Mit tanított nekem az írás?

Sziasztok!

Rengeteget gondolkoztam azon, mit írhatnék újabb bejegyzésként. Egyrészt mostanság tényleg minden téma alaposan ki volt már tárgyalva, így nem szerettem volna ugyanazt az x dolgot, amit már ezeregy oldalon boncolgattak, én is elmondani, ismét. Másrészt a legtöbb blogos csoportban az utóbbi hónapokban inkább outfites, főzőcskézős, lakberendezős posztokat olvasni,  amibe én nem szerettem volna beletartozni. Nem ilyenekért hoztam létre a blogot.

Ma aztán végre eszembe jutott egy érdekes bejegyzés-téma, amit gyorsan le is firkantanék, mielőtt feledésbe merül. 

Írni nagyon régóta írok, emiatt jutottam el arra a pontra, hogy a mindennapjaim részévé vált. Ha nem is ülök le minden este vagy kora reggel a billentyűzet elé pötyögni, a fejemben így is, úgy is kavarognak az ötletek. Ebből kifolyólag eljutottam addig a pontig, ahol már elmondhatom, hogy az írás nem csak írni, választékosan fogalmazni tanított meg engem, hanem valamilyen szinten a személyiségemhez is hozzásegített. A különböző karakterek, amiket a történeteim során megalkottam, olyan kihívás elé állítottak, amelyekkel néha bátran, néha idegeskedve néztem farkasszemet. Elvégre, minden egyes karakter esetén valaki másnak a bőrébe kell bújnunk, hogy hitelesen eljátszunk a szerepét.

1. Türelem

Azt hiszem, ez az egyik majdnem legfontosabb dolog, amit az elmúlt évek alatt alkotás közben megtanultam. Aki ismer, az tudja, hogy oké, türelmes vagyok egy darabig, de ha betelt nálam a pohár, mindenki fusson, amerre lát. Nos, ez nálam egy új szintet ütött meg. Emlékszem, nagyon rég alkottam egy olyan szereplőt, aki kábé leszarta a világot. Általa én is felvettem azt a köntöst, ami segített leküzdeni az elkezdődő idegeskedést, ha valami nem úgy sikerült, ahogy én szerettem volna, és akkor sem akadtam ki teljesen, amikor robbant a bomba valami kapcsán. 

Azt is idebiggyeszteném még, hogy a türelem nem csak az életem ezen részére hatott ki, hanem az alkotásban is merőn közrejátszott. Például sokszor voltam úgy, hogy nekem akkor és ott kell valami, és ebben senki sem állíthat meg. Ez persze rengeteg konfliktust szült a körülöttem lévőkkel, mivel azt a valamit nem mindig kaphattam meg akkor és ott. Kellett egy kis idő, ami eljuttasson oda, s az út közben megtanultam jobban értékelni a célt. És így van ez írás terén is. Türelmesnek kell lenni ahhoz, hogy valami jót és maradandót alkossunk. Hiába van a fejünkben ezernyi gondolat, kell egy út, amelyen elinduljunk, és amely segítségével ügyesen összekössük a szálakat.

2. Önbizalom

Önbizalomhiányos voltam nagyon hosszú ideig. Mondjuk most sem rendelkezem valami erős magabiztossággal, viszont rengeteget fejlődtem. Ebben az segített, hogy folyton olyan történeteket olvastam és írtam, amelyekben a szereplők vakmerőek és bátrak voltak, nem beszélve arról, hogy efféleképpen sok kapu megnyílt előttük. Elfogadták a hibáikat, és büszkén felvállalták őket. Azok pedig, akik önmagukat adták, sikereket értek el, még ha azok a sikerek parányiak is voltak. Rájöttem arra is, hogy az embereket sokszor nem is érdekli, hogy éppen hogy viselkedünk. Persze, az adott pillanatban akár furcsa pillantásokkal is méregethetnek, ha a helyzet így kívánja, de amint továbbmennek, minden feledésbe merül. 

3. Erősebb személyiség

Bevallom, ezt a jelenlegi karakterem 'tanította' meg nekem. El kell, hogy mondjam, talán ez az eddigi életem legerősebb és legkiemelkedőbb főszereplője. Nagyon sokat, éveket dolgoztam rajta, és úgy érzem, végre megérte annyi időt belefektetni. A lány miatt nekem is fel kellett vennem egy olyan álarcot, ami egyáltalán nem rám vall. Én csendesebb, nyugodtabb, megfontoltabb vagyok, míg ez a lány a történetben lázadozik, szembe megy a veszéllyel, nem gondolkozik el a tettei következményein vagy súlyán. Szóval totál az ellentétem. És szeretem. Komolyan megszerettem őt, annak ellenére, hogy nem tekinthető egy példaképnek. S miközben őt alkottam, sokszor elfelejtettem levenni azt az álarcot, és sokszor cselekedtem én is úgy, hogy nem gondoltam a következményekre. Valamilyen szinten bevállalósabb lettem, és őszintén, sokkal szebb és érdekesebb élményekre tettem szert ekképpen, mint azelőtt. Természetesen, habár feszegetem is a határaimat, azért megmaradok a racionális cselekvés vonalán belül. Annyi az egész, hogy nem agyalok annyit, ha valamit végre akarok hajtani.

4. Megtanultam önmagam lenni

Tény s való, hogy szeretek élni. Szeretek új dolgokat kipróbálni, nevetni, új embereket megismerni, új élményeket szerezni, néha hülyeségeket csinálni, bulizni, táncolni, lézengeni az éjszakában és megannyi más dolog. Nos, ez azelőtt közel sem így volt. Oké, szerettem, elméletben, de amikor cselekvésre került volna sor, valahogy elvesztem az emberek ki nem mondott véleményeiben. Nem mertem egyetlen lépést sem tenni anélkül, hogy ne agyaltam volna azon, vajon hányan néznek, vajon mit gondolnak rólam, vajon kinevetnek, vajon van valami az öltözékemen, ami nem tetszik nekik? Száz meg száz kérdés, amire abszolút nem éri meg időt fordítani. Egyrészt, a fene se fogja nézni, hogy nézel ki. Másrészt az a kinézet a te személyiséged része. Ha szereted, viseld bátran! Ha énekelni akarsz a nyílt utcán, menj, és énekelj teli torokból. Ha végig akarod nevetni és beszélgetni az éjszakát a legjobb barátaiddal, csináld! Ezek lehetnek akár vissza nem térő alkalmak is, amelyeket ha elengedsz, talán örökre bánni fogod. 

5. Harcolni a végsőkig

Olyan szakmát választottam, aminek elgendhetetlen része a mindennapi harc nem csak a fejlődéssel, hanem önmagunkkal szemben is. És itt most nem csak az írásról beszélek, hanem bármilyen másik szakmáról. Írás közben akaratlanul is megtanulunk harcolni a célért, a szereplőkért, a történetért. Igen, sokszor feladjuk, és még annál is többször hajítjunk a fiók mélyére a szerzeményt azzal az ürüggyel, hogy majd egyszer folytatjuk, közben pedig jómagunk is tudjuk, hogy az a 'majd egyszer' soha nem jön el. Ez a munka része. Viszont, ha megtaláltunk egy olyan élettörténetet, amit el akarunk mesélni, akkor azért tűzön-vizen keresztül megyünk, és addig nem nyugszunk, ameddig be nem fejezzünk.

Ez a mindennapi életben nagyon fontos, mivel az egész életünk harcokból áll. Harcolunk az igazunkért, harcolunk a megbecsülésért, az elismerésért, a szerelemért, a munkahelyért, a jó jegyekért, a célokért. Harcolunk azért, hogy éljünk, és ne vesszük el a szürkeségben. Ez tesz minket emberivé, és ez az, ami miatt századnyára sem adjuk fel, bármilyen nehéz is. Ez az, ami egyedivé és különlegessé tesz mindannyiunkat. Mert harcolni rohadt nehéz, mondjon bárki bármit. Sokszor sírunk, és sokszor sodródunk afelé, hogy legszívesebben feladnánk az egészet, mégsem tesszük. Nem tesszük, mert reménykedünk, hiszünk. Innen is üzenem mindenkinek, hogy az álmaitokat soha ne adjátok fel! Az álmok azok, amik éreztetik velünk, hogy élünk, és van értelme az életünknek.

Nektek mit tanított az írás?