagy ami kérdéses, vagy bármi.

Tanulókártyák

Ha hiszitek, ha nem, rettentő sokat segítenek. Konkrétan merem azt állítani, hogy a kémia bukástól ezek mentettek meg. Előtte azt hittem, hülyeség, és aki kitalálta, csak a jegyzetelést emelte egy lustább fokra. De milyen jól tette! A lényege az egésznek, hogy nyolcba szakítotok egy A4-es lapot, egyik felére felírjátok azt a szót, amit nem tudtok, másik felére pedig a magyarázatot, képletet, bármit. Mivel nem áll rendelkezésetekre nagy hely, hogy minden hülyeséget kiírjatok, ezért korlátozni kell az infót, és csak azt írhatjátok le, amit igazán fontos, vagy nehéz. A többit higyjétek el, meg tudjátok tanulni könyvből is. És mikor tanulásra kerül sor, elolvassátok a szót az egyik oldalán, és megpróbáljátok visszamondani, ami magyarázatnak van adva. Nekem nagyon beváltak, és tényleg mindenkinek ajánlom.

+1

Aki orvosira adja a fejét: nem fogtok megszabadulni a fizika és kémia gyakorlatoktól!

Szomorú hír, tudom, de ez a csúnya igazság. Egyrészt ezért is választottam az orvosit, mert világéletemben utáltam a fizikát és kémiát, és a hozzájuk kapcsolódó hülye számigálós gyakorlatokat. Gimiben konkrétan hányni tudtam volna a képletektől, feladatoktól. Nos, amikor elkerültem egyetemre, és a kémia gyakorlati óráink jó része ebből állt, nem beszélve az elméleti részéről, ahol a tananyag felét képletek tették ki, kicsit megállt bennem az ütő. Aztán következett a fizika, aminek fele szintén képlet és gyakorlat. Oké, fizikából nem olyan nehezek, mint gimiben, de akkor is. A kémia pedig kétszer olyan nehéz. Szóval nem, ettől nem fogtok megmentődni, és az első/második éveteket végig fogja kísérni. De, nyugtasson benneteket a tény, hogy ha én megcsináltam, holott kémia vizsgán az első pár kérdés elolvasása után konkrétan az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy hogy a jó fenében fogok én ezen a vizsgán valaha is átmenni, akkor nektek is menni fog. A lényeg, hogy dolgozzatok keményen, és soha ne adjátok fel!

Túl az első vizsgaidőszakon

Sziasztok!

Most, hogy végre túlvagyok életem első vizsgaidőszakán, nyugodtabban ülhetek le megírni egy bejegyzést. 

Úgy véltem, mivel sokan kerültök még ilyen helyzetbe, köztetek jómagam is, megosztanám az élményeimet és tanácsaimat ezzel kapcsolatban, hátha a közeljövőben kicsit másképp csinálom a dolgokat, és nem kapkodok el semmit. (A tanácsokat egy következő bejegyzésben teszem közzé, mert ez így is nagyon hosszúra sikeredett :D )

A mostani vizsgaidőszak számomra úgy testileg mint lelkileg megterhelő volt. Amikor mondták, hogy semmi egyéb dolgunk nem lesz ezen négy hét alatt, mint otthon ülni, és tanulni, örült a szívem, mert két évig ezt csináltam. Többé-kevésbé hozzá voltam szokva, hogy nem mozdulok ki sokat, csupán tanulok, vagy teszek-veszek a ház a körül. Egyedül azt felejtettem el, hogy az akkori metódusom viszonylag nyugisabban volt kialakítva, és nem lihegett a nyakamban egy nyolc vagy akár kevesebb napos határidő, amire tökéletesen, vagy legalábbis majdnem tökéletesen kellett tudjam az anyagot. Szóval bebuktam. Csúnyán.

Az első napokban elég jól ment. Korán keltem, estig nyomtam, aztán lefeküdtem, másnap kezdtem elölről. Csakhogy a harmadik naptól arrafelé kezdtek kimerülni az elemeim. Ráadásul mindezt tetőzte, hogy semmi, de abszolút semmi nem maradt meg az anyagból. Ez volt az egyik legnehezebb vizsgám, az anatómia, úgyhogy normális, hogy rohadtul stresszeltem magam miatta, nem mellesleg két részben kellett vizsgázzunk belőle: egy szóbeli, ahol a hullán kerestünk meg izmokat, idegeket, ereket, és egy írásbeli, ami negyven százalékát tette ki az egész tantárgynak. Ha nem kaptad meg az átmenőt, automatikusan buktál. Ebbe még belegondolni is rossz volt, főleg úgy, hogy amióta megkezdődött az egyetem, sehova nem jártam el, hanem tanultam, amint egy kis szabadidőm akadt. Nyilván rossz metódussal, mert nem igazán vált be, bármennyit is görnyedtem a könyv felett.

Az utolsó két napban már annyira kivoltam ezzel az egésszel, hogy konkrétan azt mondtam, oké, nem érdekel, bukjak meg, majd megyek nyáron még egyszer. Odáig jutottam, hogy tízszer elolvastam valamit, de egyszer nem tudtam helyesen visszamondani. Persze, nem adtam fel, tovább tanultam, csak úgy mellette elfogadtam azt a tényt is, ha esetleg nem sikerül. És itt jön a feketeleves. A hullavizsgám viszonylag jól sikerült, átmentem, viszont ha akkor és ott örültem is annak a parányit nagy jegynek, hazaérve, és többet törve rajta a fejem, megemésztve, milyen hülyeségeket rontottam el - esküszöm olyanokat, amiket álmomban is könnyűszerrel megkaptam volna -, elöntött a szomorúság, azután pedig a szégyenérzet, mert egy olyan demonstrátornál vizsgáztam, akit valamennyire ismerek, és akire valahogy mindig is felnéztem, mert okos, érti és szereti, amit csinál. Szóval sírni kezdtem, amivel ismét mindent elrontottam, mert elvette a kedvem a másnap megrendezett nagy vizsgára való tanulástól.

Este még néztem videókat az idegekről és erekről, de tökmindegy volt már. És úgy mentem be a terembe, hogy nekem ez nem fog sikerülni, nem tudok, a vizsgáztatóm is megmondta, hogy nem tudok, kár a gőzért. És bementem, és kikaptuk a tételt, és az első kérdés elolvasása után konkrétan éreztem, hogy az agyam komplett üres. De tényleg. Nem hazudok. Úgy éreztem, kong az ürességtől, és semmi nem jutott eszembe. Próbáltam visszaemlékezni a rajzokra, mindent összekevertem. Próbáltam felidézni a tanultakat, egy szó nem jutott eszembe. Kínomban majdnem felnevettem a vizsga kellős közepén. És furcsa volt, mert nyugisan elfogadtam a tényt, hogy nem fog sikerülni, és tuti nem én leszek az egyedüli.

Aztán, amikor megkaptuk az eredményeket, és láttam, hogy a társaim háromnegyede nagyon nagy jegyeket írt, és alig tíz bukó volt, elfogott a sírógörcs. De olyan erősen, hogy ilyen erősen szerintem még akkor sírtam utoljára, amikor a csontvizsgámat rontottam el. Egy hatalmas szégyennek éreztem magam, akinek semmi keresnivalója ott. Butának éreztem magam, holott nagyon jól tudom, hogy minden az én hibám. Valamit nem csináltam jól, valahogy inkább koncentráltam a bukásra, mint arra, hogy átmegyek. Valahogy valószínű nem adtam bele mindent, vagy nem is tudom. A lényeg, hogy az én hibám volt, senki másé.

A következő két vizsgám, a biokémia és biofizika is szarul ment, de azokra tudom, hogy mindent beleadtam, holott lehetséges, hogy az anatómiába is, csak ez most elvész a kudarc mögött, vagy tudja a fene. Mindkettő sikerült. 

A biokémia borzasztó volt. Annyit, amennyit abban a pár napban kémiáztam, egész 9-12 alatt nem, és sajnos így se mondhatom azt, hogy tökéletes. Aminosavak, enzimek, vitaminok, genetika. Egy csomó képlet, kémiai megnevezés, amiket szerintem már vizsga után elfelejtettem, nem vicc. Képletekre egyre nem emlékszem, még jó, hogy ott tudtam párat, ami segített átmenni.

 A fizika is jól meghúzott. Nem ilyen tételre számítottam, hanem egy viszonylag könnyebbre. Voltak olyan dolgok, amiket könyvben abszolút nem írt, ráadásul itt is folyamatosan össze kellett rakni a kirakóst, vagyis azokat a dolgokat, amik a könyvben nagyon röviden és könnyen le vannak írva azokkal a részletekkel, amik nincsenek benne ebben a pakliban. Plusz mindezt tetőzték a feladatok is, amihez, valljuk be, hülye vagyok, mert vagy nem fogom fel a képleteket, vagy nincs logikám. Vizsga közben konkrétan azt nem tudtam, hány másodpercből áll 24 óra...

Szóval, igen. Lejárt, s bár iszonyatosan vártam ezt az egy hét vakációt, most valahogy szomorúsággal tölt el, hogy nem úgy jött el, ahogy kellett volna, és sikerek helyett majdnem mind sikertelenséget tudok magam mögött az első félévből. Természetesen nem adom fel, és tovább harcolok, mert mindezek mellett iszonyatosan szeretem, amit tanulok és csinálok, és azért értem el apró sikereket is, mint például 78 ember előtt mutattam be az elülső boka régióját. Nem adnám semmiért, még ha rohadt nehéz is. Megvan a maga szépsége, amit lehet, nem sokan értenek, és ami miatt lehet sokan azt várják, mikor esek ki. De végig fogok menni ezen az úton, és már alig várom a második félévet, mert mind új tantárgyaink lesznek, új dolgokkal, információkkal. 

Tehát ha bárki ilyen nehézségekbe ütközött az első vizsgaidőszaka alkalmával, ne adjátok fel! Csináljátok tovább, mert a kemény munka előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét!

Hogyan készültem/tanultam az orvosira való felvételire?

Sziasztok!

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem.

Egy kis háttérinfó, mielőtt belevágnék a lecsóba. Nos, azt tudom, hogy Magyarországon az orvosira való felvételi teljesen másképp zajlik, mint nálunk, Romániában. Míg nálatok 'elég' az emelt szintű érettségi (ami szerintem nem is olyan könnyű, mint ahogy azt sokan, köztük jómagam is elképzelem), addig itt egy teljesen különböző típusú felvételit állítottak össze. Természetesen ez a típusú felvételi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnél van jelen, mivel az ország egyéb városainak orvosi egyetemeinél a diákoknak lényegesen könnyebb dolguk van, hisz csak a 11-12.-es biológiát kell tudják.

Úgy a MOGYE-nél, mint egyéb orvosis egyetemeknél lehet választani, hogy biológiából vagy kémiából óhajtunk vizsgázni. A választott egyetememnél a biológiából felvételizőknek direkt egy külön könyvet adattak ki, míg a kémiásoknak csupán kiemelték, milyen tankönyvekből ajánlják a tanulást. 

Mi az előbbiről fogunk beszélni, és arra való felkészülésről esik majd szó. A többi egyetemnél nem próbálkoztam, mivel magyar szak csupán itt létezik.

A felvételi három órás, száz kérdésből áll, amelyek vegyesen tartalmaznak anatómiát, fiziológiát és némi kémiát. A kémiás feladatok általában nem igényelnek számítást, hanem csupán néhány lényegesebb szabály tudását. A Krebs-ciklus például mai napig hatalmas fejtörést okoz, és félek, milyen lesz majd az egyetemen. Soha nem voltam jó kémiás, de azért bízom a legjobbakban. Az anatómiás és fiziológiás feladatok, habár régebb tényleg csak abból álltak, hogy mennyit bírtál bemagolni, mostanra 'korlátozódtak' a logikára és a problémamegoldó képességre (és magolásra). Csak egy egyszerű példa, ami előfordult a próbafelvételinél és a felvételinél is:

Egy betegnél alacsony vérnyomás, nagy mennyiségű vizeletűrítés és fokozott szomjúságérzet jelentkezett. Ennek oka lehet:

a.) hátsó lebeny pusztuláshoz vezető hipofízis daganat

b.) fokozott aldoszteron termelés

c.) víz visszaszívódásának növekedése a vesetubulusokban

d.) a fokozott glükokortikoid termelés

Amikor elolvastam a kérdést, ha nem is száz százalékig, de olyan kilencven százalékig biztos voltam abban, hogy én ezt tudom, mivel a tünetek a diabetes insipidusra utaltak (ez egy olyan betegség, amit a vazopresszin/ADH elégtelen termelődése okoz). Viszont, amikor elolvastam a lehetséges válaszokat, puff! Oké, akkor mentem arra, hogy hol termelődik a vazopresszin (mert a feltételezésem igaz volt, és a betegnek diabetes insipidusa van, csupán az a gond, hogy ők nem egészen ezt kérték), hol tárolódik, mit csinál, a hatásának van-e köze a lehetséges válaszok bármelyikéhez? Az aldoszteront egyből kilőttem, mert nem sok köze van a tünetekhez, ugyanúgy, ahogy a c-nek és d-nek sem. Így maradt az 'a', ami jó volt. Tehát ilyen gondolkozásra van szükség ahhoz, hogy sikeresen felvételizz.

Első évben biztosan a csapnivaló logikai gondolkodásom miatt estem ki. Nem tartoztam és még most sem igazán tartozom azon emberek közé, akiknek nagy a logikai szintjük. Szóval második évben, miután ténylegesen konstatáltam azt, hogy ez a gond, rámentem a logikám fejlesztésére. Persze, ez sokkal több munkát és időt vett igénybe. 

Kezdődött azzal, hogy bármit tanultam, igyekeztem másképp elmagyarázni magamnak, kötni valamihez, hogy ha esetleg a tételben megtekerik a leírást mindig kitekerték mindennek a nyakát, lásd a fentebb említett példánál, így is tudjam a választ. Utána folytatódott azzal, hogy kiírtam mindent a könyvből egy külön füzetbe, hogy jobban átlátható legyen a számomra. Nem tagadom, ezzel rengeteget bajlódtam, és rengeteg energiámat felemésztette, ugyanis egy 600 oldalas könyvről beszélünk. Ennek ellenére nekem a könyvben valahogy minden egybefolyt, és nem tudtam úgy átlátni a dolgokat, mint kellett volna. Ez a kiírás abból állt, hogy vettem egy fejezetet, és amiről láttam, hogy egy szabály, vagy esetleg sokszor megismétlődik, visszatérnek rá a későbbiekben, pirossal lejegyeztem és nyilakkal mellé írtam mindent, ami róla szólt.

Mivel sosem voltam megszokva azzal, hogy ilyen tudományos szavakat tanuljak/írjak, ezért először próbáltam mindent lerövidíteni, konyhanyelven megfogalmazni. Ezzel természetesen inkább ártottam, mint segítettem, lévén, hogy itt most már azért orvosiról beszélünk, ezért el is várják azt, hogy ekképp járjon a szád. Senkinek sem ajánlom, hogy ilyesmit csináljon! Egyrészt egy csomó lényeges dolgot kihagyhattok azzal, hogy rövidítetek. Másrészt nem jösztök bele abba a rutinba, hogy tudományosan gondolkozzatok. 

Amit még nagyon-nagyon ajánlok az az, hogy ilyen kiírásos módszernél a legapróbb, leglényegtelenebbnek tűnő dolgot is jegyezzétek le, és ne hagyatkozzatok arra, hogy 'á, ezt úgyis tudom!'. Egy hónap, két hónap múlva tuti elfelejted, és még csak eszedbe sem fog jutni, hogy visszatekerj, és újból megnézd. 

Na, miután mindent szépen lejegyeztem, jött a tanulási fázis. Utáltam tanulni, mivel minden olyan lehetetlennek tűnt. Annyi információval találtam szembe magam, hogy sokszor csak fogtam a fejem, és nem jött, hogy elhigyjem, én ezt mind képes leszek bevágni. Az elején nem is ment. A lényegesebb dolgokra viszonylag hamar felfigyeltem, és hamar meg is maradtak az emlékezetemben, azonban az apróbbak feledésbe merültek a következő nap. És szomorúan mondom azt, hogy felvételinél az apró információkra mennek rá. Például soha nem kérdezték az, hogy hol helyezkedik el a gyomor, máj, lép vagy egyebek. Soha nem kérdezték, hogy egy embernek mennyi a normális hőmérséklete, vagy miképp történik a nyelés. Azt viszont előszeretettel tudakolták, hogy az IgM antitestnek mennyi a tömege (900.000 dalton, akit esetleg érdekel :D).

A füzetem.
Egy egyszerű határidőnapló-féleség, amit anyumtól kaptam.

Miután láttam, hogy majdnem semmit nem haladok előre, és az itthon megoldott tesztjeim is siralmasak, fordítottam a meneten. Megkerestem az összes iskolás füzetemet, amiben voltak még üres lapok, vettem a könyvet feldolgozó füzetemet, megtanultam egy adott szervet, betegséget, bármit, és addig írtam le magamtól, ameddig meg nem maradt. Ezután ismét felmondtam az egész fejezetet, hogy biztos legyek a dolgomban. Talán ezért is volt az, hogy egy-egy fejezet két napot is igénybe vett. Most biztosan mindenki azt gondolja, hogy igen, de ez magolás! Hol marad a logika? A logika ott marad, hogy ha tudod a szabályokat, az összes apró kis magyarázatot, bővül a látóköröd, a szókincsed, és máris bátrabban kutatsz a válaszok között. Az elején persze ne reménykedjetek sokban, mivel első alkalommal nekem sem ment fényesen, de többszöri átolvasással, tanulással lassan minden megmaradt, és mai napig tudom. Egy év alatt nagyjából hatszor vettem át az egész könyvet.

Végezetül csupán azt tudom mondani, hogy a felkészülés nehéz, és sokszor próbára teszi majd a türelmedet, az erődet és kitartásodat, viszont semmi sem lehetetlen. Én sem gondoltam volna, hogy ennyi mindent fogok tudni tanulni, hogy képes leszek bevágni egy 600 oldalas könyvet, és bármit kérdeznek majd belőle, tudni fogom. Sosem gondoltam azt, hogy mondjuk meghallok egy betegséget, és fel tudok sorolni hozzá egy csomó tünetet, netalán gyógymódot is. És ezek a kis mérföldkövek elmondhatatlan boldogsággal és büszkeséggel töltenek el, mert tudom, mennyi munka és szenvedés áll mögötte, és az emberek mennyire másként kezelnek, ha látják, hogy valóban tudsz, merész álmaid vannak, amiket tűzön-vizen keresztül megvalósítasz.

A felvételi nem volt könnyű. A felkészülés rá pedig még úgy se. Néha éjszakánként most is eszembe jut, hogy te jó ég, mit fogok csinálni, ha nem sikerül bejutnom? Abszolút nem volt B tervem. A szüleim mondták, hogy ha akarok, nézzek más szak felé, de mindegyik szakmát unalmasnak találtam. Egész egyszerűen nem illett hozzám, nem töltött el boldogsággal a gondolata, és emiatt jelentkezni sem szerettem volna sehova. Lehet hülyén hangzik, de ha tényleg nem sikerült volna most sem, elmentem volna dolgozni, és jövőben próbálkoztam volna ismét, még akkor is, ha emiatt temérdek ellenszevet és lenézést kapok az emberektől. Soha nem az ő véleményük tartott el, és ezután sem fog. Eljutottam arra a szintre, hogy immunássa váltam, bármit mondanak.

Ha bármi kérdésetek van, szívesen állok rendelkezésetekre! :)

Berni