Kitartást mindenkinek!

Sziasztok!

Kicsit furcsa ide leülni, és újból gépelni. Bevallom, elég rég írtam utoljára, de úgy gondoltam, most, hogy kezdek belejönni az évbe, elmesélem, milyen másodévesnek lenni.

Nem tagadom, amennyire vártam a nyári gyakorlat végén az egyetemet, ez annyira fokozódott le vakációm utolsó két hetében. Teljesen magam alatt voltam, hogy vége a lazsálásnak, délig alvásnak, és nem sokára ismét eleget kell tennem az Életnek, és helytállnom egy olyan helyen, amely nem egyszer próbára tette az erőmet, a kitartásomat... és az idegrendszeremet. Emlékszem, utolsó héten konkrétan sírni tudtam volna, hogy nekem ez nem fog menni, és kell még pár nap, hogy kipihenjem magam, hogy normálisan kezdjek neki az évnek. Viszont legbelül sejtettem, hogy ide száz nap sem lenne elég, mert ez a végén úgyis belülről fog fakadni.

Egy szó, mint száz, elvesztettem a motivációmat, és emiatt elvesztettem saját magam is.

Utolsó vasárnap visszaköltöztem, és csak ültem az ágyon, és majdnem sírtam, hogy holnaptól ismét vége az életemnek. Ezt fokozta a tudat, hogy megnéztem az órarendemet, és a lehető legszarabb szakadt a fejembe. Utána következett a tény, hogy csupa olyan tantárgyak jelentek meg, amelyek százszor nehezebbek az előző évhez képest. Neuroból konkrétan fogom a fejem, hogy hogy fog nekem ez sikerülni. Mert muszáj sikerüljön elsőre. Többet semmit nem akarok utolsó percre hagyni egyszerű emberi gyengeség miatt, mert képtelen vagyok időben nekifogni normálisan tanulni.

Az egyetem elkezdődött, teltek a napok, nekem pedig a kedvem valahol a földön toporzékolt. Nem egyszer fogott el a sírás, hogy nem akarom tovább csinálni, habár mikor belegondoltam abba, hogy feladjam, jobban fájt. Nem tudnám feladni. Úgy érezném, hogy elveszítettem az életem értelmét, amiért annyit harcoltam, és harcolok. Ezért így vagy úgy, de össze kellett szednem magam. A sok tantárgy közül végül akadt olyan, amit nagyon szeretek, a fiziológia. Végre minden a szívről szól belőle, és nem tudok betelni vele. Annyira szeretem, hogy igazából csak azt tanulnám, csak abban merülnék el egész nap, ha nem lenne mellette tizenegy másik tárgy. 

És itt következik az, hogy végülis ebből a tárgyból merítettem erőt. Eszembe jutott, mennyire szerettem a kardiológián lenni, mennyire szerettem betegekkel foglalkozni, és felhasználni a tudásom. Mennyire büszke voltam arra, hogy tanulok és tudok, nem mellesleg az orvosira járok, immár másodévesként. Ezen a hétvégén megkezdtem az első ügyeletet is, mivel szó szerint nem tudtam a fenekemen ülni. Muszáj volt bemennem kicsit a kórházba, hogy ismét erőre kapjak. Nekem a kórház valamiért erőt ad. A páciensek erőt adnak. Az orvosok, akiknek a tudása figyelemre méltó, erőt adnak. 

Mondanom sem kell, amint betettem a lábam a kórház folyosójára, már az öltöző előtt elfogott az izgalom, hogy végre itt vagyok, átöltözhetek, és felmehetek a szekcióra. Végre kontaktusba léphetek a betegekkel, megtudhatom, miért vannak ott, esetleg segíthetek is rajtuk, és nem utolsó sorban, tanulhatok. Él bennem a bizonyítási vágy, hogy mindenkinek megmutassam, jó vagyok, nem adom fel, gürcölök, ha kell, reggeltől estig és estétől reggelig. 

Igen, néha elfog a szomorúság, mert látom, hogy mások jobbak, nekik jobban megy ez, mint nekem, viszont magamról is tudom, hogy minden sikerülhet, ha ezer százalékot beleadok abba, amit csinálok. Nem könnyű. Mi több, eddig ez teszi a legjobban próbára a türelmem, mivel láttam, milyen a kórházban tenni-venni, és milyen reggeltől estig tanulni. De az egyik nem létezik a másik nélkül, így ha a legjobb akarok lenni, először türelmesen végig kell rágnom magam az unalmas részen, és aztán tovább lépni az izgalmasra. 

Nektek hogy telik az első félév?