Egy néni, aki segített

Sziasztok!

Az elmúlt pár napban érdekes dolgok történtek velem. De a legérdekesebb, és egyben legmeghatóbb is ma volt. Úgy érzem, ez egy olyan történet, amit érdemes megosztanom a nagyvilággal, csak hogy ne felejtsük soha, még mindig léteznek kedves emberek, akik szívesen segítenek másokon.

De kezdeném a legelején. Csütörtökön errefelé gyönyörű volt az idő. Sütött a nap, meleg volt, nyugodtan elő lehetett venni a vékonyka bőrdzsekit. Ezen a nap mentem én is a kis unokatesómhoz látogatóba egy napra. Akkor nem is gondoltam volna, hogy olyan kutya hideg kerekedik szombatra, hogy bánni fogom azt, hogy időnap előtt letettem a vastag téli kabátomat. Csütörtök, péntek nagyon jól telt. Élveztük a jó időt, a tavaszt, és örültünk, hogy végre nem kell rétegesen öltözni. Igaz, mielőtt eljöttem volna, anyum megkérdezte, hogy nem öltöztem-e túl vékonyan, de legyintettem, hogy 'Ó, ez a hideg nekem meg se kottyan!'. 

Péntek este egy kis bárban töltöttem az időt pár rég látott baráttal, és már akkor éreztem, hogy kezd hűvösebb lenni, ráadásul az eső is eleredt. Hazafelé menet kinyitottam az ernyőt, és úgy egyéb gondom nem is akadt. Nem volt olyan hűvös, hogy most dideregni kezdjek, holott sokan még mindig téli kabátban járkáltak.

Aztán szombaton jött a pofoncsapás. Reggel elég tűrhető volt minden. A nap is sütött és a szél sem fújt különösebben. Azonban délutánra minden megváltozott. Amikor elindultam hazafelé, pityergett az eső, de még itt sem kapcsoltam, hogy lehet ebből komolyabb. Amikor viszont leértem a főmegállóba, ahol megálltak a városomba vezető buszok, a pityergés egyre szaporább lett, és egy hideg, csípős szél is felülkerekedett. Egy darabig reménykedtem, hátha eláll, vagy legalább jön a busz. De neeem! Egyre jobban esett. 

Előszedtem az ernyőm. Először alig bírtam kihúzni, majd mikor kinyílt, észrevettem, hogy féloldalasan áll. Mi a fene, gondoltam, s lévén, hogy voltak már gondjaim vele, megpróbáltam összehúzni, nehogy emiatt elszalasszam a buszt. Sehogy sem bírtam. Esküszöm, annyit kínlódtam, hogy az ujjamat is elkarcoltam, de nem adta meg magát. Odamentem egy férfihoz, s megkérdeztem, hogy segítene összehúzni? Ő nagy nehezen, ráncigálva, majdnem a szemét is kiszúrva végül összehúzta, s figyelmeztetett, hogy többet ne nyissam ki, mert annak annyi. Visszagyömöszöltem az ernyőt a táskámba, közben magamban majdnem káromkodtam, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen. Persze a busz még mindig sehol. Az eső egyre jobban esett, a szél fújt, hogy a vizes nadrágom a bőrömre tapadt, és a hajamból is facsarni lehetett a vizet. Majdnem toporzékoltam az idegességtől. 

Egy adott pillanatban, amikor már tényleg nagy erőfeszítésre volt szükségem, hogy nehogy dobbantsak egyet dühömben, megjelent egy néni. Felém sétált. Arra is emlékszem, hogy ilyen méregzöld kabátot viselt, és nagyon ápolt volt a bőre. Rövid, világosbarna hajába néhol szürke hajszálak keveredtek, és a ruházatán egyetlen esőcsepp sem árválkodott. Ezen csodálkoztam is. Először megállt nem messze tőlem. Esküszöm, átfutott az agyamon, hogy de jó lenne, ha idejönne, és tartaná kicsit az ernyőjét a fejem fölé, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy ázott egér, ha felülök a buszra. De ez tényleg egy ilyen futó másodperc volt. Nem is fordítottam rá nagyobb figyelmet. 

A táskámban kezdtem el kotorászni egy papírzsepi után, mivel a hidegtől az orrom is eleredt. Egyszer csak érzem, hogy valaki mellém lép. Felkaptam a fejem. A néni állt meg mellettem, s azt hittem, hogy valamit kérdezni szeretne, ezért ki is egyenesedtem, hogy válaszolni tudjak. Sokszor megesett már, hogy idősebbek kérdezték a buszjáratokat, én pedig szívesen elmagyaráztam nekik a menetrendet. Azonban ez a néni, akit szerintem az ég küldött, mert azelőtt fohászkodtam Istenhez, hogy állítsa meg az esőt, vagy jöjjön legalább egy nyamvadt busz, mert már fél órája keményen ázok, csak annyit mondott 'Gyere, állj be az ernyő alá, hogy legalább a fejed ne ázzon!'. Annyira meglepett, hogy a sírás is utolért. Most is ha rá gondolok, fojtogatnak a könnyeim. 

Beszélgetni kezdtünk ilyen-olyan dolgokról, többet között a hirtelen időjárásváltozásról is. Elmondtam, hogy eltörött az ernyőm. Kérdezte, hogy melyik buszt várom. Mondtam, hogy ezt és ezt, de fogalmam sincs, mikor jön, mert hétvégén, ha eddig nem jött, akkor más a program. Folytatódott a beszélgetés még egy olyan két percig, amikor is jött az ő busza. Azelőtt már néztem, hogy vajon nem csendesedett kicsit az eső, de esze ágában sem volt. A néni mondta, hogy ez az ő busza, úgyhogy ő megy is. Mondtam, hogy rendben, és köszöntem volna meg, hogy beengedett az ernyője alá, amikor sietve, a busz ajtajából a kezembe nyomta az ernyőt, és csak ennyit mondott: 'Tessék! Légy boldog!'. Annyira megörültem és meghatódtam, hogy tényleg szóhoz sem jutottam. Jóformán nem is hittem a szememnek. 

Igazából még most sem jutok szóhoz, és pár óra elteltével is olyan, mintha meg sem történt volna. Egyedül a türkiz ernyő árulkodik arról, hogy valóban valaki tiszta szívből segített rajtam, és ezt szerintem már nem is lesz alkalmam meghálálni neki. Nem gondoltam volna, hogy egy ismeretlen ilyen kedves lesz egy másik ismeretlenhez. Ez egy nagyon apró, ugyanakkor számomra hatalmas jelentőséggel bíró gesztus volt, amit soha nem fogok elfelejteni.

Megfogadtam, hogy ezután én is sokkal többet fogok segíteni olyanoknak, aki rászorulnak. Legyen az egy karnyújtás egy idősebbnek egy hosszú lépcsősor előtt, valaki átsegítése egy átjárón, ahol egyébként fél, vagy akár egy ernyő átnyújtása egy olyannak, aki ázik. 

Köszönöm, Néni, hogy ma segített rajtam! Nem fogom feledni!