Introvertáltság vs. orvosi

Sziasztok!

Bizonyára páratokban már felmerült a kérdés, hogy ha esetleg nem szerettek olyan sokat emberek között lenni, ritkán találjátok meg a közös hangot úgy személyekkel, esetleg nehezen illeszkedtek be, és tudtok együtt dolgozni másokkal, lehettek-e orvosok? Nos, a válaszom igen. Mindenkiből lehet orvos, ha igazán elhivatott a szakma mellett, viszont kell némi áldozatot hozni.

Jómagam is az introvertáltak csoportját erősítem, habár erősen szeretnék ezen segíteni, és picit átcsúszni a ló túloldalára, oda, ahol nem kell folyamatosan aggódnom azon, hogy milyen lesz, ha beszélnem kell, kérdésekre felelnem, vagy milyen lesz új emberek között, sikerül-e beilleszkednem. Sosem voltam a társaság közepe, és emiatt mindig a csendes kislány benyomását keltettem az emberekben. Igen, félek társaságban beszélni, mert egész egyszerűen tartok attól, hogy valami hülyeséget mondok, nevetség tárgyává teszem saját magam. Ugyanakkor az elmúlt egy év alatt egész sokat sikerült ebből leküzdenem, és valamilyen szinten bátrabb lettem. 

Leendő orvosként/orvosisként ez az introveltáltság néha jó, néha pedig rossz. Egyrészt tovább mérlegeled a dolgokat, és ne mondod ki egyből, ami a fejedben van, hanem elgondolkozol rajta, hogy biztos ez a jó válasz vagy sem. Másrészt sokszor elveszíted a lehetőséget, hogy megmutasd, tudod az adott kérdésre a választ. Tapasztalatból mondom, hogy néha abszolút nem jó, ha annyit töröd a fejed. Sokszor bátran ki kell mondani a gondolataidat, és ezzel egyidejűleg le kell küzdened azt a rossz érzést, ami elhiteti veled, hogy nem tudsz. De, tudsz, többet mint gondolnád, csupán félsz, és ez a félelem megbélyegzi az egész életed. 

Első nyári gyakorlotomon a gyenge kommunikatív képesség nem igazán vált a hasznomra. Mai napig emlékszem, milyen volt, mikor elmondta a rezidens, hogy beszéljek a betegekkel, kérdezzek az állapotuk felöl, legyek nyitott. Milyen volt ő, amikor beszélt, érdeklődött, és milyen furcsán hangzottak a kérdések a saját számból. Valahogy idegennek éreztem a saját testem, holott semmi furcsa nem volt benne, egész egyszerűen nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy idegenekkel beszélgessek, és így azt sem tudtam, milyen kérdéseket tehetnék fel, amivel magabiztosnak tűnök. Ezért az első nap után inkább csendben végeztem a dolgom, csak akkor feleltem, ha épp kérdeztek. 

Következő napokon a rezidens is igyekezett szóba elegyedni velem, viszont bevallom őszintén, sosem voltak valami hosszúak a beszélgetéseink. Kivéve persze akkor, amikor orvosihoz kapcsolódó témákról vitatkoztunk. Neki könnyen ment, mert alapból egy nyitott, magabiztos személyiség, így könnyen feltalálta magát konkrétan a legszarabb helyzetekben is, míg én sokszor elvesztődtem, és nem tudtam, hogyan tovább. Fejben minden olyan egyszerűnek tűnt. Poénkodni akartam, mert láttam, hogy vele tényleg lehet, viszont mikor szóra nyitottam a szám, inkább elhallgattam, mert nem volt hozzá bátorságom. Szégyelltem magam, hogy nem igazán megy nekem a társalgás, és őszintén tartottam attól, hogy emiatt megunja a társaságom, és hanyagolni fog. De szerencsére nem tette. Szerintem valahogy ő is hozzászokhatott ahhoz, hogy csendes vagyok, és nehezebben nyílok meg az átlagnál. 

Pár hét elteltével viszont picit enyhültek a dolgok. Már könnyebben beszélgettem az emberekkel, nem szégyelltem ezt vagy azt mondani, mert láttam, hogy mások is megteszik, és senki, de az ég világon senki nem neveti ki őket, nem szólnak be nekik. Nem utolsó sorban pedig senki nem fog óvodásként viselkedni, ha netalán tévedsz, rosszul mondasz valamit. Kellett nekem az, hogy lássam, tévedni valóban emberi dolog, még egy orvosnak is, aki mondjuk évek óta űzi a szakmáját. Ha ők el bírják viselni a kritikát, és ki tudnak állni a saját véleményük mellett, nekem miért ne menne? Az orvosi egyetem már egy olyan hely, ahol simán el kell fogadni a tényt, hogy folyamatosan tanulsz, és emiatt nincsenek helytelen válaszok, csupán olyanok, amiket még nem tudsz. 

Nyíltan elmondom, hogy sokszor leszívja az energiám, amikor egész nap emberek között vagyok, és kábé mindenkinek meg kell feleljek, hogy alig várom, hogy hazaérjek, és ne beszéljek senkivel. Ilyenkor még zenét sem hallgatok, hanem élvezem a csendet. Másnap azonban újult erővel térek vissza, és folytatom az életem. Ez a bezárkózottság nem határozhatja meg azt, akik valójában vagyunk, és főleg nem zárhat el minket az álmunktól. Igen, picit furcsábbak vagyunk az átlagnál, de ettől még ugyanúgy válhatunk jó orvosokká. Szerintem ezt is meg kell tanulni, és idővel menni fog semmi erőfeszítés nélkül.

Kell hozzá bátorság, főleg egy ilyen közegben, mivel ez a hely, egy kórház, ahol a nap minden percében ki vagy téve embereknek, megköveteli tőled azt, hogy odafigyelj a környezetedre, törődj vele. Az embereknek, akik teljesen ki vannak szolgáltatva abban a pár napban, jól esik, ha valaki megkérdezi tőlük, hogy vannak.

Szóval, Kedves Olvasóim, vegyetek egy nagy levegőt, és lépjetek ki a komfortzónátokból, mert ezer százalék, hogy megéri!