2018. november 21., szerda

Mi a helyzet mostanság, kedves Orvostanhallgató?

Sziasztok!

Annyira jó lenne, ha most ide csupa pozitív dolgot tudnék írni, de nem...

Régóta készülök egy olyan bejegyzést megírására, amibe bepötyögöm a gondolataimat az elmúlt pár hétről. Igazából majdnem semmi nem történt, és mégis olyan sok mindent tudhatok magam mögött. A szabadidőm a zéróra csökkent, és az a pár óra is, ami néhanapján, legfőképp hétvégén megmarad, alvásra 'pazarlódik'. 

Emlékszem, az elején feltöltöttem instagramra egy képet, alá pedig odabiggyesztettem, hogy mennyire nehéz volt az első nap az egyetemen. Nos, ha rohadt őszinte akarok lenni, akkor elmondom, hogy az a bizonyos hétfő semmi sem volt a mostaniakhoz képest, és csak fogom a fejem, hogy mennyire naiv lehettem akkortájt. Azon a bizonyos hétfőn valahogy elvárásokkal és tervekkel indultam neki az évnek, és felvillanyozott az ötlet, hogy egyetlen szabad percem sem lesz, és egy nap akár többször is vissza kell majd menni egyetemre. Azon a hétfőn bele se gondoltam abba, milyen lesz, amikor egy héten kábé száz oldalt be kell vágni, és abból mind számot is kell adni. Azon a bizonyos hétfőn elhessegettem a gondolatok a fejemből, hogy talán nem minden lesz pontosan olyan, mint ahogy én azt elterveztem. 

Nem fogom tagadni, semmi sem alakult a tervek szerint, és emiatt talán egy kicsit csalódott vagyok. Egyrészt minden kicsúszni látszik a kezeim közül, és azt sem tudom, miképp kapjak a dolgok után. Másrészt valahogy elmagányosodtam, és az egyedüli dolog, amibe minden nap menekülök, az a tanulás. Azt ugye már meséltem, hogy két évet otthon töltöttem, ami alatt barátok nélkül maradtam. Ez volt az egyik ok, amiért vártam az egyetemet: hogy végre új barátokra tegyek szert, akikkel egyezik a szó, akikkel programokat tudunk szervezni, hülyülhetünk korlátok nélkül a sok unalmas óra között, vagy csak egyszerűen bevárjuk a másikat, ameddig elkészül a köpeny levetésével és berakásával a táskájába. Nem egészen ezt kaptam, mi több az utóbbi napokban azt vettem észre, hogy mindenkivel párhuzamosan vagyok. 

Komolyan mondom, vannak emberek, akiknek totálisan bejön az Élet. Nagyon jó jegyeik vannak, van szociális életük, párkapcsolatuk, és úgy egybevéve boldogok is. Én meg itt vagyok mindennek az ellentétével. Mintha tényleg abszolút semmi sem jönne össze. Két hónap alatt senkivel sem sikerült igazi barátságot kötnöm. Mármint olyat, amelyikben megvárnak, amelyikben elmehetünk kajálni egyet, vagy csak simán beszélgetünk nem az egyetemről, mert amúgy nincsenek nagy elvárásaim ilyen rövid idő alatt. Másoknak mindez összejött, és csak nézem, hogy olyanok, mintha ezer éve ismernék egymást. Próbálkozom én, nem adom fel, csak ez most nagyon kikívánkozott belőlem.

Ami az egyetemet illeti, nehéz. Görcsös. Stresszes. Az anatómia órákat úgy képzeljétek el, mint a matek órákat. Megy a stressz, mert minden órán feleltetnek, ha pedig nem tudsz, szó nélkül kiraknak óráról, amellé pedig egy hiányzást és egy egyest is kapsz. Kémiából abszolút semmit nem értek. A képleteket, amiket nagy nehezen megtanultam, másnapra el is felejtettem. Ennek a gyakorlati részéből egy olyan három hete minden kísérletet elrontok, amit persze újra kell csináljak (ezért is van az, hogy utolsónak hagyom el a termet minden órán). A fizika az még meneget, viszont a parciálist abból is szépen elrontottam. Tegnap elsősegély vizsga gyakorlati részét elrontottam, ami pedig a legkönnyebb lett volna. A csontvizsgám a legborzalmasabb. Sírva jöttem ki a teremből. Hiába csinálok ütemtervet, nem tudom követni. Egyedüli kikapcsolódásom a pénteki nap második fele, amikor végre hazamehetek a családomhoz, plusz jelentkeztem gólyának a gólyabálra, ahol táncolni fogok, így valamennyire azok az esti táncórák is feldobják picit a napjaimat.

Szóval mindent egybevetve nem könnyű.

Mégis szép!

Szép, mert bár van egy csomó töltelék tantárgy, aminek szerintem soha nem fogom orvosként hasznát venni, tanulunk olyat, ami érdekes, ami érezteti velünk, hogy azért mégis csak orvosi egyetemen vagyunk. Hulla fáradt vagyok minden nap, mivel éjszaka sem bírok már aludni, mégis, csodával határos módon mindegyik napomat kihúzom állva, tanulva, szaladgálva egyik óráról a másikra, és tűrve, hogy a drága ágyikómba csupán tizenegy után fekhetek be. És szép, mert ismertem meg olyan embereket, akikre felnézek, és akik miatt várom az anatómia órákat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése