Életem első ügyelete

Sziasztok!

Ha ezelőtt pár évvel valaki azt mondja nekem, hogy csupán három hét leforgása alatt irtózatosan fel fog gyorsulni az életem, kábé olyannyira, hogy követni sem tudom a változásokat, és olyan hamar jön a péntek, hogy időm sincs elgondolkozni azon, hogy alig várom a pénteket, simán szemberöhögöm. Nem azért, mert mondjuk nem mondana igazat, hanem szimplán azért, mert az életemben egészen eddig soha nem éreztem az idő múlásának a gyorsasáságát. Eddig a hónapig hétfőnként mindig vártam a pénteket, vasárnap pedig mindig szomorú voltam, hogy holnap megint hétfő, megint korán kell kelni, be kell menni suliba. Most eljutottam oda, hogy várom a hétfőket, mivel minden héten tanulok valami újat, és mindig belevethetem magam valami olyasmibe, ami örömmel tölt el. Így aztán szinte elfeledkezem azon idegeskedni, hogy mikor jön már el az a mindenki életében várva várt hétvége.

A napjaim tehát gyorsan telnek. Készülődök a legelső vizsgámra, ami történetesen a csontvizsga lesz, közben igyekszem a többi tantárgyból is tanulni, hogy ne hagyjak mindent éppen az utolsó percre, azaz a vizsgaidőszakra. Persze eddig sikertelenek a próbálkozásaim, és anatómián kívül szinte semmi egyébből nem tudtam rendesen készülni (kivéve a fizika és kémia gyakorlati órákat, amelyekre azért elvárják a normális felkészülést, lévén, hogy kísérleteket végzünk mindkettőből). 

Nem tudom, ha már említettem, de első évesként kell legyen négy ügyeletünk a kórházban, amit év végén le kell adni, és ami két kreditet ér. Az a két kredit most lehet nem is olyan sok, viszont a tapasztalat, amit egy éjszaka, vagy akár pár óra alatt szerezhetsz, szerintem mindent megér. A mai nap a legelső ügyeletemről szeretnék nektek mesélni picit.

Tegnap, vagyis pénteken eldöntöttem, hogy még három társammal együtt bemegyünk letudni az első ügyeletünket. Én, személy szerint borzasztóan vártam, mivel a sok tanulás mellett valahogy éreznem kellett azt, hogy minden nem hiába van, és őszintén kontaktba szerettem volna kerülni a betegekkel, látni, hogyan dolgoznak az orvosok, elolvasni egy anamnézist és miegymás. Este hétre mentünk be, gyorsan átöltöztünk, majd kezdődött a keresgélés, ugyanis a kórháznak egy másik szárnyában öltöztünk át, holott lehetett volna ott is, ahol ügyeleteztünk. S mivel a kórház irtó nagy, rengeteg osztállyal, folyosóval, lifttel, lépcsővel, hirtelen azt sem tudtuk, merre forduljunk, hogy kikössünk a sürgősségin. Igen, a sürgősségit választottuk, mivel ott lehet a legtöbbet tanulni, és ott lehet a legtöbbet látni. Végül megállítottunk két lányt, és megkérdeztük, hogy merre kell menni. Szerencsére a lányok nagyon kedvesek voltak, és elkísértek minket az adott osztályra. Ott aztán folytatódott a kutakodás a főápoló után, ugyanis ő kellett minket beosszon, ki hova menjen tovább. 

Lehet ez mindenhol így van, viszont elmagyaráznám, hogy nálunk a sürgősségi is fel van osztva kisebb osztályokra, mint például a pediátria, enyhébb-, közepes- és végül nagyon súlyos esetek. Mivel négyen mentünk, két választási lehetőségünk volt: pediátria és enyhébb esetek, amelyet az ápoló egész egyszerűen zöld zónának hívott. 

Valamikor gyerekorvos szerettem volna lenni, sőt, még most is néha ott motoszkál az agyamban, hogy erre adjam a fejem, ezért gondolkodás nélkül a pedit választottam. Az egyik társam szintén gyerekorvos szeretne lenni, ezért ő is ez mellett döntött. Elvezettek minket, és onnantól magunkra voltunk utalva. Vagyis olyan szinten, hogy onnantól fogva mi kellett menjünk, és beavatkozzunk különböző ügyekbe. Na és innnen jönnek az érdekesebb dolgok :D

Egy pár percig megálltunk, hogy felmérjük a terepet. Az osztály nem volt valami nagy. Négy elkülönített szoba volt, plusz öt ágy, amelyet függönyök választottak el. A váróterem persze televolt kisgyerekekkel. Voltak, akik már órák óta vártak kivizsgálásra, és voltak olyanok is, akiknek az esete súlyosabb volt, így ők elsőbbséget élveztek. De erre még visszatérek, mivel itt van egy nagyon jó kis sztorim!

Tehát, felmértük a terepet, utána meg én simán odaléptem az első ápolóhoz, akit megláttam tevékenykedni egy asztalnál. Megkérdeztem, miben segíthetünk, mire nagyon kedvesen magyarázni kezdett, hogy mi található az asztalnál, mit mire használnak, milyen betegek érkeznek ide. Ezután pontosan elment az egyik ágytól egy család, így odavezetett minket, és elmagyarázta, hogy minden alkalommal, amikor valaki hazamegy, cseréljük le az egyhasználatos lepedőt, és húzzunk fel újat a következő betegnek. Ez így nem volt nehéz, mivel a lepedőket könnyen lehetett le- és felhúzni. Kérdeztem, kell-e kesztyűt húznunk, ő pedig mondta, hogy ha akarunk, lehet, de ezt inkább olyankor, amikor vérrel, esetleg különböző testnedvekkel kerülünk kapcsolatba.

A lepedőcserét követően már jött is a következő család, és ez volt az első alkalom, hogy egy teljes kivizsgálásnak lehettünk a tanúi. Behúzták a függönyöket, mi pedig ott lehettünk a függönyön belül, és hallgathattunk és láthattunk mindent, ami ott történt. A kisfiúnál egyébként egy nagyon durva mandulagyulladást állapítottak meg, ami látszott is, mivel a nyirokcsomói és a mandulái nagyon meg voltak duzzadva. Miután az orvos elment, és a család ott maradt, kérdezősködni kezdtem, mivel a kivizsgálás során voltak olyan dolgok, amelyeket elsőre nem igazán értettem meg. Az apuka elmagyarázta. Itt most ezt igazából nem fejtegetném, mivel nem vagyok biztos benne, mennyire lehet belemenni a részletekbe, így csak annyit mondanék, hogy szegény gyerek és a szülei elég sok mindenen mentek keresztül nagyjából hat év alatt.

Innen aztán félrevonultunk, hogy magukra hagyjuk őket. Nem fogom tagadni, borzasztó volt látni, mennyire tehetetlennek érzik magukat a szülők, és mennyire szenvednek attól, hogy nem tudnak enyhíteni a gyerekük fájdalmán, aki az idő alatt annyira legyengült, hogy jóformán csak aludt. 

Az elkövetkezendő percekben történtek még dolgok, mint például láthattuk, hogyan tesznek fel egy branült, és milyen nehezen viseli ezt a beavatkozást mindegyik gyerek. Amikor le kell fognod őket, hogy a művelet közben nehogy megsebesítsék saját magukat, de közben meg hallod és érzed, mennyire sírnak és vergődnek, felül kell kerekedned a sajnálaton, és elvégezned a dolgod, mert végtére is te segíteni szeretnél rajtuk, hiába fáj nekik ez a segítség. Emellett volt szerencsém fordítani románról magyarra és fordítva, mivel az egyik kislány nem tudott románul, az orvos meg nem tudott magyarul. Akkor és ott nagyon fontosnak és büszkének éreztem magam, hogy egy orvos megbízott bennem annyira, hogy segítsek neki. Ééés, az egyik betegnél azt is megállapítottam, melyik lábtőcsontját nem ismerte fel xD. Az orvos burkoltan meg is dicsért, ami melengette a szívemet. Egyébként ez az orvos picit szemtelen volt a betegekkel, viszont velünk nagyon jól bánt, és tényleg mindenbe igyekezett belevonni.

És most, a végére jöjjön egy érdekesebb sztori. Nagyon remélem, hogy semmi problémám nem fog ebből adódni, bár nevet nem mondok, mivel (1) nem is tudom, hogy hívtak az illetőt, (2) ez tényleg etikátlan lenne.

Olyan tíz-tizenegy körül behoztak egy tíz év körüli kislányt. A kislánynak, hogy, hogy nem, beleállt egy kés a kezébe. A kést persze, mire megérkeztek hozzánk, eltávolították, viszont a seb az természetesen még ott tátongott. Társam mondja, menjünk be, lássunk valami durvát. Hát, oké, belementem, végtére is én is részese akartam lenni valami extrémnek, amit azelőtt nem láttam, csak mondjuk filmekben. A kislány az elején nagyon hősiesen viselkedett, azonban amikor a doki előhúzott egy fájdalomcsillapítós injekciót, ez a hősiesség megremegett. Én, kis naiv, azt hittem csak ad neki egy injekciót, aztán bekötözi a sebét, és viszlát. Nos, nem egészen így volt. 

A seb távolról kereknek tűnt, és jó mély volt. A doki veszi a tűt, és elkezdi végigszurkálni a sebbe, érzéstelenítőt adva be a gyereknek. A gyerek sír, borzasztóan fáj neki, azon van, hogy elkapja a kezét, amit jól lehet, meg is tett volna, ha az orvos nem fogja le. Befejeződik az érzéstelenítő beadása. Doki kérdi anyukától, rosszul van-e. Anyuka mondja, nem. Berninek a gyomra félig felfordulva. Folytatódik a procedúra. Valamivel megnézi a doki, mennyire mély a seb, jól belevájva. Doki megkér, hogy menjek ki, és hozassak az ápolóval oxigénes vizet. Visszamegyünk, újabb fecskendő, amit feltöltenek betadine-nel és oxigénes vízzel. Doki anyukához: most ezzel fogunk dolgozni, de nem fog fájni. Gyerek, mikor meghallja, elkezd sírni, hogy ő biztos nem enged többet semmit, hagyjanak neki békét, engedjék el a kezét. Vergődik, mozog az ágyban. Doki rámnéz. Mondja, vegyek el egy kesztyűt, és menjek oda hozzá. Én, már azt sem tudva, milyen bajom is van, egyáltalán maradjak-e még bent, és ne sétáljak szépen ki, kikapom az első kesztyűt a dobozból. Mit is mondhatnék? A legkisebb méretet sikerült kifognom. Fél kezem alig bírtam belegyömöszölni, hogy mire végre nagy nehezen felhúztam, az orvos egyedül bekente a lány kezét.

Ezután az ápoló átnyújtja a feltöltött fecskendőt, a doki pedig beleszúrja a lány kezébe, és belenyomja a sebbe a tartalmát. Arra leszek figyelmes, hogy a seb főni kezd, vér és oxigénes víz folyik ki belőle. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, oké, én most szépen kimegyek, mert ha nem, engem is össze kell majd kaparjanak a földről, az meg már hogy jönne ki? Kisétálok, át egy másik kórterembe. Kérdezem az ott lévő anyukát, hogy van a gyerek, csak hogy eltereljem a figyelmem. Anyuka felvázolja a helyzetet, de én már semmit nem hallok belőle. Kimegyek, és megállok a fal mellett, s mint a részegek, dőlök előre-hátra. A füleim zúgnak, semmit, de abszolút semmit nem fogok fel a külvilágból. Nagy nehezen, minden megmaradt erőmet összegyűjtve odavánszorgok a pulthoz, amelyek mögött ápolók és orvosok vezetik be a betegek adatait, és megkérdem az ott lévő ápolókat, hogy leülhetek-e az üres székre. Az ápoló egyből kapcsol, és segít nekem leülni. Kérdi, mi történt, a késes gyereknél voltam bent? Mondom igen. Feláll, szélesre tárja az ablakot, hogy jöjjön be a friss, hideg levegő. Utasít, hogy lélegezzek mélyeket, közben igyekszik megnyugtatni, hogy semmi gond, vele is történt ilyen. Őszintén, nagyon égőnek éreztem a dolgot, és legszívesebben nem is ültem volna le, ha nem kezd el forogni velem a világ. Nem gondoltam volna, hogy ez az eset ennyire felforgatja a gyomrom. 

Onnantól aztán még egyszer le kellett üljek, amikor egy kisfiút hoztak be betört fejjel. Az a helyzet nem volt súlyos, de az előtte lévő rendesen kikészítette a gyomrom, hogy ilyen fél órán keresztül kavargott. Persze, utána rájöttem, hogy valószínű az is közrejátszott, hogy egész nap nem ittam vizet, csak kávét, szóval...

Végezetül, és mindent egybevetve elmondhatom, hogy amúgy mindenki nagyon kedves volt velünk, és mindenbe belevontak, mindent elmagyaráztak. Ha kérdeztél, részletesen elmondták, hogy ennek és ennek a gyereknek mi a baja, milyen megoldást ajánlanak. Szóval ez nekem egy pozitív tapasztalat volt, és örülök, hogy első alkalommal egy ilyen csapatba csöppentem bele. Remélem, hogy a továbbiakban sikerül kicsit megedzenem a gyomrom, és szintén pozitív tapasztalatokat szereznem.