Sziasztok!
Miután végre én is boldogan üdvözöltem a nyarat (most már hivatalosan is őszt), úgy döntöttem, hozok egy kis beszámolót az elmúlt hónapjaimról (igen, az első két bekezdés valahol auguszt elején íródott, de most már nem törlöm ki :D ).
Nem tagadom, fújtam egy visszavonulót a blogolásból és írásból, mert ebben a félévben a kettő sehogy nem fért meg egymás mellett. Az első félév nehéz volt, tele új és megpróbáltató dolgokkal. A második félév még ennél is nehezebbnek bizonyult, amiben a megpróbáltatások tovább fokozódtak. Sokkal több került fel terítékre, és emiatt sokkal több mindennek kellett megfelelni egy időben, ami, mint kiderült, kicsit szétszaggatott.
Igazából a szörnyű, de egyben gyönyörű és izgalmas második félév után nem gondoltam volna, hogy ide kerülök. Az elején szép volt, és örültem, mert tanulni kezdtünk olyan tárgyakat, amelyeknek picivel több köze volt az orvosláshoz, mint másnak, viszont ez azt is jelentette, hogy ezerszer jobban oda kellett tegye magát az ember, ha nem akart elbukni. Első félévben ugye ott volt az a biztonságot nyújtó érzés, hogy ha esetleg valami nem sikerül, nyáron lehet egyenlíteni. Ekkor még nem gondoltam, hogy nyárra ennyi minden összegyűl, és nemhogy egyenlíteni, de legalább kicsit fennebb tolni a mérleget sem fog sikerülni. Irtózatosan féltem, hogy elbukok, és egy hajszálon táncoltam az utóbbi hetekben. Végül szerencsére sikerült mindent egyenesbe hoznom.
A nyári gyakorlatról is mesélnék picit, ha már itt tartunk.
Azt úgy halkan megemlíteném, hogy kardiológus szeretnék lenni, és bár tudom, hogy első évben szinte értelmetlen a kardiora menni gyakozni, mégis az elejétől fogva ezt szerettem volna. Még második félév elején kérdezősködtem felsőbbévesektől, hogy mi az eljárás, ha kardiora akarok menni, mire jött a válasz, hogy az egyszerűen lehetetlen. Max sebészetre, de oda is kell írni kérvényt, meg ehhez hasonlók. Na jó. Feladtam, hogy odamenjek, és különböző szekciók között kezdtem el kutatni, hogy mégis mi érdekelne egy annyira, hogy négy hetet kihúzzak ott. Emlékszem, a vizsagidőszak első vizsgája után le kellett menni egyből a titkárságra, és ott helyben kellett dönteni, hogy mit szeretnénk, mert limitáltak voltak a helyek, és irtó gyorsan fogytak. Kicsit berezeltem, hogy mi van, ha rosszul döntök, és az életemet is megutálom, ha nem lesz jó. Végiglapoztam a listát, és mivel szinte minden jó helyet elfoglaltak, a választásom oda esett, ahol gondoltam, nénjém is dolgozik.
Innen jönnek az érdekességek.
Kiválasztottam a belgyógyászat 3-at, ami mellett semmi egyebet nem írt, csak az orvos nevét. Mivel úgy a nénjém régi főnökének, mint a kardio főorvosának a családneve ugyanaz, lévén, hogy testvérek, nem foglalkoztam a keresztnévvel. Anyum még aznap délután felhívta nénjémet, hogy elújságolja a hírt, miszerint náluk leszek. Kérdi, hogy a belgyó kettőn vagyok? Anyum mondja, hogy nem, hanem a hármason. És ott derült ki, hogy ők tulajdonképpen a kettes, mert év elején behoztak valami változtatásokat, minek következtében több belgyógyászati kórház eltörlődött, és párat összevontak, meg elköltöztettek. Ez végül akkor és ott annyiban maradt.
Vizsgaidőszak végén volt egy kis dolgom nénjémnél, és akkor kezdtünk el beszélgetni ismét erről. Megemlítettem az orvos nevét, mire elhűlve mondta, hogy az a legrosszabb orvos az egész kórházban, és előre sajnál engem. Rengeteget kiabál, minden alkamazott menekül tőle, olyan szigorú, hogy a testvérét kétszer kiteszi ilyen téren. Viszont kardiológus! Utána következett a másik nagynéném, aki ugyanezekkel a szavakkal fogadott, amikor meséltem neki, kihez kerültem. Ezek után természetes, hogy teljes gyomorgörcs fogott el, hogy mégis mit választottam. Ez az egész végül enyhült egy annyira, hogy azt mondjam, oké, tök mindegy, elvégre kardiológiára kerültem, akarva-akaratlanul.
Eljött a kezdés napja. Az egyik társammal egyszerre választottuk ezt, gondolván, hogy ha már kell menjünk, legalább ne egyedül legyünk. Találkoztunk reggel. Fel a Nagykórházhoz, hátra, az öltözők irányába, ahol a kapusnál álltunk meg, és megkérdeztük, hogy a hármas belgyó itt van-e, vagy sem. A kapus megáll, és teljesen nyugodtan azt feleli, hogy nincs is hármas belgyó, én meg: hogyhogy nincs? Kell legyen, elvégre szerepelt a listán. Kapus: próbáljuk meg a másik kórházat. Talán ott szerencsénk lesz. Buszra pattani, elmenni a kettesig. Ott megállítunk egy szintén orvosis lányt, és kérdezzük, hogy ez a hármas. Mondja, persze! Gyertek, felviszlek a főnővérhez. Megköszönjük a segítséget, megyünk a főnővérhez, elmondjuk neki is, miért jöttünk, mire az egész kezdődik elölről, ugyanis kijelenti, hogy ez a kettes, nem a hármas, de ha gondoljuk, beszéljünk az orvossal, hogy fogadjon.
Mondanom sem kell, hogy itt már rendesen fel volt menve bennem a pumpa, mert bárkit kérdeztünk, senki nem tudott semmit a hármas belgyóról, szóval a végén maradt az, hogy visszamentünk a Nagykórházhoz, le a kardiora, és ott vártunk három kerek órát, ameddig a főorvos végre fogadott bennünket. Közben kiderült, hogy mint ember nem is vészes. Sőt, irtó kedvesen fogadott bennünket. Tőle átkerültünk egy másik kardiológushoz, aki közben a tutorunk is volt. Fent a szekción végül bevágódtunk a rezidensekhez, mert egyébként senki nem nézett ránk, és velük voltunk végig.
Abban a négy hétben rengeteget tanultunk. Kicsit nehéz volt, mert én pont egy olyan rezist 'választottam', aki szigorúnak bizonyult, és rengeteget kérdezett, viszont emellett ugyanennyit magyarázott is, és ami a legfontosabb, egy szintre emelt magával. Az ott lévő rezidensek közül senki nem éreztette velünk, hogy ők felsőbbrendűek, hanem mindenki igyekezett segíteni. Természetesen én is odatettem magam. Olvastam, tanultam, igyekeztem felzárkózni arra a szintre, amire megpróbálnak felemelni, hogy ne valljak szégyent. Amikor látták, hogy próbálkozok, és valamit azért csak tudok (mert folyamatosan teszteltek), beengedtek a műtőbe, teljes felszerelésben.
Ott azt hittem, hogy csak nézni fogok, míg az egyik orvos, aki műtőtt, el nem kezdett kérdéseket feltenni. Egy katéterezési műtéten voltunk, és kérdezte, hogy most épp melyik artériában van, mire mondtam, hogy a radiálisban. Utána megkérdezte, hogy milyen artériákon kell keresztülmenjen annak érdekében, hogy a szívhez jusson. Felsoroltam az egészet, és itt magamban hálát adtam az égnek, hogy az anató vizsgát kétszer kellett letennem. Mindennek megvan a miértje, egyébként, és erre fokozatosan jövök rá. Onnantól kezdve mintha picit közvetlenebbek lettek volna.
Gyógyszerekről tanultunk, megtanultunk EKG-t leolvasni, amit normálisan csak most másodévben fogunk tanulni, gyógyszerekről meséltek, amiket egy szívinkfarktus esetén adnak, a rezistől megkaptam a szalont, ahol minden reggel én voltam beosztva egyedül megvizsgálni a betegeket. Vérnyomást levenni, pulzust és szaturációt mérni, meghallgatni a szívet és tüdőket. Volt alkalmam hallani, hogyan hallatszódik egy fibrilláló beteg, egy billentyű-elégtelenségben szenvedő beteg, valamint egy tüdőgyulladásos. Láttam szívstoppot, majd újraélesztést, és megannyi egyebet. És mindezek csak még jobban megerősítettek abban, hogy jó úton haladok, és bármilyen nehéz is lesz a jövőben, soha ne adjam fel.
Az utolsó napon nagyon szar érzés volt búcsút mondani mindenkinek. Legszívesebben maradtam volna még pár napot, vagy akár hetet, ha nem lettem volna irtó fáradt és lestrapált. Nem mellesleg ez volt az első nyaram és egyben évem, amikor a legkevesebbet tartózkodtam otthon. Mondhatni, többet voltam egyetem és dolgozni, mint otthon.
Mindent egybevetve elmondhatom, hogy ez a szakma számomra abszolút megéri azt a sok álmatlan éjszakát, idegeskedést és sírást, mert a végén mindig rájössz, hogy mennyire szereted, és milyen büszke vagy magadra, amikor rájössz, hogy a sok tanulásnak megvan a gyümölcse, ugyanis tudsz!
Befejezésképp sok sikert kívánok azoknak, akik most kezdték az egyetemet (legyen az orvosi, vagy bármi más)! Ne feledjétek, mindent lehetséges, ha nagyon akarjuk, és semmi se tántorítson el benneteket az álmotoktól!
A nyári gyakorlatról is mesélnék picit, ha már itt tartunk.
Azt úgy halkan megemlíteném, hogy kardiológus szeretnék lenni, és bár tudom, hogy első évben szinte értelmetlen a kardiora menni gyakozni, mégis az elejétől fogva ezt szerettem volna. Még második félév elején kérdezősködtem felsőbbévesektől, hogy mi az eljárás, ha kardiora akarok menni, mire jött a válasz, hogy az egyszerűen lehetetlen. Max sebészetre, de oda is kell írni kérvényt, meg ehhez hasonlók. Na jó. Feladtam, hogy odamenjek, és különböző szekciók között kezdtem el kutatni, hogy mégis mi érdekelne egy annyira, hogy négy hetet kihúzzak ott. Emlékszem, a vizsagidőszak első vizsgája után le kellett menni egyből a titkárságra, és ott helyben kellett dönteni, hogy mit szeretnénk, mert limitáltak voltak a helyek, és irtó gyorsan fogytak. Kicsit berezeltem, hogy mi van, ha rosszul döntök, és az életemet is megutálom, ha nem lesz jó. Végiglapoztam a listát, és mivel szinte minden jó helyet elfoglaltak, a választásom oda esett, ahol gondoltam, nénjém is dolgozik.
Innen jönnek az érdekességek.
Kiválasztottam a belgyógyászat 3-at, ami mellett semmi egyebet nem írt, csak az orvos nevét. Mivel úgy a nénjém régi főnökének, mint a kardio főorvosának a családneve ugyanaz, lévén, hogy testvérek, nem foglalkoztam a keresztnévvel. Anyum még aznap délután felhívta nénjémet, hogy elújságolja a hírt, miszerint náluk leszek. Kérdi, hogy a belgyó kettőn vagyok? Anyum mondja, hogy nem, hanem a hármason. És ott derült ki, hogy ők tulajdonképpen a kettes, mert év elején behoztak valami változtatásokat, minek következtében több belgyógyászati kórház eltörlődött, és párat összevontak, meg elköltöztettek. Ez végül akkor és ott annyiban maradt.
Vizsgaidőszak végén volt egy kis dolgom nénjémnél, és akkor kezdtünk el beszélgetni ismét erről. Megemlítettem az orvos nevét, mire elhűlve mondta, hogy az a legrosszabb orvos az egész kórházban, és előre sajnál engem. Rengeteget kiabál, minden alkamazott menekül tőle, olyan szigorú, hogy a testvérét kétszer kiteszi ilyen téren. Viszont kardiológus! Utána következett a másik nagynéném, aki ugyanezekkel a szavakkal fogadott, amikor meséltem neki, kihez kerültem. Ezek után természetes, hogy teljes gyomorgörcs fogott el, hogy mégis mit választottam. Ez az egész végül enyhült egy annyira, hogy azt mondjam, oké, tök mindegy, elvégre kardiológiára kerültem, akarva-akaratlanul.
Eljött a kezdés napja. Az egyik társammal egyszerre választottuk ezt, gondolván, hogy ha már kell menjünk, legalább ne egyedül legyünk. Találkoztunk reggel. Fel a Nagykórházhoz, hátra, az öltözők irányába, ahol a kapusnál álltunk meg, és megkérdeztük, hogy a hármas belgyó itt van-e, vagy sem. A kapus megáll, és teljesen nyugodtan azt feleli, hogy nincs is hármas belgyó, én meg: hogyhogy nincs? Kell legyen, elvégre szerepelt a listán. Kapus: próbáljuk meg a másik kórházat. Talán ott szerencsénk lesz. Buszra pattani, elmenni a kettesig. Ott megállítunk egy szintén orvosis lányt, és kérdezzük, hogy ez a hármas. Mondja, persze! Gyertek, felviszlek a főnővérhez. Megköszönjük a segítséget, megyünk a főnővérhez, elmondjuk neki is, miért jöttünk, mire az egész kezdődik elölről, ugyanis kijelenti, hogy ez a kettes, nem a hármas, de ha gondoljuk, beszéljünk az orvossal, hogy fogadjon.
Mondanom sem kell, hogy itt már rendesen fel volt menve bennem a pumpa, mert bárkit kérdeztünk, senki nem tudott semmit a hármas belgyóról, szóval a végén maradt az, hogy visszamentünk a Nagykórházhoz, le a kardiora, és ott vártunk három kerek órát, ameddig a főorvos végre fogadott bennünket. Közben kiderült, hogy mint ember nem is vészes. Sőt, irtó kedvesen fogadott bennünket. Tőle átkerültünk egy másik kardiológushoz, aki közben a tutorunk is volt. Fent a szekción végül bevágódtunk a rezidensekhez, mert egyébként senki nem nézett ránk, és velük voltunk végig.
Abban a négy hétben rengeteget tanultunk. Kicsit nehéz volt, mert én pont egy olyan rezist 'választottam', aki szigorúnak bizonyult, és rengeteget kérdezett, viszont emellett ugyanennyit magyarázott is, és ami a legfontosabb, egy szintre emelt magával. Az ott lévő rezidensek közül senki nem éreztette velünk, hogy ők felsőbbrendűek, hanem mindenki igyekezett segíteni. Természetesen én is odatettem magam. Olvastam, tanultam, igyekeztem felzárkózni arra a szintre, amire megpróbálnak felemelni, hogy ne valljak szégyent. Amikor látták, hogy próbálkozok, és valamit azért csak tudok (mert folyamatosan teszteltek), beengedtek a műtőbe, teljes felszerelésben.
Ott azt hittem, hogy csak nézni fogok, míg az egyik orvos, aki műtőtt, el nem kezdett kérdéseket feltenni. Egy katéterezési műtéten voltunk, és kérdezte, hogy most épp melyik artériában van, mire mondtam, hogy a radiálisban. Utána megkérdezte, hogy milyen artériákon kell keresztülmenjen annak érdekében, hogy a szívhez jusson. Felsoroltam az egészet, és itt magamban hálát adtam az égnek, hogy az anató vizsgát kétszer kellett letennem. Mindennek megvan a miértje, egyébként, és erre fokozatosan jövök rá. Onnantól kezdve mintha picit közvetlenebbek lettek volna.
Gyógyszerekről tanultunk, megtanultunk EKG-t leolvasni, amit normálisan csak most másodévben fogunk tanulni, gyógyszerekről meséltek, amiket egy szívinkfarktus esetén adnak, a rezistől megkaptam a szalont, ahol minden reggel én voltam beosztva egyedül megvizsgálni a betegeket. Vérnyomást levenni, pulzust és szaturációt mérni, meghallgatni a szívet és tüdőket. Volt alkalmam hallani, hogyan hallatszódik egy fibrilláló beteg, egy billentyű-elégtelenségben szenvedő beteg, valamint egy tüdőgyulladásos. Láttam szívstoppot, majd újraélesztést, és megannyi egyebet. És mindezek csak még jobban megerősítettek abban, hogy jó úton haladok, és bármilyen nehéz is lesz a jövőben, soha ne adjam fel.
Az utolsó napon nagyon szar érzés volt búcsút mondani mindenkinek. Legszívesebben maradtam volna még pár napot, vagy akár hetet, ha nem lettem volna irtó fáradt és lestrapált. Nem mellesleg ez volt az első nyaram és egyben évem, amikor a legkevesebbet tartózkodtam otthon. Mondhatni, többet voltam egyetem és dolgozni, mint otthon.
Mindent egybevetve elmondhatom, hogy ez a szakma számomra abszolút megéri azt a sok álmatlan éjszakát, idegeskedést és sírást, mert a végén mindig rájössz, hogy mennyire szereted, és milyen büszke vagy magadra, amikor rájössz, hogy a sok tanulásnak megvan a gyümölcse, ugyanis tudsz!
Befejezésképp sok sikert kívánok azoknak, akik most kezdték az egyetemet (legyen az orvosi, vagy bármi más)! Ne feledjétek, mindent lehetséges, ha nagyon akarjuk, és semmi se tántorítson el benneteket az álmotoktól!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése